Operai végvárak I. (Az Andrea Chenier az Armel után)
Heiner Lajos, 2012-10-24
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=6437
 

Andrea Chénier 2012. október 20.
Szeged
Szegedi Nemzeti Színház

GIORDANO: Andrea Chénier

Kisdobosavatásom alkalmával nagyon elszontyolodtam.
Tudtam, ez az első lépés, hogy majd úttörő lehessek, később azt is tudtam, egyenesen vezetett az út a (kötelező) KISZ-tagsághoz, sőt, később még az MSZMP-től is megkerestek.
Minden gyereknek volt egy pártfogója, aki ajándékkal kedveskedett a kék nyakkendő felkötése kapcsán.
A többiek hatalmas tábla csokit, kedves játékokat kaptak.
Az én kezembe Vilmos egy könyvet nyomott.
Gárdonyitól az Egri csillagokat.
Se megenni nem lehetett, se játszani vele.

Amikor elkezdtem olvasni, és nem tudtam letenni (régen túl voltam már első olvasmányélményemen – A tücsök és a hangya –, de még nem értem meg az „egy nap, egy könyv” korszakomig), megértettem, milyen kincset kaptam.

Remegve vártam a filmet, pár évvel később, talán még akad, aki emlékszik a forgatás körüli felhajtásra, az ragadott meg, hogy emberek tudnak a kamera előtt úgy égni, hogy nem sérülnek meg.
Sok osztálytársammal egyetemben kicsit beleszerettem a gyönyörűséges Venczel Verába, a film DVD-változata ott van a „nem zenei” polcomon, a teljes Bond-sorozat, Chaplin Diktátora, a Macska-jaj, Az örökség, a Picasso kalandjai és más örökbecsűek mellett.

Hogy miért e hosszú bevezető?
Ismét és megint a sárga penész vert ki pár napja, amikor lapunkban SzJ írását olvastam a Concerto Budapest hangversenyéről miért nem vagyok képes legalább megközelítőleg úgy írni, mint ő?

S persze az igazi apropót a Chénier előadása adja – a Szegedi Nemzeti Színházban, Magyarország délkeleti csücskében. Abban a városban, mely csak Trianon miatt kapott egyetemet, igaz, az egyetlen olyan Nobel-díjas tudóst adta, aki itthoni munkájáért részesült a kitüntetésben, mely város Horthy miatt évtizedeken át szálka volt a magyar államvezetés szemében, ám, faramuci módon, Horthy személye ma sem jelent előnyt. Ahol Kádár János mindösszesen talán kétszer járt. Ahol a fővárosban persona non grata Vaszy Viktor teremtett európai (értsd: nyugat-európai) mércével mérve is jelentős operatársulatot.
És ahol az Armel Operafesztivál forró sikerű bemutatója után egy még jelentősebb előadást ünnepelhetett a publikum.

BODOLAY (akkor maradjon így, számomra változatlanul visszás a CSUPANAGYBETŰ) rendezését kezdem elfogadni (különösen a másnap látott temesvári Turandot után, de erről majd II. szám alatt), unalmasnak, konvencionálisnak legalábbis semmiképp nem nevezhető.

A címszerepet – magyar fachkollégája betegsége miatt beugrással, és az előző napi előadás után ismét – Eduardo Aladrén énekelte. Úgy tűnik, estéről estére jobban, lehet, hogy igaztalan voltam korábban, talán mégis ott a jelentős nemzetközi karrier lehetősége.

Madeleine – Miksch Adrienn. Fényévnyivel jobb, mint a versenyszerepes francia szoprán. Ebben a hangban ott van a szólamhoz oly szükséges morbidezza, a dinamikai árnyalás, persze a remek színpadi megjelenés és alakítás is. Ám, ahogy az Adriana Lecouvreur kapcsán is éreztem, ha több énektechnikai gond nem kerül hamarosan orvoslásra, félő, nem lesz hosszú ez az énekesi pálya.

Kelemen Zoltán mint Gérard. Őt – finoman fogalmazva is messze nem hősszerelmesi – alkata az intrikus, a gonosz, vagy épp kisemberi alkatok megformálására predesztinálja, ezért lehetett jó Scarpia, Rigoletto, Forza Don Carlos, Jago, vagy épp Michonnet. Az első felvonásban mutatott kissé „szőrös” éneklés alapján jogom van feltételezni, hogy a bariton szókincsében a „beéneklés” kifejezés nem bír nagy jelentőséggel, de a II. felvonástól nagyszerű alakítást kaptunk.

A premier óta beállók közül – a teljesség igénye nélkül – Tóth Judit dekoratív megjelenésű, összességében jól énekelt Madelonját emelném ki.

A gyengélkedő Pál Tamás helyett Gyüdi Sándor dirigált. Hihetetlen intelligenciáját, remek szervezőkészségét évtizedek óta csodálom (állítólag egy spanyol turné során Juan Carlos uralkodóval a protokolláris pár perc helyett másfél óráig beszélgetett, persze spanyolul, se non é vero, é ben trovato), ám mint karmestert inkább kórusművekben, kisebb együttesek élén értékeltem.
Olasz operában most győzött meg először.

A Giordano-darabról alkotott felfogását érdekes összevetni a Pál Tamáséval.
Pál acéltőr hegyével vési ki a zenét.
Gyüdi széles ecsettel rajzol.
Az idősebb dirigens énekeseit (is) igájába hajtja.
Gyüdi kiszolgálja őket.

És mindkét koncepció elfogadható, mit elfogadható, érvényes, izgalmas, jó, hogy ilyen kétféle létezik, itt, Szegeden, nem Bécsben vagy Londonban, vagy New Yorkban, hanem a provincián, az itthoni operai végváron.
A szegedi Dobó István és a szegedi Bornemissza Gergely.

Andrea Chénier


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.