Bejelentkezés Regisztráció

Kamara

Kikezdhetetlenül komoly (Gubajdulina vonósnégyesei)

2012-06-27 12:00:28 - dni -

Supraphon SU 4078-2 SOFIA GUBAIDULINA – The Complete String Quartets

String Quartets Nos. 1–4
Reflections on the Theme B-A-C-H

Stamic Quartet

Supraphon
SU 4078-2

*

Általában képes vagyok bármely kortárs szerző egyszer hallott darabjáról azonnal és hosszasan csacsogni, önfeledten és felelőtlenül. Élvezem, hogy lehet saját véleményem, mert őket még nem védi úgy a kánonná szilárdult „hivatalos” ítélet, mondhatnánk úgy is, hogy kisebb a lebukás veszélye.

De ezzel a Gubajdulina-lemezzel egyáltalán nem volt könnyű dolgom.

Egyrészt a poszt-szovjet zeneszerzés nagyasszonya már régen túl van azon, hogy reputációjában bármit is jelentsen az én kisded lelkesedésem – netán szemöldökráncolásom. Tudom, hogy csak a legnagyobbakéval vethető össze az a tisztelet, ami világszerte bármely megnyilvánulását kíséri, tudom, hogy a nemzetközi koncertélet legmagasabban jegyzett sztárjai rendelnek tőle darabot, sikere sokkal nagyobb, mint ami egy „ígéretes”, avagy „tehetséges” kortárs szerzőnek jár. Szofia Gubajdulina kipróbált, befutott, elfogadott szerző.

Mondjuk, ez önmagában kevéssé feszélyezne. Ha ellenvéleményem van, legfeljebb körültekintőbben fogalmazom meg az okaimat és érveimet, de a tekintély önmagában nem szokott befolyásolni.

Viszont ezek a vonósnégyesek első hallásra túlságosan tiszteletet parancsoló, szigorú kompozíciók. Semmi frivol lazaság, semmi mulatságos közjáték. Sehol egy scherzo, sehol semmi „engedmény”.

Kezdetben ez óhatatlanul zavar. Valahogy úgy, mint amikor a konyhafilozófus mondanivalójának nagyobbik része szól arról, hogy márpedig őt tessék igenis komolyan venni. Most ő mindjárt mond valami nagyon-nagyon fontosat, és ha nem figyeltünk, hát magunkra vessünk.

Gubajdulina sokkal profibb annál, mintsem hogy ilyen felvezetés és körítés után valami blődlivel lebuktassa magát. Csak néz rám követelő, parancsoló modorban, és mindig pontosan annyit közöl, amivel fenn tudja tartani a feszültséget.

Kezdetben ez a feszültség nem esik jól. Úgy tűnik, ez nem progresszív, nem afféle „jó” feszültség. Nem visz előre, nem lelkesít, hanem fáraszt.

Be kell vallanom, ez részben az én hibám. Rosszul fogtam hozzá!

Először egy lendülettel hallgattam végig az egész lemezt, márpedig a sávok nem egy monstre kompozíció tételei, hanem rövidebb, különálló művek. A keletkezési dátumok is nagyon eltérők, a legkorábbi és a legkésőbb keletkezett vonósnégyes között több mint harminc év a különbség. Mégis, stílusuk zavarba ejtően homogén. Mindegyikre jellemző ugyanaz az összefogott, szigorú szerkesztés, egyfajta harmonikus atonalitás. Hasonlítanak tehát egymásra.

Aztán, sokadik nekifutásra (és szigorúan külön-külön) elkezdenek sokkal jobban működni. Egy idő után inkább összevissza hallgatom a darabokat. Mondjuk, a 2. vonósnégyes után az utolsó darabot, (a Reflections on the Theme B-A-C-H címűt), majd az Első után az 1993-ban keletkezett Negyedik kvartettet, egymás után többször is.

Ugyanis ez a kedvencem.

Nagyon különös! Gubajdulina ebben a kvartettben úgy használ magnószalagot, hogy ez alig érinti azt a bizonyos kiérlelt stílust. Éppen csak egy cimbalomszerűen repetáló, pengő hanggal egészül ki a vonósnégyes hagyományos hangszínkészlete. Ki tudja, olyannak talán fel sem tűnik, aki nem ismeri mélyebben a vonóshangszerek lehetőségeit.

Ahogy mondtam, egyértelműen ez a kedvencem, de talán csak kezdetben, és főleg csak azért, mert ha nem is sokkal, de ez az egyetlen darab tér el attól a kiegyensúlyozott „gubajdulinás” stílustól, ami olyannyira fárasztónak tűnik kezdetben, és ami annyira elmélyültnek és gazdagnak tűnik a későbbiekben.

Meg kell dolgozni ezekért a művekért, nem lehet megtakarítani a figyelmet, de minél jobban koncentrál az ember, annál többet ért meg, és annál kevésbé tűnik fárasztónak, netán unalmasnak a zenehallgatás.

Egyébként is, azon veszem észre magam, hogy sokadjára hallgatom végig ezeket a műveket. Igen, elölről végig, és sorrendben. Azóta talán mégis inkább a legelső és a már említett utolsó a kedvencem...

A Stamic Quartet finom hangú és felkészült együttes. Őszinte műgonddal, sőt, egyfajta „empátiával” foglalkoznak ezekkel a vonósnégyesekkel. Nem ők rendelték őket, nem szól nekik ajánlás, sőt egy interjúban bevallották, hogy – őszinte bánatukra – még nem is találkoztak a szerzővel. Mindez csak megerősíti, amit a lemezt meghallgatva amúgy is észrevehetünk. Nem kötelességből, hanem hitből muzsikálnak.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.