Salzburgi impressziók, 2013/3
Heiner Lajos, 2013-11-09
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=6649
 

Riccardo Muti Az idei salzburgi előadást megelőzően kétszer hallottam „élőben” Verdi Requiemjét Riccardo Muti vezényletével. Először még az NDK-s Berlinben, majd Bécsben, mindkétszer a Scala zenekarával. Mindkét interpretáció tetszett, de fenntartásokkal. Eszembe jutott Alan Blyth értékelése (Choral Music on Record), amit Muti első Verdi Requiem lemezfelvételéről írt. (A Philhamonia Zenekarral - anno némi taktikával Melodia préselésben hozzá lehetett jutni). Általában dicsérte a lemezt, de hiányolta a spiritualizmust, s úgy összegezte: „egy fiatal ember távoli rátekintése a halálra”.

Az idei augusztus 15-i salzburgi előadásra viszont mint életem legnagyobb Verdi Requiem-élményére emlékszem. Muti dirigálásában mindent megtaláltam, a Dies irae döbbenetes erejétől kezdve a Lachrymosa panaszán és az Offertorium könyörgésén át a Sanctus ujjongásáig, és a kórus C-dúr akkordja felett elhaló szopránfrázis, a Libera me, Domine, de morte aeterna, in die illa tremenda miszticizmusát.

Tudjuk, a hetedik X felett járó Maestrot is megcsapkodta már a Sors, talán ez magyarázza, miért gondolkodik most mélyebben a Verdi-miséről. Ez legalább olyan fejlődés, mint Fricsay két felvétele között, és ugye ő 1960-ban már halálos beteg volt.

A karmester persze nagyszerű partnereket választott. A gyönyörű, de nem túl nagy volumenű hangon éneklő Krassimira Stoyanovát, aztán Elina Garancát. Immáron megértem Johannát, miért vált rabjává (én ráadásul a gyönyörű nőt is csodálhatom benne). Piotr Beczala nevét a Momus-ben én írtam le először 2004-ben, akkor még ítészi jelzők nélkül, két évre rá már méltattam. Dmitry Bellosselsky nevét korábban nem ismertem, igazi, szép basszus, mégha nem is egy Ghiaurov.

S persze mindehhez a Bécsi Állami Operaház énekkara, és a Bécsi Filharmonikusok.

Nagyon ritkán átélhető-megtapasztalható, varázslatos este volt.

Az ember persze minden évben felmegy a siklóval a Festungba, elbámészkodik-körbebaktat, ám most a Spielzeugmuseumot is megnéztem. Talán tavaly újíthatták fel. Hát igen, ilyennek kell lennie egy ideális múzeumnak. A kasszánál vagy tarka, kedves, műanyag (ergo: jól tisztítható) papucsokra cseréli az ember az utcai cipőjét, vagy nejlonzacskót húz rá. Persze az egész komplexum akadálymentesített, ingyen az ásványvíz (dögmeleg volt augusztus közepén). A gyerekek minden korosztályának való rengeteg interaktív játék, én az ÖBB egyik vonatát „vezettem”.
Alkalmi kiállítások is vannak – nyáron a vasútmodellezés történetét mutatták be, hatalmas terepasztallal. A XIX. század végéről származó gőzmozdony (szénnel működő!) modellje emlékezetes volt.
A felújítás miatt a korábban vele egy épületben működő hangszermúzeum kiszorult, de talán már jövőre, ráncfelvarrás és bővítés után új helyen ismét megtekinthető lesz.

S aztán számomra az utolsó koncert idén Salzburgban, 17-én délelőtt, a Mozarteum Zenekarával.
Valahogy ezek a matinék egészen más hangulattal bírnak, mint az esti hangversenyek. Az orkeszter valóban neves vendégkarmestereket hívott meg (idén, többek között, Fischer Ádámot, Ingo Metzmachert, Rudolf Buchbindert, Sir John Eliot Gardinert. Ezúttal Ivor Bolton állt a pulpituson, indításként Mozart K. 338-as, zárásként Haydn utolsó szimfóniáját vezényelte – elánnal és sikerrel. Nekem mégis Elena Mosuc volt a nagy felfedezés. Tudom, nálunk is sok csodálója van, de én most hallottam először. Régen nem csitri már, talán ez magyarázza, hogy a hang a még megőrzött koloratúrakészség mellett drámai súllyal is bír. Három Mozart-koncertáriát (K. 416, 369 és 418) adott elő, lenyűgözően. Még az erkélyről is érezni lehetett a szerénységet, művészi alázatot.

Jövőre, Richard Strauss születésének 150. évfordulója kapcsán Alexander Pereira a Rószalovagot harangozta be, persze számos szimfonikus költemény is felcsendül majd. Műsoron lesz még Bruckner összes szimfóniája, folytatódik a Da Ponte-ciklus (Don Giovanni). Fierrabras és Cenerentola, de a legkeresettebb előadás minden bizonnyal a Trubadúr lesz, az idei Giovanna d’Arco három protagonistájával.

Majd meglátjuk - remélem!


© Silvia Lelli


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.