Dőlj hátra (Zenekari részletek Wagner operáiból)

RICHARD WAGNER: Orhestral Excerpts

Seattle Symphony Orchestra
Alessandra Marc, soprano
Gerard Schwarz

Naxos
8.572767
8.572768

Kezembe vettem a Naxos kiadványát, és egy operalemez egyszerű, de ízléses borítóját láttam magam előtt. A számos olyan operalemez egyikét, amelyen – alapvetően – nem énekelnek. Tehát valójában, gondolhatnánk, szimfonikus zenét hordoz az album.

Lehet, hogy beszélnünk kellene az operáról. Egy olyan műfajról, melynek alapvető, és elsődleges eszköze, kifejezőerejének hordozója, és lényege a zene, mely épp abban rejti legfőbb önvalóját, hogy nem a szavak szintjén és dimenzióján kel életre. És amely műfaj mégis használja nem csupán az emberi hangot, hanem a szót, a beszédet, kiegészítve mindezekkel a muzsika hangjait. Ha tovább gondoljuk mindezt, nagyon hamar eljutunk a moziig, vagy akár a képregényig, mint olyan művészeti ágakig, amelyek több kifejezőeszközt is használnak egyszerre. De nem akarom kiverni a biztosítékot, maradjuk az operánál, és annak közönségénél, vagy akár előadóinál.

Merthogy vannak karmesterek, akik mind a szimfonikus repertoár megszólaltatásának, mind az operadirigálásnak elismert művészei. De számosan vannak a dirigensek közt, akik gyakorlatilag csak operát vezényelnek, és legalább ugyanennyien, akik számára bőven elegendő terep a koncerttermek színpada a művészi kiteljesedéshez.

Épp ilyenformán épül fel a klasszikus zenét kedvelők közönsége is. Szerencsére még ma is nagyon sokan rajongói az operának, vannak olyanok is, akik a zenének általában, és nem kevesen, akik szívesen hallgatnak operát, egészen addig a pontig, amíg nem kezdenek benne énekelni.

Talán nekik készülnek az ilyen lemezek.

Egyértelműen operával találkozik tehát az ember, ha e kétlemezes kiadvány mindkét korongját meghallgatja. Hiszen ez a muzsika, bár gyakorlatilag a szimfonikus zene eszköztárát használja, egyértelműen a színpad, mármint a drámai színpad számára íródott. Wagner különösen gyakran használja a tisztán zenei részleteket dalműveiben. Ez a lángelme, kiegészülve a vele egy címen élő, szinte határtalan egóval, önnön fékezhetetlen közlésvágyában fürdőzve, szemrebbenés nélkül iktat be negyedórás szimfonikus részleteket az amúgy is hatalmas terjedelmű, embert próbáló színpadi művek bizonyos pontjain. Ráadásul gyönyörűeket! Wagner a zenekar nagy összhangszerén fantasztikusan muzsikál, így hálásak lehetünk önmérsékletének hiányosságaiért.
Méltó partner e zenekari részletek megszólaltatásában a lemezen közreműködő, egyébként nem túlságosan neves Seattle-i Szimfonikus Zenekar. A dirigens Gerard Schwarz készségesen mártózik meg a zenei hömpölygés, áradás végtelen meséjében. Ennek érdekében kissé visszább is fogja a zenekart, már ami a tempót illeti. Az első hangoknál, a Bolygó hollandi nyitányánál meg is hökkentem kissé; ennél lendületesebb interpretációk emléke merült fel bennem.

És egyszer csak, a második lemez közepe táján mégis megszólal az emberi hang. Alessandra Marc énekli Elsa álmát a Lohengrinből, nem különleges, de szép, középtónusú, telt hangon. Aztán visszatér a zenekar vörösesbarnája, a Parsifal zenekari részleteivel.

Lehet vitatkozni azon, hogy van-e értelme egyáltalán az ilyen válogatáslemezeknek, hiszen az egész megismerése mindig teljesebb, és hitelesebb élmény, mint egy-egy részlet kiragadása. De amikor lehetőségünk nyílik rá, és csak hátradőlünk, hogy megmártózzunk, mondjuk, Wagner zenéjében, akkor nagyon jól jön egy ilyen lemez.