A Gavrilov-Rattle tengely, avagy a szemtelenség ára – Prokofiev: Piano Concerto No.1, Ravel: Concert for the left hand, etc.
- zéta -, 2015-09-21
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=6889
 

Gavrilov, Rattle, Warner Andrei Gavrilov – piano
London Symphony Orchestra
vez. Simon Rattle
WARNER 0825646116614

A lemez hátoldalán két szemtelenül fiatal arc hajol a kotta fölé, 22 évesek e lemez készítésekor: a zongoránál az alig serkenő bajuszú orosz fenegyerek, a mára feltűnően elcsendesedett Andrej Gavrilov, míg a pálcát tartó göndör hajú, a mostanára már Sir-ré lett Simon Rattle. Nem mindennapos, hogy ennyi idősen lemezstúdióba vonulhattak, de hát nem mindennapos pálya előtt állottak 1977-ben. Idén érkeztek be a hatodik x-be, a pianista éppen a mai napon. Gondolom, a Warner épp e kettős jubileum kapcsán dobta újra piacra a CD-jüket.

Amikor feltesszük a lejátszóba, a mindent elsöprő lendület szinte szét is veti azt. A zeneirodalom talán legszilajabb zongoraversenye, a Prokofjev Első a talán legszilajabb előadásban. Olyan ez, mint amikor a focipályán egy tökéletesen szervezett csapat tíz emberrel egyszerre támad: megállíthatatlanok. Csak zúdulnak egyre. Néha az az érzésünk, hogy egy-egy szöktetés már utolérhetetlenül hosszú, de azután a csatár épp az alapvonalnál eléri és védhetetlenül küldi a hálóba a pöttyöst.

Az elsöprő tempón túl a tökéletes összjáték teszi e felvételt örökérvényűvé. És igaza volt annak, aki ezt két ifjút a stúdióba küldte, ez ma csak öreguras kocogás lenne, kellemes (és kicsit uncsi) rutinmunka.

A második tételben a többszöri meghallgatásnál már találunk szeplőket, mert ott nem nyargalni kell, azt a tételt nem a lendület viszi előre, hanem a színek. Nos, azt a párás-ködös, Gulácsy Lajosra emlékeztető szecessziós hangulat talán nem sikerült eszményire. De nincs idő ezen hosszan elmélkedni, mert a zárótétel bacchanáliaszerű gigantikus tombolása mindent elsöpör.

Ugyanez a képlet Ravel híres-hírhedt Balkezes zongoraversenyénél is. Száguldás ezerrel, de a megállásoknál a karakterek kibontása mindig tökéletesen sikerül. És maradéktalanul érvényesül a szerzői szándék, hogy egy pillanatig se tűnjön fel, hogy csak egyetlen kéz van munkában a zongoránál. A Londoni Szimfonikusok színkezelése lenyűgöző, a pianista virtuozitása felettébb meggyőző, az összjáték Rattle-vel egyszerűen tökéletes. Azt a darabzáró fergeteges crescendót kevesen tudják ennyire hatásosra venni.

A két zongoraverseny között Gavrilov eljátszik két aprócska, de mutatós tételt a Rómeó és Júlia balett Prokofjev által zongorára átírt változatából. A pianista imponáló karakterizáló képességét nem teszi különösebb erőpróba elé a feladat.

És amikor már a képzeletbeli tízes skálán beírnám a 9,5-et, a CD-játszó egy utolsó trackre léptet: Ravel híres műve, a Pavane egy infánsnő halálára ezúttal zongorán. Technikailag egy cseppet sem jelenthetne problémát, mégis döbbenettel észleljük, hogy a remek felkészültségű, pompás adottságokkal rendelkező pianista egyszerűen nem tud mit kezdeni a darab rezignált melankóliájával. Beszorítva érzi magát a ppp és a mp közé, ezért minduntalan kitör. Férfiasan megdönget akkordokat, indokolatlanul fel-felgyorsít, amikor a csendes elmerengésnek lenne helye. Azt gondolom, hogy ahogy a zongoraversenyeket ma már nem játssza akkora tűzzel Andrej Gavrilov, úgy a Pavane előadására most, hatvanévesen érkezett el az idő.

A szemtelen fiatalság akkor és ott, 1977-ben visszaütött.


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.