A bolygó hollandi, Richard Wagner kísérőzenéjével
- ppp -, 2015-06-27
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=6873
 

Wagner: Bolygó hollandi 2015.június 20./24.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Daland - Peter Rose
Senta - Elisabet Strid
Erik - Nyári Zoltán
Mary - Wiedemann Bernadett
Kormányos - Uwe Stickert
A hollandi - James Rutherford
Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Magyar Rádió Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán)
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás)
No Comment Társulat

vez. Fischer Ádám
rendezte: Kovalik Balázs

Az idei Wagner Napok újdonsága a nagy német géniusz korai remekműve Kovalik Balázs rendezésében, akinek tevékenységét a magyar operaélet már több éve nélkülözni kénytelen. Legalábbis így gondolják ezt rajongói, akiknek kedvencük távollétében az eltelt idő alatt már-már elvonási tüneteik kezdtek lenni. Azok viszont, akik nem feltétlen rajongói sem neki, sem az általa képviselt operarendezői irányzatnak, úgy érezhetik, hogy hiányát bőven pótolták az Anger, Zsótér és Alföldi, illetve a külföldi vendégrendezők keze alól sorozatban kikerült produkciók, amelyekkel az Operaház vezetése megújítani szándékozik a honi operakultúrát.

Milyen lenne hát Kovalik Bolygó hollandija? Lényegében ugyanolyan, mint a ma dívó rendezői operajátszás produkciói a világon bárhol. Ezt láthatjuk ma szinte mindenütt, pár üdítő kivételtől eltekintve, a Mezzo csatornán vagy különböző operaházak élő közvetítéseiben. Minden bizonnyal ezt tanítja Kovalik a müncheni színházi akadémián is, hogy a jövőben se szabadulhassunk meg tőle semmiképp. Hogy legyen utánpótlás. Ezért az irányzatért őrül meg a közönség egy része, és őrül meg tőle egy másik — és közötte a csendes többség, aki kénytelen kelletlen elfogadja. Ez van, ezt kell szeretni.

Ez van, de azért szeretni nem kötelező. Kovalik a premier előtt nyilatkozatot adott, miszerint minden rendezésébe belerendezi sajátmagát, és a műveket csak saját szemével tudja olvasni. Ha neki ehhez joga van, akkor nekem mint nézőnek és recenzensnek jogom van, hogy az ő olvasatát minősíthessem helyesnek vagy tévesnek. Jelen esetben például kijelenthessem, hogy szerintem mind a szöveget, mind a zenét illetően rosszul olvasott.

A koncepcióját érteni vélem: Kovalik értelmezésében a darab az operaénekes (szélesebb értelemben: a művész) magányáról, boldogságának reménytelenségéről szól. Hollandija az operaszínpadok és koncertpódiumok ünnepelt sztárja, aki előadásról előadásra vándorol, maga után húzva bőröndjét, majd szállodaszobájában alkoholba feledkezve, emlékeit tűzre vetve, a whiskys üvegnek tesz vallomást fájdalmairól.

Daland, a gonosz menedzser (esetleg politikus?) lányát kínálja a mesés vagyonért és illusztrációnak pedofil agressziónak kitett kislányokat mutogat. Nem véletlenül: lánya,Senta maga is egy infantilis bakfis, aki piros bermudában, piros tornacipőben, tunikában mászik fel-le a hajót, színházat és szállodát megjelenítő állványzaton, rohangál fel és alá, vetítővel világít társai és a nézők szemébe egyaránt. Nem a képét nézi az operacsillagnak, hanem a felvételeit hallgatja. A találkozás zenében megjelenő katarzisa a színpadon elmarad, Senta nincs különösebben elragadtatva a hirtelen betoppanó, addig csak hangról ismert bálványtól; hezitál, de végül elfogadja a házassági ajánlatot. Mikor a Hollandi rajtakapja Erikkel, majd veszi a bőröndjét és távozik, Senta nem áldozza fel magát, holott az addig a színpadon többször is megjelenő pisztoly erre kézenfekvő eszköz lenne. Megvonja a vállát, visszadől foteljébe, és különösebb megrendülés nélkül hallgatja tovább az énekes felvételeit. A megváltás elmaradt.

Ez van a zenében? Ez van a szövegben? Nem. A leghatározottabban ennek az ellenkezője van benne. A finálé, ahogy már a zavarosan agyonrendezett nyitány lezárása is, a megváltás apotheózisának döbbenetes erejű zenei megfogalmazása, tehát Kovalik olvasatával köszönő viszonyban sincs. Ettől még ez az olvasat a mai rendezői színházban teljesen elfogadott, hiszen a darab ma már csak nyersanyag, amellyel a rendező azt tesz, amit akar.

Eszközeiben Kovalik számos ponton elragadtatja magát, rokka helyett automata mosógép, matrózkórus alatt aerobic és sportgimnasztika… de ez engem, a nézőt csak zavar. A valódi sérelem Wagnert éri, akinek az eszmei mondanivalóját tapossák sárba és ez már sokkal nagyobb vétek, mint hogy a nézőket időnként értetlen fejcsóválásra késztetik. Ha egy rendezőnek a nyitány végének zenéjéről egy kalózzászló lengetése, a kormányos daláról, amely kis túlzással olyan a műben, mint egy beépített Schubert- vagy Mozart-dal, fegyverrel elkövetett tömeges, gatyaletolásos pedofil erőszak jut eszébe, ott már komoly bajok vannak. Ízlésben is, látásmódban is.

Engedjük meg, hogy Kovaliknak egy ilyen koncepcióhoz joga van. Még ebben az esetben is azt kell mondanom, hogy a mű eredeti mondanivalójához képest ez a koncepció üres és kisstílű, egyszerűen lapos. Ez a baj ezekkel a modern rendezői elképzelésekkel: hogy valamennyi degradál, alacsonyabb szintre húzza le a remekműveket. Lehet, hogy könnyebb ilyen dolgokat kitalálni, a színpadot össze-vissza mozgatni, forgatni, mint a darabban meglévő érzelmeket őszintén, lobogó belső tűzzel eljátszani. Ez utóbbihoz azonban megfelelő, sőt nagy énekesek kellenek, akik egyetlen túlzó mozdulat nélkül, csak hanggal, takarékos gesztusokkal is sokkal gazdagabb érzelmi világot jelenítenek meg, mint akármilyen hatásosnak vélt rendezői koncepció.

Az előadás zenei megvalósítása szerencsére messze felülmúlja a színpadon zajló eseményeket. A magas színvonalra Fischer Ádám önmagában is garancia, még annak ellenére is, hogy néhány pillanatot és részt leszámítva nem éreztem azt az ihletettséget és energiát, amelyet korábban Lohengrin vagy Fidelio-interpretációiban. A művet pasztellesebb színekkel rajzolja és festi, hiányzik belőle a valódi dráma és érzelmi hullámzás, amely a nagy Hollandi-produkciókat olyan felejthetetlen élménnyé teszi. Ami tulajdonképpen egy katharzis nélküli rendezői koncepcióra épülő előadásban majdhogynem érthető is. Ezen hiányérzet ellenére is a kidolgozottság, a zenei megformálás igényessége példamutató volt.

Énekesei valamennyien magas színvonalú produkciót nyújtottak, egy szereplőtől eltekintve azonban csak egy nemzetközi gárdától és a Wagner Napok presztízsétől joggal elvárható magas, de nem kiemelkedő produkciót.

Ez a szereplő a Sentát éneklő Elisabet Strid volt, akinek neve tavaly teljesen váratlanul került a színlapra. Az akkor Sieglindét problematikusan éneklő Anja Kampét különösebb hírverés nélkül leváltották, és hogy a döntés helyes volt, az világosan kiderült Kampe decemberi Scala-évadnyitón énekelt Fideliójából, amellyel csúfosan megbukott. Nem tudom, kinek az ötlete volt és hol találtak rá Stridre, de a választás csodálatosnak bizonyult. Az arcvonásaiban és hangképzésében is a fiatal Gwyneth Jones-ra emlékeztető szoprán igazi Wagner-hang, fantasztikus szereptudással és stílusismerettel, nem falrengető, de nagyon jó volumennel énekelt. Hangja vágós, szárnyaló, anélkül, hogy egyszer is éles lenne. Az igazi bravúrja azonban az, hogy a rendező által kért infantilis, túlmozgásos, hiszteroid, egyáltalán nem szerethető Senta FIGURÁJÁT alázattal, tökéletesen, sőt nagy meggyőződéssel eljátszva, hiánytalanul közvetítette HANGBAN, énekben Wagner csodálatos nőalakjának érzelmeit, ethoszát és pátoszát egyaránt. Bámulatos teljesítmény, igazi világszínvonal. (Nem a mostani, hanem az egykori bayreuthi.)

Két férfipartnere a két előadáson meglehetősen eltérő teljesítményt nyújtott. A premieren Peter Rose Dalandként a vártnál kisebb és világosabb hangon énekelt, így az utóbbi évek, évtizedek Hollandi-előadásainak problémája, hogy a basszus és bariton énekesek kontrasztja nem egyértelmű, élesen jelentkezett. A 24-i estén azonban kitűnő diszpozícióban, kétszeres volumennel szólt, bár hangszíne így is sokkal világosabb volt a nagy Dalandok tömör és sötét basszusánál. Viszont ezen az estén a Hollandit éneklő James Rutherford futott gyengébb formát, így a két hangszín eltérése szerencsésebben megmutatkozott.

Rose tehát legalább a második estén megmutatta, hogy hosszú karrierje ellenére még mindig őrzi hangját és művészi formátumát. Rutherford azonban számomra egyik estén se bizonyult megfelelőnek a Hollandi hangi megszólaltatásához. Rokonszenves, joviális megjelenésű énekes, de alapvetően puha hang és puha személyiség, aki megfelelő lehet Hans Sachs töprengő, melankóliába hajló figurájához és szólamához, a Hollandi azonban más hangot és volument igényel. Amit csinált, nagyon korrekt és eminens volt, de a szerep kulcsfontosságú részeiben, különösen a monológban és a fináléban rendre alulmaradt a tenger viharának zenekarban megjelenő tombolásával szemben. Hogy ezzel a hangi kaliberrel ma mégis nemzetközileg jegyzett Hollandi, önmagában mutatja meg, hová hanyatlott le az operavilág Hans Hottertól, George Londontól, Theo Adamtól Simon Estesen és Franz Grundheberen át napjainkig.

A kisebb szerepekben két magyar énekes nyújtott kitűnő alakítást. Nyári Zoltán Erikje a premieren még sokban emlékeztetett általános önmagára, a sok forszírozás miatt a cavatina harmadik soránál hallatszott, hogy ennek gikszer lesz a vége, és lőn. A második előadáson sokkal nagyon önkontrollal énekelt, a gikszer elmaradt. Megmaradt viszont egy, a német repertoárhoz sokkal jobban illő hangszín és formálás, mint azt olasz vagy francia szerepeiben tapasztaltuk. És mellé a mindenkori színpadra termett játék- és alakítókészség — őt bizonyára se nem zavarták, se próbára nem tették Kovalik elvárásai.

A másik kitűnő kabinetalakítás Wiedemann Bernadetté volt Mary kicsi és hálátlan szerepében. Mary mellett Wiedemann a rendező által kitalált nőalakban — aki a Hollandi (operaénekes) nővére lehet, talán hű társa, barátja, öltöztetőnője, hogy pontosan ki, erre másodszorra se sikerült rájönnöm—, hallatlan erős jelenléttel vett részt az előadásban, és kitűnően énekelt. Uwe Strickert Kormányosa hangilag megfelelő volt, de talán a tökéletesen félreértelmezett figura miatt egyetlen percre se tudta elnyerni rokonszenvemet.

A Hollandi egyik kulcsszereplője a kórus. A Rádiókórus és a Nemzeti Énekkar(Karigazgatók: Pad Zoltán és Antal Mátyás) megosztott feladatot látott el, az előbbi, úgy éreztem, nem megfelelő létszámban. A holland matrózok szellemkórusa első ránézésre is felülmúlta a színpadi férfikórus létszámát, ami a harmadik felvonásban a volument illetően jelentős egyensúlytalanságot eredményezett. Jól teljesített a kórus mindenképp, nagyon jól, de összességében nem érte el az operaházi Bolygó-előadások kórusának döbbenetes színvonalát .

Ez volt tehát „A bolygó hollandi” 2015-ben. És ha majd újra előveszik későbbi Wagner-napok alkalmával, ez lesz pár év múlva megint. A világ megy előre, és ugyan ki mondhatná, hogy jó irányba? Kovalik korábban említett interjújából általános pesszimizmus sugárzott, melyet tanítványai viselkedésének változásából szűrt le. Ezzel a véleményével még akár egyet is tudok érteni. Ám ha a mai világban nincs is megváltás, nincs is remény, mentsvárnak kell lenni. Elefántcsont-toronynak, ahova elbújhatunk, ahol menedéket kereshetünk. Egy ilyen van: a zene.

De rendezői színház nélkül.

Csak a zene.

Gounod: Faust az Operaházban
fotó:© Posztós János


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.