Bejelentkezés Regisztráció

Külföldön

A harmadik negyedszázadban (Boccanegra Bécsben Domingóval)

2012-11-14 08:20:30 Heiner Lajos

Staatsoper Wien 2012. november 11.
Bécs
Bécsi Állami Operaház

VERDI: Simon Boccanegra

Gyűjteményemben a legkorábbi Domingo-felvétel az Andrea Chénier 1961. augusztus 18-i előadásának egy részlete, a tenor itt a Hitetlent énekli – nem lehet felismerni a későbbi hangot.
Ám egy évvel rá, a Lucia Arturjaként már a „nagy” Domingót halljuk, s döbbenetes, hogy a hatvanas évek derekán egy teljesen érett művész jelenik meg a (természetesen „kalóz”) lemezeken.
1967. augusztus 20-án a változatosság kedvéért ismét Guadagno a dirigensi pulton, de a helyszín Santiago. Domingo a címszerepben, és ehhez fogható I. felvonásbeli áriát nem nagyon hallottam, na jó, talán Pavarotti utolsó bécsi fellépésén.

Az énekes tavaly ünnepelte pályakezdésének „hivatalos” 50. évfordulóját, ám tudjuk, a karrier évekkel korábban kezdődött – és máig tart. Ahogyan Domingo ezen az estén énekelt, valószínűleg még sokáig. Bízom abban, hogy a Momus olvasói között akad valaki, aki szintén látta ezt az előadást, és megerősíti véleményemet.
Vasárnap este egy harmincéves ember hangját hallhattuk. Teljes könnyedséggel, hihetetlen természetességgel bírta szólamát, szinte lehetetlen volt észrevenni, mikor vett levegőt.
Ha jól számolom, hatodszorra láttam Boccanegraként, Berlin, New York, Milánó, London, Bécs, és ismét a Császárváros, talán Olaszországban tűnt oly frissnek a voce, mint itt.

Olvastam, itt a Momus-n is, olyan véleményeket, abba kellene hagynia az éneklést, vagy „tepsiben viszik ki”.
Legyen így, de majd húsz év múlva, amikor X. zeneszerző Y. operájában a tizennyolcadik őrtállót énekli. Merthogy Domingo egy frázisa vélhetőleg akkor is többet fog érni, mint oly sok mai tenorino egész esti produkciója.

S csodálom, mily méltósággal tud öregedni. Huszonéve, amikor először láttam Bécsben, Otellóként, hát, tudják rólam, én nem egy olyan szegedi fráter vagyok, akit a fiúk érdekelnek, de nyugtáznom kellett, igen vonzó férfi lehet a hölgyek számára. És most is, őszülő szakállal, kissé már görnyedt vállal, immáron nem szökellő léptekkel, fejedelmi – ahogy a plebejusból vezetővé vált Boccanegra szerepe megkívánja.

Ez az előadás sok más vonatkozásban is revelációszámba ment.
Ramon Vargast (Gabriele Adorno) többször hallottam már, de ily jónak még sosem. Igen, ma ő az egyik legnagyszerűbb spinto.
Barbara Haveman mint Amelia. Próbálkozásként beütöttem nevét a Momus keresőjébe, gondolván, kijön a szép magyaros válasz, azazhogy „Az adatbázisban nincs a feltételeknek megfelelő rekord”.
Ám kidobódott Szilgyo 2003-as (!) írása, szuperlatívuszokkal, addendaként: Haveman napjaink egyik legjobb Verdi-szopránjának tűnik, szép, magvas hang, ott a morbidezza, ott a remek színpadi megjelenés.
S végre egy igazán jó Fiesco, korábban a nevét sem hallottam: Ain Anger. Az észt basszista „cantante” fachjában, felüdülés az inadekvát Young, a sosemvoltolaszénekes Morris, az immáron röcögős Burchuladze, a pályájának zenitjén túljutott Furlanetto után.
És remek Paolo, és remek Pietro (hogy mennyire fontos legalábbis az első szerep, hallgattassék meg a Met 1939-es előadásának felvétele).

Peter Stein rendezése korábban sem tetszett (momus, 2011-09-19), most még annyira sem.
Viszont a dirigens, Philippe Auguin! Domingo mellett ő teremtette meg a Csodát. Sok nagy és sok neves karmesterrel láttam a Boccanegrát (szigorúan alfabetikus sorrendben: Abbado, Barenboim, Levine, Pál, Pappano, Patané, Rizzi), de mindegyikőjük közül Auguin interpretációja hagyta bennem a legmélyebb nyomot. Nehéz megfogalmazni, miért, talán mert ő érezte-éreztette leginkább a kötés-oldást, a feszítés-relaxációt, a tenzió-megnyugvást, ami persze minden zenében oly fontos, Verdinél még inkább, a Boccanegrában pedig kiemelten.

Irigylem sok oly jobb tollú kollégámat itt a Momus-n, én csak azt tudom írni, ha meghallgatják a Met 1939-es, de még inkább 1935-ös előadásából, Panizza vezényletével a Fiesco-áriát lezáró zenekari részt, megértik, mire gondolok.
Szinte félelmetesen tökéletes előadás volt.

Köszönetem Krisztinának, aki sajnos, családi okok miatt nem tudott elutazni Bécsbe, és rám gondolt, amikor belépőjegyét felajánlotta.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.