Bejelentkezés Regisztráció

Esszék és tanulmányok

Karmesterportrék LVI. – Karl Richter

2012-12-18 08:00:00 Balázs Miklós

Karl Richter Legtöbben csak elkötelezett Bach-specialistaként ismerik, mint a Tamás-templom kései eminens karnagyát. Olyan zeneművészként, aki tudós muzikológusként, billentyűs hangszeres művészként, énekkarvezetőként és karmesterként is élete legfőbb céljának tekintette Johann Sebastian Bach életművének zenetudományi feldolgozását, bemutatását és minél szélesebb körű propagálását. Ez az ítélet helyes és méltányos. Nem eltúlzott, mert mint azt gazdag lemezhagyatéka is igazolja, mindezen fent említett területeken úttörő muzsikus volt Karl Richter: a XX. századi Bach-recepció egyik legkiemelkedőbb alkotója és kutatója. És hiteles is, mert pályáján végigtekintve egy olyan páratlan, a maga módján mégis egységes, és bizonyos értelemben nagyon is homogén életművel találkozunk, amihez hasonló zenei teljesítmény csak kevés akadt az elmúlt században. Holott Richter nem volt egy rejtélyes, kiismerhetetlen, vagy gondolataiba burkolózó, sejtelmes művészegyéniség, ellenkezőleg: nem voltak titkai. Nyitott volt, kommunikatív és befogadó. S bár csakugyan izzott benne a munkája iránti olthatatlan odaadás, és telis-tele volt hittel, szorgalommal és küldetéstudattal, mindig megmaradt közvetlen, egyenes, szívélyes zenésznek.

Lelkipásztor fiaként, Karl Richter 1926 októberében született a szászországi Plauen városában, nem messze a csehszlovák határtól. Gyermekkorától kezdve tanult zongorázni és orgonálni, tizenkét éves volt, mikor felvételt nyert a drezdai Kreuzschuléba és a neves Dresden Kreuzchor kóristája lett. A második világháború idején – még kamasz fiúként – itt tanult, majd 1945-ben, tizenkilenc évesen iratkozott át Lipcsébe, a híres Lipcsei Konzervatóriumba, ahol a neves szaktekintélynek, a szász protestáns egyházi zene professzorának, Rudolf Mauersbergernek a tanítványa lett. Később olyan jeles oktatóknál csiszolhatta a tudását, mint Karl Staube (akinek Richter volt az utolsó növendéke) és a legendás hírű Günther Ramin. Richter affinitása a vallásos muzsikához már idejekorán nyilvánvalóvaló lett: még éppen csak betöltötte a huszadik életévét, máris kinevezték a lipcsei Christuskirche (Krisztus-templom) karvezetőjévé, egy évvel később a Thomanerkirche (Tamás-templom) orgonistájává.

Karl Richter 1950-ben, amikor a hidegháború olyan fordulatot vett, mely kettészakította Németországot, Richter úgy döntött, a nyugati „oldalt” választja: egy rövid svájci kitérő után, ahol későbbi feleségét is megismerte, családjával a közeli Bajorországban, Münchenben telepedett le, s itt a Markuskirche (Márk-templom) orgonistájává szegődött, s elvállalta a Heinrich-Schütz-Kreis karvezetését, továbbá a Hochschule für Musik falai közt kezdett tanítani. Egy évre rá, még mindig csak huszonöt évesen, egy ambiciózus vállalkozásba fogott: megalapította a Müncheni Bach Kórust, majd két évvel később hangszeres együttest szervezett Müncheni Bach Zenekar néven. Ez a két formáció, valamint az általa alapított Müncheni Bach Fesztivál, melyeket megszületésüktől fogva évtizedeken át vezetett és gondozott, egész további karrierjén át végigkísérték.
Éppen úgy, ahogyan a nemes lipcsei egyházzenei hagyomány is elkísérte, aminek természetesen Bach volt az alfája és ómegája, s mely Szászföldön szinte evidenciaként volt adott a számára – ezúttal a nem túl távoli Münchenben talált befogadó és hálás közegre. 1954-es bemutatkozása nyilvános koncerten (csembalistaként a Goldberg-variációkkal) újszerűségével egyszerre volt botrányos és felemelő, szenzációszámba menő esemény a bajor zenei közéletben.
A második világháború utáni Németországban (az NDK-ban és az NSZK-ban egyaránt) jelentősen megugrott a Bach zenéje iránti érdeklődés és kereslet, s egyáltalán: a régi zene iránti kíváncsiság – nem függetlenül persze a bontakozó historikus zenei előadói mozgalom ambícióitól – mind nagyobb teret nyert. Egyáltalán: Bach műveinek sokadszori újrafelfedezése óriási hullámokat vert akkoriban, hiszen a Passióktól, a h-moll misétől, pár kantátától és néhány billentyűs kompozíciótól eltekintve Johann Sebastian Bach munkái kevéssé voltak jelen a hangversenytermekben. A fiatal karvezető Richter azonban már az ’50-es évek derekán gazdagon gyümölcsöző lemezszerződést szignálhatott két jelentős hanglemezkiadónál is, a Telefunkennél, valamint a Deutsche Grammophon régizenére szakosodott, Archiv Produktion nevet viselő labeljénél. S nem is csak mint karmesterre számítottak rá együttesei élén, de mint csembalistára és orgonistára is.

Richter hangszeres és dirigensi repertoárjának sziklaszilárd alapját a továbbiakban is mindenekelőtt Bach szerzeményei adták, de mind a koncertjein, mint lemezein szívesen „kirándult” más, Bach-korabeli és őt követő komponisták felé: így vette fel hangversenyeinek programjába Händel, Scarlatti, Schütz, később Mozart, Beethoven és Brahms műveit. A ’60-as években a Müncheni Bach Kórus és a Müncheni Bach Zenekar számos, igen sikeres külhoni turnét tett: megfordultak a kelet- és nyugat-európai országok jó részében és a Szovjetunióban is, vendégszerepeltek Észak- és Dél-Amerikában, Japánban egyaránt, Richter pedig rendre neves európai szimfonikus zenekarokhoz kapott meghívást.
Karl Richter A ’60-as évek közepére tovább bővült Richter karmesteri repertoárja, ekkor már szívesen kalandozott a klasszikus és romantikus szerzők felé: műsorára vette Berlioz Fantasztikus szimfóniáját, Dvořák Stabat Materét, valamint Anton Bruckner és Max Reger egyes műveit is. Pályájának végső szakaszában az opera felé fordult: 1979-ben az Iphigenia Tauriszbant mutatta be a Müncheni Nemzeti Színházban. De ekkorra már többen figyelmeztették: túl sokat vállal, a koncertek kimerítik, s félő, belerokkan. Ő azonban így sem volt hajlandó lassítani a tempóján. 1971-ben átvészelt már egy testi kimerültségből fakadó szívrohamot, ezután a Zürichi-tó mellett vett házat, hogy a koncertszezon és a turnék fáradalmait ott pihenhesse ki. A ’70-es évek közepén látása hirtelen és drasztikusan romlani kezdett, kis híján megvakult, de nem hagyott fel sem a munkával, sem a gyakorlással, vagy az új művek betanulásával.
Karl Richter 1981 februárjában, szívroham következtében hunyt el Münchenben, mindössze ötvennégy esztendős korában.

A ’60-as évek elejére Richternek köszönhetően München városa afféle „második Lipcse” lett. Első hallásra talán különösnek tűnhet, hogy a hagyományos bajor katolicizmus fellegvára biztosít új otthont a protestáns egyházi muzsika tradíciójának a Német Szövetségi Köztársaságban, az mindenesetre tény, hogy Richter azzal, hogy életre hívta Bachról elnevezett kórusát és hangszeres együttesét, egy új, korábban be nem járt utat kínált München számára, hogy határozottabban, pontosabban egy újszerű, izgalmas színfolttal legyen jelen a világ zenei térképén. A lemezszerződések, továbbá az Ansbachban rendszeresen megrendezett Bach-napok és a gyakori külföldi túrák ehhez kiváló biztosítékul szolgáltak.
Való igaz, hogy a század derekán több kiváló karmester is lemezre vette például a Máté-passiót (köztük Mengelberg, Furtwängler, Klemperer) vagy épp a h-moll misét (Karajan, Klemperer, Jochum), de ezzel lényegében ki is merült a nagy karmester-titánok Bach-tudománya. Richter nem csupán új „formát” és kifejezésmódot adott az ismert Bach-daraboknak az említett mesterekéhez képest, s rögzítette lemezre a maga verzióit a nagy oratorikus művekből és kantátákból, de egy egységes, organikus, megbonthatatlan egészként kezelte és interpretálta a teljes Bach-életművet. Ennek mentén Richter előadóművészi érdeklődése kiterjedt Bach csaknem egész oeuvre-jére: avatott billentyűsként a zeneszerző számos, csembalóra és orgonára írott munkáját fölvette, köztük a Goldberg-variációkat (Telefunken, 1956; DG, 1970), a csembaló- (Telefunken, 1955) és orgonaversenyeket (Archiv, 1973), s számos szólóorgonaművet (Decca, 1954, Telefunken 1958-60, DG 1964-78). A Brandenburgi versenyek két ízben is megjelentek a vezényletével, a Müncheni Bach Zenekar tolmácsolásában (Telefunken 1958, és Archiv, 1967).

Karl Richter Abban azonban a legtöbb kritikus egyetért, hogy Karl Richter munkásságának legmaradandóbb ékeit Bach oratorikus műveinek felvételei jelentik. A Máté-passió például öt különböző verzióban elérhető vele: az első stúdiórögzítés 1958-ból való (Archiv), a második 1979-ből (DG),* ezek a legismertebbek. A János-passióból stúdióban egyszer (1964, Archiv),** a Karácsonyi oratóriumból két ízben készített lemezt (1955, Telefunken; 1965, Archiv). A h-moll miséből ugyancsak öt teljes előadás anyagát ismerjük vele, ebből két stúdióanyagot (1961 és ’69, mindkettő Archiv).*** Mindezek mellett természetesen a Magnificat két produkciója, illetve több tucat kantáta is a lemeztermése között szerepel.

Azoknak a Richter által készített felvételeknek a sora, mely nem Bach-művet rögzít, már erősen limitált és a diszkográfia egészét tekintve lényegében marginálisnak mondható, de említés erejéig azért érdemes citálni izgalmas Mozart-Requiemjét (Telefunken, 1961), Carl Philipp Emmanuel Bach szimfóniáiból készített kitűnő lemezét (Archiv, 1969), valamint Händel-olvasatait (Giulio Cesare, 1969; Concerti Grossi opp. 3 & 6, 1970; Sámson, 1968; Messiás – németül – 1964 és – angolul – 1972, valamennyi az Archiv/DG kiadásában). Figyelmet követel még az az EMI által DVD-n piacra dobott televíziós felvétel, melyen Richter Brahms Német requiemjét dirigálja a Francia Rádió és Televízió Ének- és Zenekarának közreműködésével (1964).

A fentiekből is kitetszik: az „univerzális muzsikus” Karl Richter csaknem két évtizedet felölelő lemezéletműve mennyiségileg is számottevő. Minőségében azonban, ha néha kissé hullámzó is, legalábbis Bach XX. századi befogadás-történetét tekintve nem csupán megkerülhetetlen, de egyedi kvalitásúnak tartható. A siker és a máig tartó nimbusz kulcsa részben a remekül megválogatott szólistáknak, részben a karmester saját együtteseinek köszönhető, melyekhez, ha csak lehetett, a lemezfelvételekkor is ragaszkodott. Nem véletlen, hogy a korszak legkiválóbb énekművészei dolgoztak a keze alatt: a tenoristák sora, akikkel együtt muzsikált, Peter Pearstől Ernst Haefligeren át Fritz Wunderlichig terjed, a baritonistáké Fischer-Dieskautól Donald McIntyre-on keresztül Herrmann Preyig. És az énekesnők: Irmgard Seefried, Edith Mathis, Maria Stader, Tatiana Troyanos – és sor még hosszan folytatható volna, hisz Richternek kétségkívül kitűnő füle volt az énekes magánszólamok kiosztásához. E tekintetben – figyelembe véve az előadói stílusiskolát és repertoárt – legfeljebb Karl Münchinger stuttgarti műhelye vetekedhetett vele.

Karl Richter A szász mester nem volt szigorú vezető, vagy parancsoló típus, a lármás dirigensi erélyesség és a hangos utasítások helyett igyekezett halkan és megfontoltan szót érteni a zenészeivel. A források szerint amilyen nagy tudású, olyan nagyvonalú és impulzív munkatárs volt, s nem mellesleg kitűnő manuális technikával és sajátos kisugárzással rendelkezett. Egyfelől a kisujjában volt a repertoárja, amennyiben a szász protestáns zenei hagyományt anyanyelvi szinten sajátította el, másfelől megkérdőjelezhetetlenül muzikális alkat volt. Valahol félúton járt a „régimódi” Bach-játszás és a historikus előadói praxis között; a ’70-es, ’80-as években erőre kapott historisták, mint Leonhardt, Harnoncourt, Brüggen vagy Gardiner, bevallottan vagy bevallatlanul sokat tanultak tőle.
Szeretett lassú, kényelmes tempókból építkezni, de törekedett a temperamentumos, beszédszerű előadásra, a nagyvonalú, de figyelmes formakezelésre; mindenekelőtt a sohasem megingó struktúra biztonságára és a vokális és hangszeres szólamok, ha nem is patikamérlegen mért, de mindig pontos és kidolgozott arányára ügyelt, mellyel sokszor inkább a darabok lírai csengését és epikus ívét emelte ki, nem erőltetett manírba hajló, túlzottan drámai-operás gesztusokat. Richter ehelyett mértékletes és fegyelmezett maradt, hagyta, sőt arra kérte a szólistáit, hogy a vokális szólószólamok a maguk módján, a spontaneitás illúzióját kínálva illeszkedjenek a sodró lendületű kórustételek vagy a zenekari futamok szövetébe, egyfajta „kreatívan inspiráló” előadást létrehozva.

*A másik három élő, illetve stúdióban rögzített tévéfelvételekként jelentek meg hang- és/vagy képhordozón: Buenos Aires 1963, Tokió 1969, München 1971.
**Élő előadásként a darabból egy 1968-as moszkvai és egy 1970-es Dießen am Ammersee-ban készült videofelvétel is az utókor rendelkezésére áll
***A továbbiak: 1958, München; 1968, Moszkva; 1969, Dießen am Ammersee (videó)






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.