Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Bartók-est „kisestélyiben”, konkrétabban: alsóneműben, civilben – a Bartók TáncTriptichon főpróbája a MÁO-ban

2017-06-04 13:11:24 IVA

a Bartók TáncTriptichon főpróbája a MÁO-ban 2017. május 26.
Magyar Állami Operaház

A fából faragott királyfi

Királykisasszony – Vasas Erika, Esterházy Fanni, Rohonczi Viktória, Tokai Rita
Királyfi – Feicht Zoltán, Dmitry Timofeev, Holoda Péter, Maurer Milán, Morvai Kristóf
Fából faragott – Esterházy Fanni, Holoda Péter, Halász Gábor, Keresztes Patrik, Maurer Milán, Vasas Erika, Ricardo Vila Manzanares
Tündér – Frenák Pál, Holoda Péter, Maurer Milán
Erdő / Patak – Feicht Zoltán, Frenák Pál, Halász Gábor, Holoda Péter, Keresztes Patrik, Maurer Milán, Morvai Kristóf, Dmitry Timofeev, Ricardo Vila Manzanares
Szöveg: Balázs Béla; koreográfia: Frenák Pál; díszlet: paradigma:ariadné; jelmez: Frenák Pál, Zalai-Ruzsics Boglárka; dramaturg: Péter Márta

A csodálatos mandarin

A mandarin – Bajári Levente
A lány – Kozmér Alexandra
A fiatal diák – Balázsi Gergő Ármin
Az öreg gavallér – Alekszandr Komarov
Három csavargó – Szegő András, Szakács Attila, Vladyslav Melnyk
Librettó: Lengyel Menyhért; koreográfia, jelmez: Seregi László; díszlet: Forray Gábor

Táncszvit

Duna Művészegyüttes
Szóló – Bajári Levente, Radina Dace
Koreográfia: Juhász Zsolt; díszlet: Túri Erzsébet; jelmez: Furik Rita; világítás: Lendvai Károly

A Magyar Állami Operaház Zenekara
Karmester: Kovács János

Kedves évszakunk a tavasz, a természet ébredésének, a színpompás virágzásnak ideje. Mindenki ismeri az enyhülő levegő első fuvallatát, mely nem hordja még az akác illatát, mégis izgalommal és zsongással teli, mint egy új szerelem.

A nyár múlása szomorú. Már nem vagyunk oly fogékonyak a színekre és az illatokra – de nem ám ezért! Vége a vakációnak, a szabadságnak! Legalábbis így éltem meg én sokáig az őszt, amelyben egyedül az hozott vigasztalást, hogy indul a színházi szezon. Érkeznek a hírek szerződtetésekről, műsorokról, szereposztásokról.

Ezt az időszakot is egy bizsergető fuvallat jelezte évente: a plakátokon és a Pesti Műsorban végre megjelent az Operaház évadnyitó előadásának, Bartók Béla három színpadi művének – A kékszakállú herceg vára, A fából faragott királyfi, A csodálatos mandarin – ismert nyomdai formulája. Előre lehetett tudni, hogy a Himnusszal induló ünnepélyes évadnyitón a legjobbak énekelnek, táncolnak e kevés szereplős művekben, csupán azokra a találgatásokra érkezett válasz, hogy kik a legjobbjaink közül. A karmesteri pulpituson rendszerint Ferencsik János, Lukács Miklós, Kórody András, később Erdélyi Miklós irányítására lehetett számítani.

A csodálatos mandarin id. Harangozó Gyula koreografálta előadásának hosszú éveken át klasszikus, külhonban is mindig nagy sikert arató előadásának emblematikus főszereplője volt Lakatos Gabriella és Fülöp Viktor. Ám képzeljük el, hogy őket váltva sem kisebb egyéniségek léptek fel a darabban, mint Kun Zsuzsa, Szumrák Vera, Havas Ferenc, Róna Viktor. A fából faragott királyfi tündöklő párosai: Orosz Adél és Róna Viktor, Ugray Klotild és Havas Ferenc, Kékesi Mária és Dózsa Imre; a címszerepben Perlusz Sándor és Forgách József excellált.

A Bartók halálának 25., illetve születése 90. évfordulójának megünneplésére alkalmat kínáló 1970/1971-es évadra mindhárom színpadi mű felújításával készült az Operaház. Valamennyi darabhoz Forray Gábor tervezte a díszleteket, Márk Tivadar a jelmezeket. A kékszakállú herceg várát Mikó András rendezte, a két baletthez a színház immár vezető koreográfusa, Seregi László alkotott az eredeti cselekmények keretein belül új szövegkönyvet, koreográfiát és jellemeket. A táncművek főalakjaihoz a Harangozó-féle változatban beérett, még pályájuk zenitjén járó táncosok adták tapasztalataikat és egyéniségüket. Kékesi Mária ismét a Királykisasszony szerepében, valamint a Seregi-változatban visszatért Tündér alakjában, fiatal tehetségekkel felváltva. Még mindig Fülöp Viktor és Havas Ferenc A csodálatos mandarin címszereplője, és Szumrák Vera a Leány egy tragikus hősnővé fogalmazott reinkarnációban. Mellette elindult szenzibilis klasszikus–modern táncosnőnk pályájának speciális „Mandarinlány-karrierje”: Pártay Lilla további három változatban fogja életre kelteni Lengyel Menyhért utcalányát.

Noha kényszerűen az Erkel Színházban, egy évtizeddel később, nagy zeneszerzőnk születésének centenáriumán (1981. március 24-én és 25-én) „a 3 Bartók” különleges felújításával tisztelgett az Operaház. A kékszakállú herceg várát az előző változat színpadi alkotói (Mikó, Forray, Márk) új rendezésben és látványban állították színpadra. Ugyanígy Seregi László és Forray, ezúttal Gombár Judit jelmeztervezővel alakította újjá A fából faragott királyfit, ifjú tehetségek beállásával – jómagam szívesen kitartottam volna mindkét egyfelvonásos 1970-es felújítása mellett. A csodálatos mandarin színreviteléhez azonban igen tetszetős gesztussal felidézték id. Harangozó változatát, kettőzött szereposztásban, a főszerepeket kivéve, amelyeket Pártay Lilla és Havas Ferenc abszolvált. Az eklektikusan szerkesztett ünnepi est után azonban a Mandarinnak is új, Seregi-féle változatát ismerhettük meg. Először azok, akik elkísérték a színház társulatát Mexikóba, hogy április végén a guanajuatói Cervantino Fesztiválon, majd május elején Mexico Cityben nézzék meg Bartók műveit, de május végén találkozhatott velük az Erkel Színház közönsége is. (Ezt követően a Prágai Tavaszon kettő, a Milanói Scalában hat alkalommal volt látható az új Bartók-est. A Magyar Állami Operaház abban az időszakban erős „utazóformában” volt, és nemcsak a nemzeti autentikusság felelősségével, hanem magas művészi színvonalával is méltó módon emelte az egyetemes kultúra centenáriumi eseményeinek fényét.)

Számomra Seregi László újabb Mandarinja sem tudta túlszárnyalni az évtizeddel korábbit. Talán mert a címszereplő elpusztítására tett kísérletek módozatainak tárháza mintha kissé kimerült volna – időközben számos külföldi együttes vendégjátékában is láthattuk a művet Budapesten –, talán mert már akkor nem találtam erotikusnak, hogy a főhősnő kombinészerű ruhában táncol végig egy drámát. Pedig ennek a változatnak a főszereplői, Pongor Ildikó a páratlan fizikai alkatával és Pártay Lilla a páratlan lelki alkatával – az előbbi hódító és kemény, az utóbbi minden tekintetben törékeny figurájával – precedenst és mintát teremtett egy-egy új Leány-értelmezéshez.

a Bartók TáncTriptichon főpróbája a MÁO-ban

Előadásokat nézve általában nem tudom kikapcsolni az emlékezetemet: a helyszín, a zene, a történetek mindig felelevenítik bennem egykori előadások képét, hangulatát, hatását. Beszámolót írva ugyanígy nem tudok ellenállni annak, hogy az aktuális élményt régebbiekhez hasonlítsam: még ha lemondanék is erről, ha más nem, a forma mégis kiköveteli. Ezúttal tervem szerint idéztem fel privát viszonyomat a Bartók-művek operaházi előadásaihoz, hogy érzékeltessem: azok tradicionálisan kiemelt, rangos, jelentős, forró hangulatú, erős hatású, nagy esték voltak (illetve „estek”, de többnyire esti előadások), amelyekben legkiválóbb hazai művészeink, büszkeségeink ápoltak hagyományt, illetve teremtettek újat, féltő tekintettel a tisztelendő tradíciókra.

Ha megtörtént is az a tévedés 2013. novemberében, hogy A kékszakállú herceg várát Vajda János Mario és a varázsló című operájával párosítva újították fel az Erkel Színházban (az pedig a tévedésnél is nagyobb baj, hogy mindkét műhöz méltatlan rendezésben), és azóta Bartók operája tartósan „foglalt” másik estekre, amiért is a táncjátékok most egy harmadik táncművel kiegészítve kerültek az Magyar Évad műsorába, nem vitatom el az Operaház ambícióját egy jelentős est létrehozására.

Kovács János személye is ennek ígérete az egész est karmestereként. Koreográfus, rendező nem akasztotta meg a főpróbát. Kovács János a szünetekben, és olykor muzsikálás közben is adott (hangos) instrukciót a zenekarnak, ám ennek ellenére a közönség magasrendű zenei élményét kapta Bartók három alkotásának.

Azt sem vitatom feltétlenül, hogy lehet A kékszakállú herceg vára elhagyásával is erős műsort szerkeszteni. Viszont nem veszteség nélkül, mert így nem érinthetnek meg bennünket a Bartók két „Balázs Béla-művének” szövegében és a zenéjében is megfogalmazott közös gondolatok ugyanazon estében, az opera és a tánc kifejezési eszközeivel; ugyanakkor a két különböző műfaj egyfelől üdítőbbé teszi a Bartók-zene nem mindenki számára könnyű befogadását és élvezetét, másfelől reprezentálja az intézmény hagyományos elhivatottságát e műfajok egyformán eminens művelésére. De ha három táncdarabot kapunk, úgy gondolom: nem azzal a darabbal hazabocsátani a közönséget, amelyikben drámai katarzis lehetősége van, hiba.

Hogy az Operaház nem csupán saját társulatának alkotó és interpretáló erőiből állította ki az estet, felfogható józan erőgazdálkodásként: a nagybalettek havonta zajló bemutatásának és reprízének próbái és gyári futószalagon teljesített szériái közé nem fért volna be egy nagyszabású újrateremtő munka. Ugyanakkor felfogható újító és udvarias gesztusként is: mutatkozhasson be az ország első színpadán a külföldön és itthon számos sikert aratott Frenák Pál is a társulatával, kóstolhasson bele az Opera közönsége egy számára ismeretlen stílusba is. Frenák művészetéről nekem, bevallom, csak előadásfotókról és rövid videókról volt fogalmam, amelyek mindig meggyőztek arról, hogy az előadásokban a klasszikus balettművészekéhez mérhető felkészültségű táncosok láthatók, de a kifejezés stílusa, a darabok látványvilága nem nekem való. Ezért könnyen lemondtam az ismerkedésről olyan játszóhelyeken, ahová tapasztalatból sem vágytam. Jó alkalomnak ígérkezett az ismerkedés az Operában, egy kedvenc darab, egy remekmű kereteiben.

Az Operaházénál sokkal kisebb színpadon is elhelyezhető, a Fesztivál Színházban valószínűleg jobban mutató és érvényesülő díszlet (paradigma:ariadné) egy ferdén és lejtősen elhelyezett paralelogramma, amely egy óriási monitorra emlékeztet. Egy mindvégig kissé szemfájdítóan kék, bár váltakozó erősséggel világító felület, amelynek fehér kerete is a monitor széleire hasonlít, e szegély hol teljesen, hol részben van megvilágítva. A felület roppant érdekes abból a szempontból, hogy lejtése ellenére biztonsággal lehet kúszni–mászni, ugrálni rajta.

A balett valamennyi drámai személyét, mesealakját és természeti elemét (erőit) többen személyesítik meg, változó létszámban és részben váltakozó kiosztásban. Táncosnőből van kevesebb, mindössze négy, ők alakítják a Királykisasszonyt és közülük ketten a Fából faragottat is, öt férfi táncossal megosztva. A társulatvezető–koreográfus Frenák Pál harmadmagával alakítja a Tündért. A színlap további statisztikájával nem bíbelődöm, nem is lenne értelme, mert alakításokról képtelen vagyok beszámolni.

Imponáló izomzatú, lenyűgöző technikai tudású és fegyelmezettségű táncművészek a monitor peremén tűnnek felé és el, egyedül és csoportosan. A mozdulatok közül legjellegzetesebb a táncosok szinte szüntelen – és hamar monotonná váló – forgása saját „tengelyük” körül, mint a génmanipulált japán táncolóegereké.

A személyek azonosítását és a cselekmény követését (csoportok és gesztusok behelyettesítését az ismert helyzetekbe és jellemekbe) hamar feladtam. Ehhez még a zene sem adott fogódzót, Frenák Pál és Zalai-Ruzsics Boglárka jelmezei (trikók, máskor kombinék, csillogó, magas sarkú cipők, meztelen felsőtestre húzott zakók) csak további zűrzavart keltettek; arcok felismerését, a mimika (mint a táncművészet része) hatását nem tette lehetővé a világítás (inkább sötétítés), jellemek és érzelmek közvetítésére mintha nem épített volna az alkotás, amelynek értetlenül és megérintetlenül jutottam a végére.

A fentebb hivatkozott nagy előadások műgondját jellemezte, hogy A csodálatos mandarin Leány-figuráját majd’ másfél évtizedig táncoló Lakatos Gabriella azokban az időkben frivolnak számító jelmezét Márk Tivadar idővel – a korszak és a táncosnő fizikai változásával – módosította. Az egykor világos piros színével is kihívó ruhát rafinált, fekete–fehér csíkozású, merészen felsliccelt (továbbra is) ruha váltotta fel, amely más balerináknak is előnyösnek bizonyult.

A csodálatos mandarin 1989. március 25-i „bemutatója”, amelyre az Operaház mostani előadásának színlapja hivatkozik, és amit sajnos nem láttam, nem különbözhetett erősen Seregi 1981-es verziójától. A színlap Seregi Lászlót tünteti fel, mint jelmeztervezőt, noha a jelmezek szinte azonosak a Gombár Judit által tervezettekkel.

Nem tudom, meddig csiszolhatja tovább, ápolja egy tervező az alkotásait egy éveken, évtizedeken át elő-elővett produkcióban, megbízó vagy megbízott igényén múlik-e a műgond – mivel Gombár Judit immár éppen egy éve nincs köztünk, itt csupán elméleti ez a kérdés –, és változtathat-e más az eredeti terveken jó szándékkal. Mindenesetre a látottak alapján úgy gondolom, hogy ugyanaz a (értsd olyan) jelmez, amelyet Pongor Ildikó viselt 1981-ben, nem ugyanúgy hat Kozmér Alexandrán 2017-ben. Persze minden néző más-más élet- és élményanyaggal érkezik, nekem például ez a jelmeztípus azóta számos Chicago-előadáson keresztül értéktelenedett el és vált unalmassá. Erről ugyan nem tehet a Mandarin-előadás, de arról már igen, hogy e verzió felett egyéb látványelemeket tekintve is eljárt az idő.

A csodálatos mandarin cselekményének helyszíne: egy mai világváros mellékutcájának padlásszobája. Ez a meghatározás szinte követeli a mindenkori előadások kortárs miliőjét. Az 1950-es években természetesnek találtuk, hogy nyugati, leginkább amerikai nagyvárosról van szó, hiszen a mi Budapestünk nem tülköktől és szirénától zajos és villódzó az éjszakában, és a cselekmény már azért sem történhet nálunk, mert futtató csavargók és prostituáltak (hivatalosan) éppúgy nem léteznek, mint kínai mandarinok. Ma viszont Lengyel Menyhért témája nem számít egzotikusnak, sem a helyszín, sem a jellemek dolgában.

Forray Gábornak ez a díszlete sem használja ki az Operaház színpadi lehetőségeit, de nem csak ezért gondolom, hogy a darab ma is megérdemelne egy kortárs színpadi alkotást. Tudom, könnyű ezt kijelenteni, hiszen tudjuk, nincs a színháznak egy id. Harangozó- vagy Seregi-formátumú, arculatot és színvonalat meghatározó koreográfusa. A jelen helyzetben tehát Sereginek ez a változata őszinte és érthető választás volt, az előadás lelkiismeretes, de – a fináléban megőrzött jellegzetes piéta-idézet ellenére is – a katartikushoz még közelinek sem mondható.

Az a gondolati rokonság, amely érezhető a Balázs Béla által írt Kékszakállú és A fából faragott királyfi között, kapcsolódik A csodálatos mandarinhoz is. Judit nem nyugodhat, míg el nem veszti a Kékszakállú szerelmét. A Királyfi a természet minden erejét mozgósítja, hogy elnyerje a Királykisasszonyt. A Mandarin nem halhat meg, míg felkorbácsolt vágya ki nem elégül. A Nagy Esthez ez a három mű kívánkozna igazán. Bartók Táncszvitje szép darab, táncolható. Hogy egy káprázatos Fából faragott és egy megrendítő Mandarin után felszabadító érzést adhat-e a kábult és megtisztult lelkű publikumnak, erre a próba nélküli kérdésre a főpróba nemmel válaszolt.

Ismét egy alig operaházi produkció. Koreográfusa Juhász Zsolt, előadják a Duna Művészegyüttes táncosai és két szólista az Operaházból: Radina Dace és az imént még a Mandarin szerepében látott Bajári Levente. A lányok mindegyike eltérő árnyalatú, de egyszínű, stilizáltan népies vonalú ruhában. (Jelmez: Furik Rita.) Ugyanez jellemzi a fiúk ingét, ám az ahhoz viselt szövetnadrágoktól műkedvelő munkás tánccsoport fellépésének képét adják, és megdöbbentően civil hatással fertőzik meg az egész színpadi látványt. Turi Erzsébet jellegtelen díszlete ugyancsak nem tölti ki a színpad terét, talán szintén jobban mutatna a Fesztivál Színházban. A tánc hátterében egy fal ablakszerű nyílásokkal. Az előadás végén felemelkedik, és feltárja azokat a mögötte kiállított, kápráztató szépségű viseleteket, amelyekben szívesebben néztem volna a táncművészeket.

a Bartók TáncTriptichon főpróbája a MÁO-ban
fotó:© Nagy Attila.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.