Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Szerepben, szerepen kívül – A Nabucco az Erkel Színházban

2017-04-27 21:44:39 - ppp -

A Nabucco az Erkel Színházban 2017. április 21./23.
Erkel Színház

Nabucco: Alexandru Agache
Ismaele: Horváth István
Zaccaria: Bretz Gábor
Abigaille: Sanja Kerkez
Fenena: Gál Erika / Vörös Szilvia
Baál főpapja: Cserhalmi Ferenc
Abdallo: Ujvári Gergely
Anna: Molnár Ágnes

a Magyar Állami Operaház Ének-és Zenekara
vez. Halász Péter

Verdi Nabuccójának két évvel ezelőtti bemutatóját és első sorozatát hosszú szünet követte, hiszen a tavalyi szezonban érthetetlen módon nem volt repertoáron. Nem könnyű feladat erre magyarázatot találni annak fényében, hogy – még emelt helyárakkal is – az idei összes előadás remek házakkal megy. Verdi első nagy sikerű operája későn lett állandó repertoárdarab az Operaházban, de 1969-es felújítása óta egyértelmű kedvence a közönségnek.

Egy ennyire népszerű művet érdemes, sőt kell is játszani, különösen, ha egy vagy több szerepére kivételes énekes áll rendelkezésre, ahogy arra az elmúlt évtizedekben gyakran volt példa. Kezdő operalátogató koromtól rendkívül kiegyenlített színvonalú, mondhatnám: nagy Nabucco-előadásokra emlékszem, felejthetetlen alakításokkal. Ehhez hozzájárultak a jól működő, nem pompázatos, de a rendezői színház mostani korszakából nézve kellemesen konzervatív ízlésű, szép kiállítású rendezések, díszletek és jelmezek.

Ami a jelmezeket illeti, nincs is változás: a mostani Nabucco szcenikailag legsikerültebb részét jelentik. (Jelmeztervező: Papp Janó.) A nagyon egységes, színválasztásukban is kifejező kosztümök dramaturgiai és jellemábrázoló funkcióval is bírnak. Egyszerre homogének és kontrasztosak: az azonos nép- vagy ideológiai csoporthoz tartozók hasonló szín- és anyagvilágban jelennek meg, éles ellentétben a másik csoporttal. Különösen hatásosan érvényesül a jelmezek ezen tulajdonsága, ha a néző a színpadtól kicsit távolabbi helyről nézi az előadást, valóban egy keleti mesevilág színkavalkádját élvezheti.

A díszletről már nem mondhatok hasonló lelkes dicséretet. Zeke Edit színpada valószínűleg jól megfelel a rendezői elképzeléseknek, de nem tanúskodik a jelmeztervezőt jellemző fantáziáról. Tulajdonképpen összességében jól funkcionál, leszámítva az első felvonás rettentően leszűkített terét, és a színpadon forgolódó gömbketrecet, amely nem csak érthetetlen és felesleges, de igen kellemetlen pillanatokat szerzett az Abigélt éneklő vendég szopránnak.

Végképp nem tudom dicsérni, ahogy két éve se tudtam, Kesselyák Gergely rendezését. Most talán még jobban idegesített, mint akkor. (Vannak dolgok, melyeket az ember nem tud megszokni, és minél többször látja, annál inkább bosszantja.) Nem az erőltetett csillagászati koncepció bosszant, nem panaszkodhatok más, az utóbbi idők rendezéseiben tapasztalt műidegen vagy beteges ötletekre sem. A probléma az, hogy a rendező halmozza a zene- és énekesellenes megoldásokat. Hogy Nabuccót szerepe legfontosabb részeiben egy szűk lyukba kényszeríti, és Abigélt komikusan a súgólyukból mászatja elő, még hagyján: fő baj a darab legszebb részeinek, a nagy együtteseknek teljes szétzilálása. Az első felvonásban a címszereplőt kiszakítja az együttesből, a másodikban forgószínpadon keringeti őket, a negyedikben pedig a kórussal hátat fordíttat a közönségnek, teljességgel lehetetlenné téve az egységes hangzást és a zenei pontosságot is. Továbbra is lelkes híve vagyok és maradok Kesselyák karmesteri tevékenységének, de ezt a rendezését nem tudom elfogadni.

Mint a bevezetőben írtam, a Nabucco repertoáron tartásához elengedhetetlen a megfelelő énekesgárda, különösen a három főszerepet illetően. A címszereplő, Abigél és Zakariás szólama hangfajukban az egész Verdi-életmű egyik legnehezebb feladata, amelyeket megfelelő hanganyag és technikai felkészültség nélkül képtelenség megszólaltatni. Egy színháznak mindent el kell követnie, hogy legjobb erőit mozgósítsa, nélkülük az egész produkció értelmét veszti, vagy legalábbis fél lábon sántikál. Az idei sorozat első szereposztásában sajnos olyan hiányosságok és tévedések mutatkoztak, amely a nézőt és recenzenst mindenképpen gondolkodásra készteti.

A címszerepben Alexandru Agache megismételte két évvel ezelőtti megrázóan nagy alakítását. Nabucco valószínűleg egyik legjobb szerepe, mely az évtizedek során valóban vérévé, vele eggyé vált. Az első felvonásban megbirkózik az előnytelen akusztikai helyzettel, de értelemszerűen alakítása akkor robban, amikor oda kerül, ahova kell: a színpadra. A második felvonás fináléjának döbbenetes monológjától az Abigéllel énekelt kettősön át a szívbe markoló áriáig alakítása egyetlen hatalmas emelkedő ív. Elképesztő az a gazdagság, amelyre orgánuma színekben és dinamikában képes. Nyilvánvaló, hogy kivételes matéria felett rendelkezik, de legalább ennyire kivételes az a technikai tudás is, amellyel ezt a matériát kezelni tudja.

Agache énektechnikája egy olyan iskolát képvisel, amely ma már az egész világban is ritka, nálunk pedig szinte ismeretlen. Érdemes megfigyelni, ahogyan egész testével énekel, hallatlan energiákat mozgósít erőlködés nélkül, hogy mindig optimális erővel szóljon. A régi nagyok tudták ezt, akiknek csak felvételeit hallva is elképzelhető, hogy szólhattak azok a hangok a legnagyobb színház terében is.

És közben halljuk, hogy mennyire nem szólnak általában a mai hangok, gyakran még kis színházakban sem. Persze kivételek vannak: Agache partnerei közül egyetlenként kell kiemelnem az első előadásból Gál Erikát. Fenéna szólamában gyönyörű, dús hangon énekelt, igazi főszerepet kreálva a máskor gyakran háttérbe szoruló figurából. (Meg kell említenem, hogy Gál Erika hasonló fantasztikus énekesi teljesítményt nyújtott a márciusi Pikk dámákban is, ahol a Pásztorjátékban olyan hangon énekelt, amilyennel még nagy lemezfelvételeken is ritkán találkozni.) Vörös Szilvia, a másik Fenéna, dicséretes teljesítményt nyújtott, de Gál Erika vakító kontrasztjában sem színben, sem volumenben nem tudott kiemelkedő pillanatokat teremteni.

Hasonlóan elmaradt szerepének lehetőségeitől Horváth István Izmaelként. Már két éve is világos volt, hogy ez nem az ő világa: ez Verdi, nem Rossini és nem Bellini. Igaz, hogy a Nabucco nem a tenor operája, ezért vezető spinto tenorra nehéz benne számítani, főleg, ha a színház amúgy sem bővelkedik bennük. Lemezfelvételekhez persze sikerült többnyire nagy neveket és hangokat szerződtetni, de élő előadásokon általában meg kell elégedni a második vonallal. Azzal azonban, hogy az időnként szoprán hangszínre váltó tenort a szerep nagy részében alig hallani, megelégedni nem lehet.

A valódi problémák azonban még csak ezután kezdődnek. Az Abigél szerepére eredetileg kitűzött énekesnő helyett a színház külföldről hívott vendéget. Hogy a világban nem szaladgálnak tucatjával a posszibilis Abigélek, közismert. De hogy Sanja Kerkez helyett keresve se találtak jobb énekesnőt, az egyszerűen kizárt dolog. A youtube-on fellelhető korábbi felvételei alapján kifejezetten ígéretesnek tűnő hölgy sajnos mára elvesztette az azokban hallható minden énekesi erényét. Ez a gyakran Zerlinára emlékeztető hangszínnel éneklő, drámai szopránt paródiaszerűen imitáló lírai szoprán Verdi nagy drámai koloratúrszopránra írt szerepében egyszerűen rossz vicc. Az első előadásban az ária lassú részében és Abigél halálában volt pár olyan pillanata, mely egy régen jobb sorsra érdemes, helyes intenciókkal formáló énekesnőre emlékeztetett — sajnos a másodikban már nem: memóriazavar miatt két frázist elfelejtett az áriában, a fináléban pedig pianónak szánt, de már alig hallható hangon énekelt. Helyette a Nabuccóval énekelt duett végén egy azonosíthatatlan intonációjú magas hanggal kísérletezett: magam részéről elégedettebb lettem volna, ha az ária recitativójában és kadenciájában eléri a kottában írott C pontos magasságát.

Bretz Gábort öt éve hallottam először Zakariásként a Zsidó Nyári Fesztivál előadásán, a Zsinagógában. Akkor hallott erényeit ma is észlelni vélem: Bretz gondolkodva, technikailag tudatosan énekel. A gond az, hogy ez a technika, és legfőképpen: ez a hanganyag sok mindenre alkalmas, de Zakariásra, és általában Verdi és Wagner nagy basszus szerepeire nem. Mozart: Guglielmo vagy Don Alfonso, Figaro, Leporello vagy Don Giovanni az ő igazi világa, és ezen szerepek hangi rokonai. Zakariás szerepében hangja egyetlen regiszterben sem szól, noha a szerep minden hangja a torkában van, fenn is, lent is. A legnagyobb gond a középregiszterrel van, különösen a „Vieni, o levita!” recitativójában, és nagy dallamában; a volumenhiánynak pedig áldozatul esik a teljes Prófécia is. Hogy Zakariásnak milyen hangra és énektechnikára van szüksége, szövegének egyik mondatából pontosan levezethető: „sul mio labbro favella il signor - Ajkamon az Úr szól”. Sajnos Bretz Gábor orgánuma alkalmatlan, hogy ennek megfeleljen.

A kisebb szerepekben Ujvári Gergely egyre kellemesebb hangszínével és egyre felszabadultabb színpadi játékával jeleskedett. Cserhalmi Ferenc Baál főpapjaként ismét, mint már annyiszor, elgondolkodtatott: milyen kár, hogy egy ilyen kitűnő hanganyag tulajdonképpen sose szerezte meg a megfelelő iskolázottságot. Ha ezzel a hanggal úgy TUDNA énekelni, mint Bretz Gábor…

Mindkét előadáson csodálatos teljesítményt nyújtott az énekkar, az elsőben csak ők voltak méltó partnerei a nagyszerű címszereplőnek és Fenenának. Valóban bámulatos, hogy a kórus hogyan győzi hanggal még azt a rettenetes munkatempót és igénybevételt is, amire a színház műsorrendje kényszeríti. Nagy érték ez a csodálatos énekkar, leírtam már ezerszer, érdemes lenne vigyázni is rá.

A zenekar az első előadáson időnként kissé tűzoltózenekari jelleggel szólt, a másodikra a hangzás sokat finomodott. Az új dirigens, Halász Péter lelkes vezetőnek bizonyult, bár én itt-ott megelégednék egy kicsit kisebb lelkesedéssel, de több odafigyeléssel a színpadra és a szólistákra. Tempói néha a követhetetlenségig gyorsak, manualitása nem egészen világos. Ennek ellenére a sok német mű után egyértelművé tette számomra, hogy az olasz repertoár sem idegen tőle.

A Nabucco az Erkel Színházban
©fotó: Nagy Attila, Pályi Zsófia






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.