A precizitás, meg a... - Richard Goode és a Fesztiválzenekar
- vape -, 2017-02-01
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=7027
 

Budapesti Fesztiválzenekar 2017. január 27.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Beethoven: 1. szimfónia
Beethoven: G-dúr zongoraverseny
Beethoven: 5. szimfónia

Budapesti Fesztiválzenekar
Richard Goode, zongora
vez.: Fischer Iván

Eredetileg az volt írásom címe, hogy Precizitás, meg…, meg… Gondoltam tovább, jöttek a szavak sorban, de maga az írás nem született volna meg így. Mindazonáltal kezdem az első benyomással, ami a hangversenyen ért: Ritkán hallani ilyen minden részletre kihegyezett, pontos karmesteri-zenekari munkát.

Már a korai szimfóniához is nagyzenekar állt fel (14 első hegedű), és végre a bőgőszólam, a mélybasszusszekció is olyan erővel szólt, ahogy az kell, ugyanis a hátsó falnál ültek a zenészek, nagyon magas emelvényen, tulajdonképpen a zenekar feje fölött. Így akadálytalanul törhetett előre hangjuk.

Annak az analitikus megközelítésnek, amit Fischer választott, végül is az lett a következménye, hogy a dús hangzás, amit egy ekkora zenekartól várunk elmaradt, szinte vonósnégyesi részletességgel hallottuk a szólamokat. Másrészt az a sebészi pontosság, amivel az előadók dolgoztak, megszedte a maga vámját: adósak maradtak a zene érzelmi oldalának közvetítésével. Az utolsó tételben éreztem úgy, magával ragadja őket a zene, a kis mozaikkockákból összeáll a nagy kép.

Richard Goode rutinos öreg róka, mindent tud a zongorázásról meg Beethovenről. Nem mutatott új trükköket, egyszerűen eljátszotta a zongoraversenyt, ahogy kell. Sallangok nélkül, halatlanul finom billentéskultúrával, virtuózan, bölcsen.

A zenekar itt már inkább kísérőként szerepelt, hangzása is feldúsult, ezzel együtt szépült is. Egyedül a második rész néhány tuttiját játszották túl. Itt a pianisszimó, kantábile zongoraszólam, és a pontozott tizenhatodos forte tuttik felelgetnek egymásnak. Beethoven szándéka szerint is határozott erővel csap le a zenekar a zongorára. De tán nem olyan erőszakosan, éles hangszínkontraszttal, ahogy itt hallottuk.

Az Ötödik szimfónia érvényes olvasatainak sora mára minimum Toscaninitől legalább Brüggenig terjed, kicsi a rés ahová be lehet illeszteni egy egyéninek szánt értelmezést. Ismét az erő volt, ami sorsot jellemezte, ahogy kopog. Élesre, érdesre vett hangszínnel, sietősen, reményt nem hagyva.

A második tétel szépen és „hagyományosan” szólalt meg, a harmadik tétel önmagában is figyelemfelkeltő fúgája volt ismét erőteljesebben kihangsúlyozva.

A zárótétel, ha úgy vesszük, diadalmenet: az ember legyőzheti a sorsot. A két nagybőgő, amely a fentebb jelzett emelvényen hevert három tételen át, gazdára talált. Zeneiskolások, koruk alapján úgy tűnt, valamelyik konzervatórium tanulói jöttek be a színpadra, csatlakoztak a zenekarhoz.

Önmagában semmi baj nincs az ötlettel, fiatalokat bevonni egy igazi, híres nagyzenekar munkájába. De magának a zenének a mondandójához ilyen formában külsődleges eszközökkel járult hozzá, mintegy show-elemként funkcionált.

Lehet persze, ez az idő szava, hogy mindezeket így kell. A közönség egyre erősebb ingerekre reagál manapság. De gyanítom, sőt, tudom, Fischer és zenekara tudná másképp is.


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.