Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

A Hugenották második szereposztása (néhány reflexióval, párhuzamban az elsővel)

2017-11-15 10:49:23 - ppp -

A Hugenották második szereposztása 2017. október 31. / november 5,9.

Erkel Színház

Valois Margit, Navarra királynője - Kolonits Klára / Rőser Orsolya Hajnalka
Urbain, a királynő apródja - Balga Gabriella / Heiter Melinda
Saint-Bris gróf - Cseh Antal / Busa Tamás
Valentine, Saint-Bris gróf lánya - Létay Kiss Gabriella / Kriszta Kinga
Raoul de Nangis, protestáns úr - Boncsér Gergely / László Boldizsár
Marcel, Raoul szolgája - Bretz Gábor / Gábor Géza
Nevers grófja - Haja Zsolt /Sándor Csaba
Cossé, katolikus úr - Kiss Tivadar / Mukk József
Tavannes, katolikus úr - Dékán Jenő / Turpinszky Gippert Béla
Thoré, katolikus úr - Cserhalmi Ferenc / Kőrösi András
De Retz, katolikus úr - Fülep Máté / Gradsach Zoltán
Méru, katolikus úr - Laborfalvi Soós Béla / Erdős Attila
Maurevert, katolikus úr - Kiss András / Molnár Zsolt
Bois-Rosé, hugenotta katona - Kristofori Ferenc / Beöthy-Kiss László
Inas - Roska Dániel
1. udvarhölgy - Kerék Judit
2. udvarhölgy - Németh Mónika
Egy íjász - Búra Attila

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Oliver von Dohnanyi

Az Operaház új produkciójáról, amely a reformáció 500. évfordulójának köszöntésére született, oldalunkon már olvasható részletes kritika, így az előadást rendezői és szcenikai értelemben már nem tartom szükségesnek tüzetesen vizsgálni. Mindössze annyit szögeznék le, nem elsőként, valószínűleg nem is utolsóként, hogy az Erkel Színház közönsége minden este kitörő lelkesedéssel fogadta magát a tényt, a műtől és annak zenei értékeitől, zenetörténeti helyétől és jelentőségétől függetlenül, hogy végre egy olyan operaelőadást láthat, amely úgy néz ki…, mint egy operaelőadás. Szikora János lényegre szorítkozó rendezése és a pompás jelmezkollekció önmagában a siker garanciájának tekinthető.

Meyerbeer műve nem tartozik az alaprepertoárba, ami magyarázható egyrészt a közönség zenei ízlésének és időérzékelésének változásával. Húzások nélkül eléri a rövidebb Wagner-operák hosszúságát, és valljuk be azt is, hogy Meyerbeer nem volt a színpadnak, néhány ismertebb árián és duetten kívül a dallamnak olyan mestere, mint Bellini, Donizetti, és főleg néhány évtizeddel később Verdi. Gyakran gondoltam arra, hogy egy-egy drámai helyzetet mennyivel tömörebben, feszesebben és fantáziadúsabban komponáltak volna meg ők.

A bemutatóra készülve megnéztem és meghallgattam egyébként is kedvenc felvételemen (Bécs, 1971.) kívül néhány CD- és videó-verziót, és titkon azt reméltem, hogy a pesti bemutatóra nagyobb „ollóval” készülnek majd, minek által az előadás a még jól elviselhető időkereten belül marad. Nem így történt: maradt még üresjárati rész bőven, viszont számomra teljesen érthetetlenül és elfogadhatatlanul kihúzták a mű talán legnépszerűbb zeneszámát, Urbain apród rondóját, amely a második felvonásban megelőzi Raoul bekötött szemű érkezését.

A mű másik problémája, mely miatt igen nehéz folyamatosan repertoáron tartani, de még csak bemutatni is, hogy főszerepei elképesztő vokális igényeket támasztanak megszólaltatói iránt. Jó szopránokat még lehet találni, de olyan tenort és basszust, aki megfelel Raoul és Marcel követelményeinek, egy színházban, két szereposztásban már sokkal nehezebb, szinte a lehetetlennel határos. Épp itt látom a pesti előadások másik gyenge pontját: a szerepek énekesi megvalósítását.

Nem kérdés, nem lehet az, hogy a két este csillaga Kolonits Klára volt Valois Margit szerepében. Még fel se megy a függöny áriája előtt, a nézőtéren már szinte tapintható a várakozás feszültsége. Mindenki a csodára vár! És a csoda nem marad el: egy nagy énekesnő, valószínűleg pályája csúcsán, olyan színvonalon tolmácsolja a szólamot, ami nemzetközi mércével is a legmagasabbnak tekinthető. Teljesen homogén hang, minden fekvésben azonos szín, a szinte semmiről nem szóló szöveg érzelmekben gazdag előadása, a koloratúréneklés valószínűtlen bravúrja kápráztat el, és arat méltán viharos sikert.

Rőser Orsolya Hajnalka a második szereposztásban szintén kiváló produkciót nyújt. A matéria nem olyan attraktív, mint Kolonitsé, problémáját, ha van, a regiszterek színének különbözőségében hallom. Rőser hangja a C’ körüli tartományig megőrzi teltségét, fényét és színét, de felette, a legfelső tartományban gyakran beszűkül, éles lesz és karcosodik. Ebben a fekvésben is tökéletesen biztos és bravúros, szórja a magasabbnál magasabb hangokat, közöttük tartott F’-et is, csak éppen a hangzás élménye a fülnek nem ugyanaz, mint az egy szinttel alacsonyabb regiszterben. Ennek ellenére alakítása a mostani Hugenották vitathatatlanul nagy értéke.

A szoprán triász, ahogy magamban elneveztem a három kiválóságot, harmadik tagja Kriszta Kinga. Egy ígéretes Gara Mária és egy nagyszerű Melinda után már nem meglepetés ez a Valentine, de önmagában öröm és meglepetés a színpadon egy ilyen fényes, a magas regiszterben ilyen biztos, nagyszerű volumennel és gyönyörű színnel szárnyaló szopránhangot hallani. Nem titkolom véleményemet, hogy az utóbbi évek legjobb lírai szopránját hallom benne. Szerepe, nehézségét tekintve eléri, hosszúsága miatt még talán túl is szárnyalja a Királynő szólamát, legfeljebb a koloratúrkészséget és az extrém magasságokat nem teszi próbára. Kriszta Kinga fáradhatatlanul és meggyőző erővel énekelt, bírta végig az igen magas lágét — nagy kár, hogy a mai operaházi futószalagon nincs idő, nincs lehetőség a vokális megvalósítással azonos szintre hozni színészi alakítását is. Ehhez ma már sajnos hiányoznak azok a kiváló rendező pedagógusok is, akiktől a korábbi korosztályok még megtanulhatták a színpad fortélyait is. Így Kriszta Kinga mozgásából, színpadi reflektálásából még hiányzik az, ami alakításának hangi részében hibátlanul megvan. (Egyetlen tanácsom számára: vigyázzon magára, hangjára, ne engedjen semmiféle csábításnak és kísértésnek! Ha esetleg egy szép napon valaki Abigéllel vagy majd egyszer Turandottal kecsegtetné… Mert egy ekkora volumen a csúcshangokon veszélyes ám... könnyen megtéveszthet másokat, de magát az énekest is.)

A Hugenották legfontosabb szerepe, mint annyi más operában is: a tenor. Raoul szólamára az Operaház két olyan tenoristát állított ki, akiknek hangjából összegyúrva jöhetne ki egy, az ideálist megközelítő megoldás. Boncsér Gergely üzembiztos magas regisztere alól hiányzik a középfekvés ereje; László Boldizsár középregisztere közelebb állna ugyan az elvárhatóhoz, de csúnya falzettel megoldott csúcshangjai mellett ott is kissé erőltetve és sápadtan szól. Sajnos mindkettejük énekéből hiányolnom kellett a francia operákhoz elengedhetetlen elegáns formálást. Alakításban Boncsér a hitelesebb, tudván, hogy számíthat magas hangjaira, oldottabb és fesztelenebb a színpadon; László Boldizsárt mintha jobban megülné az előtte tornyosuló akadályoktól való félelem.

A Hugenották második szereposztása

Urbain apród szerepét általában koloratúr mezzókra szokták kiosztani, bár az első felvonás cavatináját szopránok is éneklik olykor koncertszámként. A mű hangi egyensúlya azonban túlságosan egy irányba billen még egy szopránnal. Most ennek ellenére két, mezzo szerepeket éneklő, annak elkönyvelt, valójában lírai szoprán kapta a feladatot. (Hát, igen, ma nincs sem egy fiatal Pánczél Évánk, se Komlósi Ildikónk, sem Ulbrich Andreánk…) Balga Gabriella nagyon kedves figurát teremt, magasan ülő, karcsú hangjának nem okoznak gondot a magasságok. Róla feltételezem, hogy technikailag el tudta volna énekelni a kihúzott Rondót is. Heiter Melinda annyi hangtalan Lola és Bervoix Flóra után már önmagában azzal meglepett, hogy a szerepet lényegében egyáltalán meg tudta csinálni. Éneke nem briliáns, de legalább korrekt, viszont egyértelmű, hogy a Rondót, annak gyakran igen mély fekvése miatt nem lett volna képes megszólaltatni.

A két szereposztás leggyengébb pontja a kifejezetten mély basszust kívánó Marcel. Az utolsó előadást leszámítva minden este Bretz Gábort hallottam, aki eggyel szaporította — vagy ő, vagy a színház vezetése — szereposztási tévedéseinek számát. A belépőjének mondható korálban hangja egyáltalán nem szól az alsó, a hugenotta harci dalban pedig csak erőtlenül a felső regiszterben. Alkatilag sem felel meg a műben Raoul öreg szolgájaként megjelölt szerepre. Gábor Géza pár éve még sokkal közelebb állt volna hangilag az elvárásokhoz, szomorúan kellett tapasztalnom azonban, hogy súlyos technikai válságba került. Nem szól egyetlen regiszterben se, képtelen a folyamatos dallamformálásra, éneke gyakran prózára emlékeztetett. Jelen állapotában sajnos csak comprimario feladatokra alkalmas, Marcel pedig nem az. (Újra és újra, ha kell, ezerszer is szóvá kötelező tenni, hogy a színház vezetése megengedhetetlenül mellőzi a vezető basszus szólamokban Rácz Istvánt és Fried Pétert. A szereposztáskor nem lehet ill. nem lehetne szempont az, hogy a színház vezetői milyen emberi viszonyban vannak ezzel vagy azzal az énekessel. Csak a szakmai szempontok számíthatnak!)

A mellékszereplők végtelen felsorolásától most eltekintek. Csak azt jegyezném meg, hogy Busa Tamás továbbra is őrzi a korábbi évekhez képest jobb hangi állapotát, amellyel tavasszal Tiborcot énekelte. Haja Zsolt és Sándor Csaba is kellemes színpadi jelenség, de a szerephez az övékénél erőteljesebb bariton orgánumot képzelnék. A katolikus urak ötöséből jobbnak, meggyőzőbbnek hallottam a második estén szereplőket.

Az előadások szoprán triászán kívül legelégedettebb az énekkar teljesítményével voltam. (Betanító: Csiki Gábor) Ha valakinek volt alkalma különböző közösségi oldalakon figyelemmel kísérni az Operaház őszi programját, tudhatja, hogy a felkészülés igen zsúfolt menetrend közepette, erősen behatárolt időkeretben zajlott, ami egy olyan nagy és összetett mű esetében, mint a Hugenották, egyáltalán nem lehetett könnyű feladat. Sokféle szerepcsoport, hol protestánsnak öltözve, hol katolikusnak, hol kis csoportban, hol nagy tablóban… és az a rengeteg francia szöveg a véget nem érő recitativókban! Hogy mindez ilyen kiválóan sikerült, azért nagy tapsot és elismerést érdemel az összes közreműködő.

Az idő rövidsége bizonyára kellemetlen körülményt jelentett a vendégkarmesternek, Oliver von Dohnányinak is. Lehet, hogy egy alaposabb és elmélyültebb próbafolyamattal több színt hozott volna ki zenekarából, amely a drámai részekben számomra megfelelő erővel szólt, legfeljebb a franciásan elegáns részekben hiányoltam egy kis könnyedséget. Az aprómunkához mindig több idő kell. Hiába: fát gyalulni könnyebb, mint gyémántot csiszolni. Talán majd jövőre — ha a Hugenották műsoron marad. Amíg ez a három nagyszerű szoprán rendelkezésre áll, feltétlenül érdemes ott tartani. Legfeljebb tenorban és basszusban kelne el egy kis erősítés.

A Hugenották második szereposztása
fotó:© Nagy Attila






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.