Bejelentkezés Regisztráció

Külföldön

A béna, a vak (és a néma?) – Revelatív Rigoletto a kirchstetteni fesztiválon

2013-08-28 11:06:19 - zéta -, - zsoly -

Rigoletto, Kirchstetten A mantuai herceg – Boncsér Gergely
Rigoletto – Ján Ďurčo
Gilda – Maria Taytakova
Ceprano grófné/Giovanna/Apród – Polgár Etelka
Monterone/Sparafucile – Gelu Dobrea
Maddalena – Jaroslava Pepper

Kammeropernorchester Schloss Kirchstetten
Wiener Kammerchor
vez. Hooman Khalatbari

Schloß Kirchstetten
2013. augusztus 3/9/10.

Kirchstetten szűk 350 kilométerre van Budapesttől. A kellően hosszú és magányos autóút alatt volt időm eltöprengeni, mi vár rám hamarosan Európa legapróbb operaházában. És ugyan az ember olvassa, hogy a befogadóképesség nem éri el a 180 főt, de a léptékek kicsinységére akkor döbben igazán rá, amikor szembesül vele, hogy tőle alig egy méterre szúrják le Gildát. Egy mozdulattal akár meg is akadályozhatná.

Engem főleg az foglalkoztatott, hogy a helyszín kedvezőtlenebb adottságai mennyire nyomják rá bélyegüket az előadásra. Elképzelni sem tudtam például a nyitójelenetet, a darabnak azt a részét, amely általában gyalázatosan és slamposan szokott szólni, a színi megvalósítás pedig csak jobb esetekben szokta elérni a lelkes gimnáziumi színkörök nívóját. Valljuk meg őszintén, Maestro Verdi rendesen feladta a leckét ezzel a sodró tempójú, sokszereplős és nem igazán hálás nyitóképpel.

A helyszínre érve konstatáltam a tér tényleg elképesztő kicsinységét, s nyomban elkönyveltem magamban, hogy nyilván megint valami egyszerűsített ’félszcenír’ lesz az irányadó. Mivel aznap Ausztriában is megdőlt az addig érvényes melegrekord, igyekeztem a túlélésre berendezkedni.

Amikor az ajtókat kinyitották, magnóról nagyon műanyag háttérhangzással az első kép színpadi zenéje szólt végtelenítve. A későbbi szereplők jöttek-mentek, némelyikük a beengedéssel foglalatoskodott, másikuk meg csak éppen dologtalanul járt-kelt. A publikum pedig lassan beáramlott, halk nyüzsgés keveredett az álmosító hőséggel, no meg Verdi szalonzenéjével. Arra ocsúdtunk, hogy megy a darab, mert a zenekar egy óvatlan pillanatban bekapcsolódott és átvette a gépzenétől a terepet és az addig tétován lézengő hősök ízibe belecsaptak a cselekmény sűrűjébe. Egy szempillantás alatt ott voltunk a mantuai hercegi udvarban, magunk is, mint udvari nép. Utólag bosszankodtam is, mert ha tudom ezt, átveszem indulás előtt valamelyik kórusszólamot.

Életemben először volt értelme a nyitóképnek, a dráma egy szemvillantás alatt fölrajzolódott, ahogy elkésve beáramló népek között (akik egynémelyike még a helyét kereste) berobbant Monterone. Persze ahhoz, hogy ez létrejöhessen, szükség volt a jelenet zenei feszességére, koncentráltságára. Olyannyira belekerültünk a darab mélyére, hogy csak a szünetben tűnt fel, hogy a nyitányt ezúttal el is hagyták.

Némedi Csaba rendező pompásan élt azzal a nem igazán közismert lehetőséggel, hogy a Rigoletto kamaradarab. Hiszen az udvaroncok nem túl bőséges jeleneteit leszámítva az opera csak áriákon, kettősökön, tercetteken és kvartetten keresztül szólal meg. Remek lehetőség nyílik a kapcsolatok és viszonyrendszerek boncolgatására, ezt Némedi jó érzékkel meg is tette.

Olvasatában feltárul nemcsak a hercegi udvar belső, piszkos élete, hanem a címszereplő jellemének furcsa kettőssége is, ami a legtöbb előadásban általában elsikkad. A kirchstetteni előadás rendezője a nyitókép rendhagyó tálalásán túl egyetlen markáns változtatással állt elő: nemcsak Rigoletto fogyatékos, hanem a lánya is. Gilda vak. Ez az elsőre vitatható ötlet egy csapásra érthetővé teszi, miért nem ismeri fel a lány szerelmében/csábítójában a csélcsap kalandort, de Némedi itt nem állt meg. Ugyanis Gilda vakon egy más világban él, azt sem tudja igazán, hogy ki ő és ki az apja. Mindez akkor válik számunkra egyértelművé, amikor Monterone második megjelenése alatt váratlanul visszanyeri látását és megborzad mindattól, ami körülveszi. Gilda innentől kezdve nem szerelmét visszaszerezni megy a Sparafucile fogadójába azon késői éjen, hanem egyfajta rituális öngyilkosságra készül, hiszen abban a szennyben és hazugságban, amit maga körül tapasztalt, egyszerűen nem kíván tovább élni.

A rendezői ötlet így óhatatlanul is első számú főhőssé tette Gildát, nem kis terhet téve az énekesnő, Maria Taytakova törékeny vállára. Taytakova előadásában nem a megszokott „hamvába holt Gildák” sápadt prototípusát ismerhettük meg, hanem nagyon is hús-vér teremtést. Az első felvonás szerelmi kettősét meghökkentően boldog szenvedéllyel tölti meg, áriája („Caro nome”) viszont pont abba – az ezúttal elhihető – álomvilágba visz el bennünket, ami végül a vesztét okozza. Alakítása nemcsak szokatlanul alapos és mély volt, hanem kézzel foghatóan drámai, ami – különösen ilyen közelségben – még tragikusabbá tette a lány elbukását, ami pedig már a Bosszúkettőst megelőzően bekövetkezett.

Rigolettót Ján Ďurčo személyesítette meg. Mind vokálisan, mind színészileg rendkívül kompakt alakítást kaptunk. Talán egy hatalmas színházban kevésnek tűnne a hangja, de itt pont elegendőnek bizonyult. Van ráadásul a voce felső kvintjében valami kellemetlen tremoló, de ez a szélsőséges személyiség ábrázolásában pont javára szolgált. (Valahogy sosem szerettem az igazi puha, meleg baritonokat Rigoletto szerepében, még Leonard Warren sem győzött meg.) Ján Ďurčo Rigolettója nem is akar szimpatikus lenni, torz személyiség, aki a maga testi és lelki torzultságán keresztül látja a világot. Eszelősen bosszút akar állni, mert nem látja, hogy saját maga éppúgy részese lánya meggyalázásának, mint maga a tettes. Nagy dráma méltó előadásban.

A mantuai herceg szerepét a fiatal Boncsér Gergely alakította, hangilag meglepően egységesen. Vokális előnyt biztosít számára üzembiztosan csengő és szépen kinyíló magasságai, de hátrányt az olykor intonációsan tisztátalan megoldásai. A rendező a szokásos mantuai herceg-felfogáson csak annyit változtatott, hogy felerősítette a herceg szerelmi tombolásának önfeledt voltát, ezzel sokat segített Boncsér számára a szerep színészi megvalósításában.

Maddalena szólamát és figuráját Jaroslava Pepper konvencionális előadásban tolmácsolta.

Az előadás egyik fontos jellemzője még, hogy a rendező – nyilván takarékossági okokból is – összevont néhány kisebb szerepet, de az összevonás maga művészi többletet is hozott. Így Ceprano grófné, Giovanna és az Apród szólamát Polgár Etelka énekelte, de a színlapon és a színen a darab egyes különösen drámai pontjain Madama Destinoként (Végzet Asszonyaként) jelent meg. Hozzá hasonlóan Monterone és Sparafucile szólamát egyaránt a román Gelu Dobrea énekelte, s megjelenésében, mint Signore Maledizione (Átok Úr) tette az egyes jeleneteket még hatásosabbá. Mindketten végtelenül hatásos hangi jelenségként tűntek fel az apró színpadon, bár Dobrea basszus mivoltáról nem vagyok feltétlen meggyőződve.

Magam számára is meglepően az előadás zenei megvalósításán semmit nem csökkentett, hogy a zenekart egy mindössze 12 fős csapat jelentette, ami nyilván jóval nagyobb terhet rótt az egyes szólóállások megszólaltatóira. Az előadás Hooman Khalatbari szélsőségekre törekvő, de mégis összefogott zenei vezetésével igazán drámai csúcspontokkal ajándékozta meg a Kirchstettenbe látogató operarajongókat.

-zéta-

Rigoletto, Kirchstetten

A Klassikfestival Schloss Kirchstetten nyári operaelőadásait immáron harmadik éve látogatom, a tavalyi Figaro házasságáról lelkendező beszámolóban tudósítottam. A lelkendezés most sem marad el, a különbség „csak” annyi, hogy míg a Figaro a kedvenc operám, addig a Rigolettót nem igazán szerettem. Eddig. Verdi zseniális zenéje természetesen mindig magával ragad, de ennek élvezetéhez elég egy koncert-előadás is. Az általam eddig látott nagyszínpadi megvalósításokkal nem igazán tudtam mit kezdeni (utoljára Juronics szegedi Rigolettóját néztem értetlenül), távolságot tartottam a darabtól, eddig még nem sikerült annak közelébe, a történések hatása alá kerülnöm. Idegen és érthetetlen volt az egész.

Aztán Kirchstettenben egy pillanat alatt beszippantott az előadás, hogy majd a végén jól megcsócsálva és megrendülve vessen ki magából. Merthogy Némedi szcenírozásában a Rigoletto kamaraváltozatát láthattuk, és akárki akármit mond, a Rigoletto valódi kamaradarab. Végre megláthattam a darab igazi énjét, nagyszínpadi tévelygések és bolyongások helyett egy tőlem két méterre zajló átok- és végzetdrámát. Kétszer is megnéztem, megérte. Először komolyan a hatása alá kerültem, másodszor már el is tudtam rajta kicsit gondolkodni. Legszívesebben gimnazistáknak mutogatnám az előadást, nem egy embert meg lehetne vele nyerni az opera műfajának.

Érdemes emlékezni rá, hogy a Verdi-opera eredeti és a cenzúra nyomására megváltoztatott címe „La maledizione”, azaz „Az átok” volt (lásd Kloiber-Konold-Maschka: Handbuch der Oper, 2006). A rendező pedig az eredeti címből kiindulva rendezte meg a Verdi-darabot. Ehhez nem tett mást, mint az átok-végzet motívumot kíméletlen következetességgel vitte végig a darabon. A kastélyt már kívülről is fekete tüllbe öltöztette (ebben idén is a kiváló jelmeztervező, Gianpiera Bühlmann volt a segítségére), a lépcsőházat és az egész színpadot is a fekete tüll uralta, már a megérkezéskor gyomron vágva a nézőt az elkerülhetetlennel, hogy majd – az oly’ bugyuta zsák helyett – Gilda ravatalának takarója legyen a darab záróképében. Monteronéból és Sparafuciléből „Signore Maledizione” néven egy közös szereplő született. Hát persze: az egyik az átok kimondója a másik pedig annak megvalósítója. Az ő segítője pedig „Madama Destino”, aki olykor Contessa di Ceprano, Giovanna vagy éppen a Paggio jelmezét ölti magára. Ők ketten uralják az eseményeket, Madama Destino sokszor szótlanul van jelen a háttérben (vagy éppen az előtérben?) akkor is, amikor a libretto szerinti „földi megtestesüléseinek” egyébként nincs jelenésük. Ők szövik a végzet szálait.

Némedi tavalyi Figaro rendezése után az idei Rigoletto kapcsán már nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy egyfajta rendezői védjegyeként rajzolódik ki a közép- vagy mellékszereplők dramaturgiai előterébe állítása. Tette ezt tavaly Marcellinával (és milyen jól tette), idén pedig az előbb említett karakterekkel. És mielőtt az olvasó felcsattanna, szó sincs önkényes átírásról és a darab megerőszakolásáról, sokkal inkább a mű (akár a Figaro, akár a Rigoletto) egy nagyon is értelmes olvasatának mélyebb, értő megmutatásáról.

Ugyancsak a tavalyi Figaro után mondom (megint), hogy Némedi nagyon ötletesen és következetesen alkalmaz kisebb kellékeket és viszi azokat végig a darabon. A Rigolettóban ilyenek voltak például a fekete tüll-pomponok, amelyek már a nyitójelentben – éppen makarénának koreografált – tánc főszerepelői voltak, majd Rigoletto a szétdobált pomponokat gyűjtötte össze. S bár a második jelentben ő ugyebár még nemet mondott Sparafucilének, de a fekete pomponokat azért mégis átadta a színbe berendezett Maddalenának; avagy „mondj, amit akarsz, Rigoletto, a végzet már meg van írva, mi leszünk Gilda gyilkosai”. A tüll-pomponok fel-feltűnnek még a színen, s remekbe szabott momentum, amikor a harmadik felvonásban a Herceget megkedvelő és Sparafucilével hadakozó Maddalena bátyja gyilkos parancsának nemet mondva eldobja a kezéből pompont. Visszatérő kellék a szerelmi szálat jelképező kendő, amelyet először Gilda, majd Maddalena nyakába tesz a Herceg. És hogy ki adja a kendőt először a Herceg kezébe, további szíves felhasználásra? Természetesen az éppen Giovanna bőrébe bújt Madama Destino. Állandó kellék a színpadon maga a libretto is, egy kis sárga füzet képében. A Herceg lopva pillant bele, amikor is Valter diákként mutatkozik be Gildának, mintegy puskázva a hazugságát („Hogy is kell itt épp bemutatkoznom?”). Ezt követően pedig Madama Destino (alias Giovanna) már majdnem bezárja Rigoletto lakának ajtaját, amikor pár lépést követően megtorpan, belenéz a kis sárga füzetbe, visszazökken szerepébe, visszalép az ajtóhoz és végül beengedi Gilda elrablóit. A végzet hétköznapi tárgyakban való megtestesülései, micsoda zseniális apróságok!

S hogy a néző mindezt látja és érti, az a kamarahelyszínbe szabott rendezés mellett természetesen az azt megvalósító szereplőgárda érdeme is. Kezdjük a Gildát betegség folytán némán alakító Maria Taytakovával. A szlovák szoprán betegsége miatt mind a pénteki, mind a szombati előadáson, csak „lejárhatta” a színpadon a szerepét. De micsoda „lejárás” volt az! Az énekesnő színészi képességei kiemelkedők, a rendezésben vakként megjelenő Gildát illúziókeltően jeleníti meg. Mozgása az általa jól ismert házon belül határozott, onnan kilépve tántorgó, bizonytalan. Látását akkor nyeri vissza, amikor Monterone másodszor is átkot szór, hisz Gilda innentől már nem elszenvedője, hanem aktív alakítója az eseményeknek. Fantasztikus volt a Rigolettót éneklő-alakító Ján Ďurčoval való összjátéka.

Gilda énekhangját az utolsó pillanatban Kirchstettenbe érkező Szemere Zita kölcsönözte. A fiatal művésznőt Szegeden láthattam operai debütálásakor Gildaként, s őszintén bevallom, engem akkor – számos más véleménnyel és a közönséggel ellentétben – nem győzött meg. Kirchstettenben pont az ellenkezője történt. A zenekar mellől megszólaló, felfelé csodásan nyíló lírai koloratúrszopránjával olyat tud Szemere Zita, amit a korosztályában kevesen tudnak kishazánkban. Megtanulta ugyanis a stilisztikát. Formálása, vonalvezetése kifogástalan, frázisai végigénekeltek, és az ún. „messa di voce” kifinomult alkalmazásán túl a csúcshangok körében bizony direkt hangindításokra is képes. Hangja ugyan nem cseng olaszosan, de ez legyen a legnagyobb bajunk. Számoljuk csak össze, hány olyan Gilda „szaladgál” ma Magyarországon, aki a szerelmi kettős strettájának („Addio, addio…”) végét háromvonalas Desz-szel, a „Vendetta” duett végét háromvonalas Esz-szel, a viharjelenet végét pedig háromvonalas D-vel zárja. Mindezt péntek után szombat este is, tökéletes magabiztossággal és átütőerővel.

Adott egy előadás, annak kezdetén a beugrás hírével elbizonytalanított közönség, majd Rigoletto és a „beénekelt-lejárt” Gilda első közös jelenete után szűnni nem akaró tapsvihar. Maria Taytakova és Szemere Zita olyan hőfokon éltek és működtek együtt az előadásban, hogy a közönség az első perctől kezdve a szívébe zárta őket. Abszurd, de muszáj kimondani: Némedi rendezése – minden eredeti szándékán túl – még arra is alkalmas volt, hogy benne ez a néhány estére kényszerűen megkettőzött, vak (és néma) Gilda-karakter is szerethetővé, élvezhetővé váljék. Taytakova megbetegedése mit sem ártott az előadásnak. Segített ebben a kamaratér, hogy mindkét énekesnő látható-érezhető közelségben volt a nézőkhöz.

A Rigolettót éneklő Ján Ďurčo baritonja talán már túl van a csúcsformáján, néhol kissé fáradtnak hat, ennek ellenére kiváló teljesítményt hallunk tőle. Lírai megszólalásai zseniálisak, ki lehetne melléjük tenni a táblát: Libabőrgarancia! Maria Taytakovával olyan páros alakítást nyújtanak, amelyet bármely prózai színész megirigyelhetne.

Rigoletto, Kirchstetten A Herceg szerepében Boncsér Gergelyt láthattuk-hallhattuk. Nem oly’ rég az ő szegedi debütálásánál is jelen voltam, Rodolfo nyaktörő szerepében szurkoltam szerethető teljesítményének. Mostanra azonban egyre inkább megfogalmazódik Boncsérral kapcsolatban az az érzet, hogy még képeznie kellene magát. Torkában ugyanis kincs van, magasságai csodásan nyílnak és elképesztően üzembiztosak, vonalvezetése viszont töredezik. Dinamikai spektruma viszonylag szűk, sokszor hangos. Tudják mikor tetszett éneklése a legjobban? Amikor a zárójelenetben a színfalak mögül – azok által tompítva – énekelte be a „La donna è mobile” reminiszcenciáit, s péntek után szombat este is, egy derekasan végigénekelt előadás zárópontjaként tökéletes diminuendót énekelt az egyvonalas H-n. Ezt sem tudják sokan utána csinálni. Jó lenne, ha ezt a technikai tudást a teljes szerepben érvényesíteni tudná, árnyaltabb, stílusosabb éneklésre törekedve. Boncsér az az énekes, akinek az öltözőben Mozarttal kellene beénekelnie, s utána tökéletes lenne Verdi Hercegeként.

A librettó főhősei után térjünk át a rendezés másik két főhősére: Signore Maledizione-ra és Madama Destino-ra. A fiatal basszus, Gelu Dobrea olyan átütő erővel jelenik meg Monteroneként a színen, hogy a néző ereiben megfagy a vér. Hiába a Rigoletto, feleségemmel egymásra nézve, hangtalan kicsúszott a szánkon: Commendatore. Volna egy javaslatunk, hogy a jövő nyári fesztiválon műsorra kerülő Don Giovanniban ki énekelje ezt a szerepet. Dobrea nem csak Rigolettót és az udvari népséget, hanem a közönséggel egy lépésről farkasszemet nézve mindnyájunkat megátkoz. Csoda hát, hogy hat az előadás? Éneklése Sparafucileként is meggyőző.

A súlyos drámai szoprán Polgár Etelkának sok énekelni való – éneklését hallva mondhatjuk, sajnos – nem jut három kis szerepében, színpadi jelenlétben és alakításban viszont komoly terhet rak vállára a rendezés. Ezt a terhet Polgár bravúros alakítással veti le magáról. A tavalyi Figaro Marcellinájának szerepében komikaként brillírozott, most pedig a gonosz archetípusát jelenítette meg ugyanolyan meggyőző erővel.

A Maddalenát éneklő Jaroslava Pepper igazán szép lírai alt hang birtokosa. Alakítása az előadás egészében tapasztalt hévtől, átütőerőtől elmarad, péntek este még a Herceg a csavarja el az ő fejét, szombat estére azonban már kacérabb, bátrabb, és derekasan teljesíti feladatát, hogy a Herceget elcsábítsa.

A további kis szerepek alakítói (Josef Pepper, Patricio Ramos-Pereira, Hans-Jörg Gaugelhofer) adekvátak. Mind vokálisan, mind színészileg lubickol az udvaroncok szerepében a kórus (a Wiener Kammerchor hat tagja), nagy tapsot és brávókat aratva az előadás végén.

A darab kiszenekarra és zongorára való átkomponálása az est karmesterének, Hooman Khalatbarinak az érdeme, akinek e munkája a nélkül a Rigoletto nem szólalhatott volna meg kamaradarabként. Zeneileg nagyon jól fogta össze a háta mögött zajló színpadi történéseket, tempói viszont talán egysíkúan gyorsak. A vonós szólamok egyértelmű javulást mutatnak a korábbi évek előadásaihoz képest, szép zenei élményt nyújtva, a disztonáló oboista azonban igazán megérett a cserére.

S hogy az előadás nemcsak pusztán dramaturgiai szempontból kiváló, hanem hogy a rendező tökéletesen együtt él Verdi zenéjével, és bátran épít is rá, azt hadd mutassam be írásom zárásaként a Viharjelent végével. Sparafucile kocsmájának ajtaján Gilda dörömböl, bebocsátást kérve. Maddalena engedi be („Entrate” – „Lépjen be”). Gildának a kocsmába való belépése előtt azonban hirtelen – a librettón és partitúrán kívül – feltűnik a szín hátterében Madama Destino, és az „Entrate” Maddalena mellett Polgár Etelka mindent átvivő drámai szopránján is megszólal. Kétvonalas, süvöltő A-ját mint dominánst Gilda háromvonalas (a kotta szerint fakultatív) D-je mint tonika zárja. Madama Destino beszólította Gildát a testvérpár halálos tőrdöfésébe, s e szólításra Gilda a halálsikolynak beillő csúcshanggal válaszolt, majd a döfés hatására összecsuklott. Mondanom sem kell, az általam látott második, szombat esti előadáson már ezt a jelenetet vártam a legjobban.

Jövőre Don Giovanni, tartsanak velem!

-zsoly-






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.