A legnagyobbak egyike volt…
- vape -, 2016-11-11
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=7000
 

Kocsis Zoltán A legnagyobbak egyike volt.

Több tucat, talán több száz zongoraművész, karmester járja a világ hangversenytermeit. Csodálatraméltóan ütik a billentyűket, vezérlik a zenészeket. Hallgatva, mit művelnek, felismerjük, igen, ez az A-dúr szonáta, a Concerto és a többi. A jobbak azt is sejttetik, ki az az alak - a zeneszerző-, aki feltűnik a hangok özöne mögül. Megismertetik velünk Mozartot, Bartókot és a többieket. Megjelenítik az óriás zeneszerzők árnyait kis barlang-világunk falán, gazdagabbak leszünk az általuk közvetített ismeretekkel, sőt érzelmileg is rendeződhetünk.

De vannak, akik azt tudják mondani, dobjátok le kötelékeiteket, gyertek a bejárathoz, ismerjétek meg azt a világot, amiről ők beszélnek, a maga valójában. Nem könnyű ez. Vakít ott a nap, köszönjük, nekünk kevesebb is elég, mondják sokan. És annak is nehéz, aki hív minket. Nem mindig találja a helyes utat, talán épp fárasztja (untatja) a keresés, nem is gondol mindent igazából megmutatásra érdemesnek.

De az a felismerés, amihez Kocsis Zoltán akkor tudott minket segíteni, amikor tévedhetetlenül vezetve minket megérkezett a célhoz és ott álltunk vele a mindent elöntő fényben, egyedülálló volt, noha ismételten bekövetkezhetett. Újabb nekiindulásokra már nem várhatunk többé, de az egykori élmények örökre a mieink maradnak.

Nem érdem és főleg semmi módon nem jó érzés, hogy én lehettem, aki a momusosok közül – véletlenül – jelen lehetett az utolsó alkalommal, amikor vezényelt. Bartók volt műsoron, a számára talán legfontosabb zeneszerző: most is a legvégső pontig vitt minket magával.

Azután, ahogy mindig – most a zenekari árokból a színpadra jőve -, fogadta a közönség tapsát. Feltűnt valami, aminek igazi jelentőségét akkor nem értetettem, lehet, hogy utólag is csak belemagyarázom.

Sokszor valódi örömöt mutatott a hangverseny végén, néha udvarias, protokolláris félmosollyal vette tudomásul a tetszésnyilvánítást. Most azonban azt a régi kópés, szinte kisfiúsan nevetős kifejezést véltem felfedezni az arcán, amely nagyon régen volt utoljára látható, legalábbis nyilvános szerepléseken. Abszolút felszabadultságról tanúskodott ez.

Talán legbelül érzett már valamit, ha csak öntudatlanul is arról, ami következik. Néhány nap múlva jött a hír, ami sokkal baljósabbnak tűnt, amilyennek hangzott. Nemsokára pedig azt tudtuk meg, aminél nincs rosszabb.

Szerencsés, aki jelen lehetett az utolsó zenélésén, láthatta az utolsó képet, amellyel búcsúzott tőlünk.


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.