Gondolatok a Bánk bánról a második szereposztás ürügyén II.
- zéta -, 2017-09-20
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=7085
 

Erkel Bánk bánja az Erkel Színházban 2017. szeptember 14.
Erkel Színház

II. Endre - Káldi Kiss András
Gertrud - Németh Judit
Ottó - Horváth István
Bánk bán - Molnár Levente
Melinda - Rőser Orsolya Hajnalka
Tiborc - Rácz István
Petur bán - Kelemen Zoltán
Biberach - Cseh Antal
Királyi tiszt - Irlanda Gergely

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Kocsár Balázs

És akkor beszéljünk magáról az előadásról is.

Vidnyánszky Attila nem lehetett nagyon megelégedve kerek kilenc esztendővel ezelőtti, debreceni rendezésével. Persze, egy művész is fejlődik, látásmódja alakul, mégis feltűnően kevés ponton emlékeztet a mostani Erkel színházi produkció a régire, pedig még a díszlettervezője is ugyanaz (Alekszandr Belozub). Nem a régi, merevebb tablókat hiányoltam az első és utolsó felvonásból, sokkal inkább az egész előadást átható általános gondolatot.

Vidnyánszky hősei jönnek-mennek a színpadon, keringenek a zenekari árok körül, bár ennek a miértjét nem sikerült megfejteni. Bejátsszák a kétszintes teret, de mégis időről időre vontatottan leül a cselekmény. A mozgalmas első felvonásban a rendező ilyenkor mindig keresztülhurcoltatja egy hatalmas tálcán a darab ikonját, egy szarvast. Jobbról balra, kis szünettel később vissza, közben a szarvasról fogy a hús. Elterelő hadművelet, arról szól, hogy ne unatkozzunk.

Sajnos a rendező nem bízik bennünk, nézőkben sem, szájbarágósan mutatja meg a Bánk-Tiborc kettős alatt, hogy ugyanazon időben Ottó miként teszi magáévá Melindát, nehogy valami másra gondoljunk. Vagy ott van az a kicsit nevetséges ügyetlenkedés, ahogyan Bánk végez a királynéval, a hintaszék-trónnal tiporja halálra, hogy érezzük, a hatalmi jelkép miként tud ölni.

Csalódik az, aki igazi szimbólumokat keres Vidnyánszky rendezésében. A nyitány alatt bejön Bánk a földszint közepén, nagyon űzött, nagyon komor és nagyon elgondolkodó. Látjuk is, amint a súlyos terhek hogyan nyomják a vállát. Nagy nehezen föltámolyog a színpadra, ahol útjelző táblák mutatják az irányt, össze-vissza, egy kőrakás tövéből kiemel egy koponyát („to be, or not to be…”), s míg tartja, messze elnéz Gácsország felé. Tiborc érkezik rendezői balról, megzavarja a Nagyurat a töprengésben, végül némán ketten kétfelé rebbennek, s végére is ér a nyitány. Mivel egy jelzés nem jelzés, a koponya előkerül még egyszer, ezúttal a „Hazám, hazám” előtt szorongatja a Nagyúr. Nekem ezek szimplán az üres pátosz jelei, minden valódi mélység nélkül. Van ebből még jócskán az este során, míg el nem jutunk az utolsóig, a záróképben a kosárkás, fehér ruhás kislányig, gondolom, a gyermek Árpádházi Szent Erzsébetig. A magam részéről azzal sem tudok mit kezdeni, hogy az elhunytak, Gertrud, Biberach, Petur és a legvégén Melinda a gyermekével szép egységesen beülnek a proszcéniumpáholyba előadást nézni, miután sikeresen elűzték onnan az addig ott lábatlankodó operatőröket.

Vidnyánszky rendezése nem sok segítséget nyújt a főszereplőknek a jellemek kibontásában sem, így ki-ki azzal dolgozik, amivel tud, amit otthonról, vagy az előző rendezésből hozott. Aki többet, az eredményesebb. Bánk alakítója igazán hendikepes, mert a rendező kitartóan végignézetteti vele, amint Ottó teszi a szépet a hitvesének, s Bánk csak bámul, fogja a fejét, kaparja a falat, de nem lép közbe. Mintha ez lenne Vidnyánszky egyetlen igazi mondandója Erkel Ferenc hőséről: egy bika alkatú, de tétova, tutyimutyi, magába roskadó értelmiségi, s talán azért is tart itt az ország, mert ilyenek viselnek tisztséget.

Ezen az estén Molnár Levente énekelte Bánkot, amúgy a tiszta második szereposztást kaptuk. Palló Imre bő két évtizedes töretlen fejlődés után kapta meg a Nagyúr szerepét, Molnár már tizenkét év hullámzás után eljutott ide. Ugyan az alkata és játéka nagyon jól passzol Vidnyánszky látványos ürességeihez, nem hinném, hogy Molnár Levente kedvéért vették elő a bariton-Bánk verziót. Az ok nagyon egyszerű, a harmincas évei közepén járó énekes csak igen szűk spektrumban tudja megjeleníteni a szerep hangi kívánalmait. A hang matt színű, a magasságok csak erős tremolóval és erőltetetten szólalnak meg. Nem segített ezen a beugrás ténye sem, hiszen az előző napon is, meg utána a következőn is énekelhette ezt a súlyos terhet jelentő szólamot.

Melinda alakítója Rőser Orsolya Hajnalka. Az első felvonás legnagyobb részét forte üzemmódban vészeli át, ami nem segít a kifinomult figura megteremtésében. Az első pianót a második felvonás közepén, az „Ölj meg engemet Bánk”-ban halljuk tőle, melyet – ilyen előzmények után – meglepően gyöngéden tolmácsol. Ez az ária és kettőse Bánkkal jelzi, hogy lehetnének még tartalékai, ha egy rendező segítene neki azokat kibontani. Mert Rőser játéka nagyon sablonos, alig találjuk meg Melinda (bármilyen) egyéniségét jellemző vonásokat. A Tiszaparti jelenetben inkább a technikai kivitelezésre összpontosít, mint a kifejezésre. Ez sok szerepben elegendő, de itt, most, ebben a szólamban aligha.

Németh Judit igazi királynői megjelenésével és mozgáskultúrájával már félig megnyerte a csatát. Játékában nyoma sincs olyan intrikusi attitűdöknek, mint amit az első szereposztásról olvashattunk. Ez a Gertrudis mindössze felelőtlenül noszogatja öccsét egy kis unaloműző szórakozásra, bele sem gondolva a következményekbe. Vokálisan az első felvonásban a lágyabb, engedékenyebb figurát hozza, de mélyebb fekvésű szólamával emiatt kicsit el is tűnik az együttesekben. Kettőse Bánkkal már kihozza a drámai színeket, erős koncentrációval igazi fenevaddá válik.

Horváth István egyszerűen lubickol Ottó szerepében. Ez az Ő igazi fachja, körülbelül ugyanaz, mint egykoron Réti Józsefé. Meg sem kottyan neki a nyaktörő szólam, kicsit azt érezzük, szinte a végtelenségig tud magasságban terjeszkedni. Játékban a túlmozgásos és akaratos, de mégis gyáva herceg alakjából igazi főszerepet kreált. Az este meglepetéseként a produkció legszebb énekesi teljesítményét vitathatatlanul Tiborc alakítója, Rácz István szolgáltatta. Gyönyörű, meleg, puha hangon, szinte filozofikus szomorúsággal tolmácsolta a szólamot. Ilyenkor döbbenünk rá, hogy néha milyen egyszerű mindenféle rendezői sallangon átlépni.

Petur bánként Kelemen Zoltán magabiztosan hozta a háromversszakos Bordalt, sajnálatosan ez a verzió sem nyújt sokkal többet Petúrnak. II. Endre viszont két komolyabb áriával szerepel, melyet Káldi Kiss András megbízhatóan tolmácsol. A szólam maga talán egy kicsit mélyebbre koncentráló hangot igényel, de a művész kulturáltan áthidalja a kényes szakaszokat. Cseh Antal miképpen kilenc éve Debrecenben és idén tavasszal Szegeden, itt is Biberach szólamát énekli, bár a nyár eleji Operakalandban még Tiborc volt. A sokoldalú, erős karakterű énekes a rendezői elvárásokon is túlteljesít, csúfondáros hangadásával is jelzi, Biberach mennyire felülről tekint le az egész magyar-meráni konfliktusra.

Az előadás biztos pontja és erőssége ezúttal is az Magyar Állami Operaház Énekkara. A zenekar és karmestere, Kocsár Balázs tevékenységét a középhez igazodás határozta meg elsődlegesen ezen az estén. Kicsit több líra, kicsit több dráma jobb lett volna, néha viszont hiányzott egy-egy ponton egy kis megállás, máshol meg a szilaj száguldás.

Őszintén remélem, hogy a következő Bánk-premier nem tizenhárom esztendő múltán érkezik el Budapestre.

Erkel Bánk bánja az Erkel Színházban
fotó:© Nagy Attila


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.