Bejelentkezés Regisztráció

Esszék és tanulmányok

Karmesterportrék LIII. – Kirill Kondrasin

2012-06-20 07:06:43 Balázs Miklós

Kirill Kondrasin A 20. századi Mahler-kultusz első hulláma bár a zeneszerző halála után, ifjabb tanítványainak (Fried, Mengelberg, B. Walter) hála lankadatlanul megindult világhódító útjára, a II. világháború gátját szabta a Mahler-befogadás kiterjedésének. Oroszországban ugyan Oskar Friednek köszönhetően 1906 óta beszélhetünk Mahler-játszásról, s az is bizonyos, a korai szovjet időkben, a ’20-as és ’30-as években még akadtak kísérletek az osztrák szerző szimfóniáinak előadására, ezek azonban a nagy világégés előestéjén elhaltak, s évtizedekig nem kaptak újra életre. A Szovjetunióban egészen az 1960-as esztendők közepéig nem jutottak „szóhoz” Mahler munkái, annak ellenére, hogy a század közepétől Nyugaton fokozatosan feléledni látszott a Mahler-reneszánsz, Európában és a tengerentúlon egyaránt. Egy Kondrasin formátumú egyéniség, az ő elszántsága, hite, művészi hitele kellett hozzá, hogy Mahler szimfóniái az Urál mentén is létjogot nyerjenek a hangversenytermekben.

Kirill Petrovics Kondrasin 1914 márciusában született Moszkvában. Családja igazi zenei „dinasztia” volt, szülei előbb Serge Koussevitzky zenekarában, majd a Bolsoj együttesében játszottak. Fiuk hat éves korától tanult zongorázni, sokszor figyelte az operai próbákat, s igen hamar, kamaszkorában elhatározta, hogy a dirigensi pályát választja. Rövid ideig zeneelméletet tanult Nyikolaj Zsiljajevnél, majd 1932-ben a Moszkvai Konzervatóriumba iratkozott be, hogy karmesterséget hallgasson. (Az ekkor mindössze tizennyolc éves Kondrasin tanára itt az a Borisz Hajkin volt, aki csupán kilenc évvel volt idősebb növendékénél.) Első gyakorlati tapasztalatait a vezénylés terén a moszkvai Ifjúsági Színházban szerezte, később a korszak legtekintélyesebb orosz színházi mesterei, Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko fémjelezte Akadémiai Zenés Színházban folytatta asszisztensként. Első nyilvános fellépése egy bárgyú francia operett, a Les Cloches de Corneville (Corneville-i harangok, Robert Planquette darabja) bemutatása volt (1934).

Mikor 1936-ban Hajkint kinevezték Leningrádba, a Kis (Malij) Színház élére, Kondrasin követte mesterét a Néva partjára, s 1943-ig dolgozott mellette. Közben, 1938-ban az első Össz-szövetségi Karmesterversenyen ért el szép sikereket, s már itt felfigyeltek rá a kritikusok. 1943-ban tért vissza Moszkvába: csábító pozíció várta, a Bolsoj Operaház invitálta karmesterének. Az ezt követő években olyan nagymesterekkel dolgozhatott együtt az orosz operajátszás fellegvárában, mint Nyikolaj Golovanov vagy Szamuil Szamoszud, s számos 19. és 20. századi opera betanítását és dirigálását bízták rá.
Utóbbi maestro különösen fontos szerepet játszott Kondrasin karrierjében. Szamoszud, bár 1942-ben elhagyta a Bolsoj zeneigazgatói székét, később rendszeresen visszajárt operákat és baletteket dirigálni, mindeközben 1951-től hat éven át az újonnan alapított Moszkvai Filharmonikus Zenekar vezetőjeként tevékenykedett. Fontos körülmény, hogy a zenekart abból a célból hozták létre, hogy a konzervatóriumokból, akadémiákról kikerülő, tehetséges ifjú muzsikusoknak játék- és kenyérkereseti lehetőséget biztosítsanak – a kezdeti években tehát kifejezetten ifjúsági zenekarként működött az együttes.*

Kirill Kondrasin Kijelenthető, Kondrasin a Bolsojnál töltött időszakban fegyverezte fel magát a dirigensi hivatás minden „harci eszközével”. A ’40-es évek végére már számtalan operabemutató fűződött a nevéhez, s országszerte keresett opera- és koncertkarmesterré érett. 1948-ban Szerov Gonosz erők című operájának előadásáért kapta megkapta a Sztálin-díj első fokozatát – majd egy érve rá a második fokozatot is elnyerte Az eladott menyasszony (Smetana) bemutatásáért –, megfordult a Szovjetunió valamennyi nagy zenekaránál, s mind több lemezfelvételi megbízásnak tehetett eleget. Olyan szólistákat kísért rendszeresen már ekkor hanglemezen és koncerten, mint Szvjatoszlav Richter, Emil Gilelsz, David Ojsztrah vagy Msztyiszlav Rosztropovics.

A nemzetközi áttörést az 1958-as esztendő hozta el Kondrasin számára, jóllehet ebben a kezdődő hidegháborús nagyhatalmi politika szimbolikus gesztusai is közrejátszottak. Az első Nemzetközi Csajkovszkij Zenei Versenyen az amerikai Van Cliburn diadalmaskodott zongora kategóriában, aki ezt követően szinte pillanatok alatt hallatlan népszerűségre tett szert mind a Szovjetunióban, mind az Egyesült Államokban. Az akkor huszonnégy éves, attraktív és dinamikus Cliburn jelképévé vált annak, hogy a két, egymással ellenséges viszonyt ápoló nép a zene nyelvén keresztül mégiscsak szót érthet egymással. Nem túlzás kijelenteni, Kondrasin eleinte Cliburn világraszóló sikerének „farvizén” evezett a nyugati ismertség felé, ő kísérte ugyanis a zongoristát a döntő produkcióiban, ahol Rachmaninov III. zongoraversenyét és Csajkovszkij I. zongoraversenyét nyolc perces álló ovációval jutalmazta a publikum. Cliburn hazautazását követően az amerikai sajtó szalagcímekben hozta a texasi zongoraművész moszkvai diadalát, s koncertkörútjára Kondrasint is szerződtették, aki így olyan kiváló amerikai zenekarokat ismerhetett meg, mint a Symphony of the Air, vagy az RCA Victor Zenekara, a Chicagói Operában pedig Pillangókisasszonyt dirigált nem mellesleg olyan énekművészek közreműködésével, mint Renata Tebaldi és Giuseppe di Stefano.

1960-ban azután elnyerte élete legfontosabb állását: kinevezték a Moszkvai Filharmonikusok élére. A zenekar kimondva-kimondatlanul a Szovjetunió második legjobb szimfonikus együttesének pozíciójára pályázott a Mravinszkij vezette Leningrádi Filharmonikusok mögött, s ebben a moszkvai Állami Szimfonikusok és az Össz-szövetségi Rádió Zenekara voltak a legfőbb konkurensei. (Előbbit ’65-től Jevgenyij Szvetlanov, utóbbit ’61-től Gennagyij Rozsgyesztvenszkij vezette.) Zenekar és karmestere másfél évtizedet megélt együttműködése derűlátóan és kifejezetten gyümölcsözően indult; Kondrasin eltökélten, hosszas és fárasztó próbák sorával fejlesztette a zenekart mind magasabb nívóra. 1961-ben bemutatták Dmitrij Sosztakovics – korábban visszavont – IV. szimfóniáját**, s egy évre rá, miután Mravinszkij visszautasította a felkérést, a XIII. „Babij Jar” szimfóniát is. Kondrasin és zenekara a ’60-as évek végére a főváros kiemelkedő zenei intézményévé nőtte ki magát, mely az (elsősorban belföldi) turnék és lemezfelvételek növekvő számában is megmutatkozott. Kondrasin a nagy orosz romantikus szimfonisták és a kortársak (Scsedrin, Hacsaturján, Szviridov stb.) mellett repertoárjára vette Gustav Mahler szimfóniáit is, melyeket szinte emberfeletti munka nyomán mutatott be az orosz közönségnek. A dirigens 1972-ben elnyerte a művészeknek adható legmagasabb szovjet állami elismerést, a Nép Művésze Díjat.

Kirill Kondrasin 1975-ben mondott le a Filharmonikusok vezető karmesteri posztjáról Kondrasin. Távozásának oka a források szerint a zenekar mind nehezebb anyagi helyzete és a megérdemeltnél csekélyebb erkölcsi megbecsülése volt. Valójában a Moszkvai Filharmonikusok zenészei jóval szerényebb fizetségért voltak kénytelenek muzsikálni, mint a központi hatalom által ekkor leginkább favorizált Állami Szimfonikusok, vagy a Bolsoj zenekarának tagjai, emiatt a művészeit alig-alig tudta megtartani a gárda. Távozása után három évig nem vállalt állandó pozíciót Kondrasin, jóllehet aktívan tanított a Moszkvai Konzervatóriumban, s több külföldi vendégszereplésnek is eleget tett.
Egy 1978-as hollandiai turné alkalmával azonban úgy döntött, nem tér vissza a Szovjetunióba. Amszterdamban politikai menedékjogot kért és kapott, s nemsokára állandó vendégkarmestere lett a Concertgebouw Zenekarának. Életének utolsó két évében a holland főváros volt az otthona, s mivel szabadon utazhatott nyugaton, olyan kiváló zenekarokhoz nyert meghívást, mint a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekara, az Észak-német Rádiózenekar, a Dél-német Rádiózenekar, vagy épp a Bécsi Filharmonikusok.
Kirill Kondrasint 1981 márciusában érte a halál Amszterdamban, egy koncert után váratlan szívroham végzett vele.

A neves brit zenetörténész, Tully Potter szerint Kondrasin „talán a huszadik század legjobb kísérő karmestere volt”. Kurta-furcsa dicséretnek tetszik, mégis fontos megjegyzés ez, hiszen diszkográfiáját szemlélve az orosz dirigens valóban feltűnően nagy számú versenymű-lemezt hagyott az utókorra. (Bár operakarmesterként indult a pályája, az említett chicagói Pillangókisasszony volt az utolsó elvezényelt dalmű az életében.) A ’40-es évek végétől folyamatosan készített lemezeket Kondrasin a szovjet állami hanglemezgyár számára, így magától értetődő, hogy a korszak legjobb szólistái fordultak meg a keze alatt koncertteremben és stúdióban egyaránt. Legelső lemezeit Gilelsszel és Ojsztrahhal készítette 1949–50-ben, de az ’50-es évektől kezdve több ízben dolgozott Leonyid Kogannal és Richterrel is – utóbbi szólójával rögzítette Londonban egyik leghíresebb hanglemezét Liszt két zongoraversenyével (1961, Philips).
Kirill Kondrasin A Van Cliburnnel való együttműködés úgyszintén impozáns lemeztermést hozott: a Carnegie Hall-beli koncert (1958. május, RCA) anyaga Rachmaninov III. zongoraversenyével best seller lett Amerikában, ám még ennél nagyobb piaci sikert aratott Csajkovszkij b-moll zongoraversenye (ugyancsak 1958. május, RCA), mely az első klasszikus zenei kiadvány a médium történetében, amely elérte a platinalemez státuszt. Tengerentúli látogatását kihasználva az RCA egy újabb, ezúttal zenekari felvételre szerződtette: Hacsaturján, Kabalevszkij, Csajkovszkij és Rimszkij-Korszakov műveiből vettek fel egy csokorra valót az RCA Victor Symphony Orchestra közreműködésével (1958. október, RCA).

A ’60-as és ’70-es évek szovjet lemezproduktuma azonban sokkalta jelentősebb az iméntieknél. A Moszkvai Filharmonikusokkal ugyanis grandiózus vállalkozásokba foghatott Kondrasin, így például elsőként rögzített teljes ciklust Sosztakovics szimfóniáiból a Melogyija számára. Baráti viszonya és termékeny munkakapcsolata a zeneszerzővel egészen annak haláláig megmaradt – a fent említett szimfóniák mellett Kondrasin mutatta be Sosztakovics II. hegedűversenyét (1967) és a Sztyepan Razin kivégzése című kantátát is (1964) –, lemezeit felbecsülhetetlen értékű forrásmunkákként kell számon tartanunk a mindenkori Sosztakovics-recepció történetében.

A kései, már Nyugat-Európában töltött bő két esztendő is említésre érdemes lemezeket hozott. A Concertgebouw élén felvett Seherezádé (1979, Philips) és a Bécsben rögzített Dvořák „Újvilág” szimfónia (1980, Decca) ennek a korszaknak a reprezentatív stúdiómunkái, emellett számos rádió- és koncertfelvétel maradt Kondrasin után. Így például Mahler VI. szimfóniájának hajszoltan drámai, baden-badeni előadása, valamint egy elmélyült amszterdami I. szimfónia az Észak-német Rádió Zenekarával (mindkettő 1981). A Concertgebouw élén dirigált hangversenyeinek anyagát később egy hétkötetes, retrospektív CD-sorozat keretében jelentette meg a Philips The Kondrashin Recordings címmel a ’90-es években.

Kirill Kondrasin Kondrasin Mahlerhez fűződő, bensőséges viszonya jól példázza az orosz mesternek a zene iránti zsigeri, mély elkötelezettségét. Nem riadt meg a kihívásoktól: akkor készített lemezfelvételt Mahler csaknem valamennyi szimfóniájából a Szovjetunióban, amikor ez szinte lehetetlen küldetésnek tűnt. Rendkívül muzikális alkat volt, s bár igen jó pedagógusnak és zenekarnevelőnek bizonyult a Moszkvai Filharmonikusok vezetőjeként, szeretett különböző játékstílust és -felfogást követő, eltérő hangzású zenekarokkal dolgozni. Régi vágású dirigensnek mondták, aki egyaránt mestere volt a drámai fokozásnak és a lírai epizódok lágy, finom vonalú kirajzolásának, a kontrasztok kiélezésének és a bátor, gazdag színkeverésnek. 1960 után pálca nélkül vezényelt, s bár szeretett ragaszkodni a kottában foglaltakhoz, megvolt a maga elegánsan egyéni, személyes stílusa, melynek nyomán interpretációi mindig magukon hordták egy szuverén művészi attitűd összetéveszthetetlen kézjegyét.

*A zenekar 1951-ben Moszkvai Ifjúsági Zenekar néven alakult meg, 1953-ban változott a neve a ma használatos Moszkvai Filharmonikus Zenekarra, mely eredetileg a Szimfonicseszkij Orkesztr Moszkovszkoj Goszudarsztvennoj Filarmoni névre hallgatott.
**A darab német premierjét szintúgy Kondrasin dirigálta 1963 februárjában Drezdában, az előadást CD-n is hozzáférhető hangfelvétel őrzi.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.