Bejelentkezés Regisztráció

Vokális művek

San Remo, San Remo, te csodás! (Vittorio Grigolo: Arrivederci)

2011-11-14 08:34:10 - zéta -

Vittorio Grigolo: Arrivederci Arrivederci

Vittorio Grigolo
Coro e Orchestra del Teatro Regio di Parma
Pier Giorgio Morandi

Sony
88697937742

*

Van valami utánozhatatlanul lapos abban, ahogy korunk egyik sztártenorja, Vittorio Grigolo bánatosan beleszepegi a mikrofonba a Sorrentói emléket. Ahogy megpróbálja fölruházni ezt a tulajdonképpen egyszerű, de kedves dalocskát olyan lelki mélységekkel, amilyeneket még szerzője sem álmodott bele sohasem. Időnként úgy közelít némely frázishoz, mintha egy Schumann-műről lenne szó. Persze a kottát ő sem írta át, így azután egy-két fordulat után a lufi kipukkad, legkésőbb akkor, amikor a tenorista egy b körüli csúcshangba harsogja bele bánatát – ilyet Schumann sosem tenne.

Grigolo – úgy tűnik – ezzel az egyedi közelítésmóddal próbálja megcélozni az örökkévalóságot. Önsajnáltató hangnem, leheletnyi és óvatoskodó frázisok, riadt tekintetű köldökbámulás. A látszólag érzékeny hangadás becsapós, mert Grigolo mindent ezzel a túl puha, mondjuk ki: finomkodó attitűddel fog meg, ami az első számnál talán még tetszik, a másodiknál már kicsit egysíkú, a harmadiktól kezdve pedig kifejezetten unalmas. (És a CD tizenhét számból áll.)

De nem ez ennek a lemeznek a legnagyobb baja, hanem az, ahogyan a különböző korok és stílusok művei egymás mellé kerültek. Amolyan zenei Augiász-istálló ez a CD. Egymás mellé hányva a nápolyi dalok krémje a 60-as, 70-es évek itáliai slágereivel, s közibük szúrva egy-egy operaária. Az összeállítás a booklet tanúsága szerint az énekest „dicséri”. Jó, persze a tenoristákat általában nem az eszükért szeretjük (azért van kivétel), de miért kell egy Sony kaliberű kiadónak mindent benyelni, amit egy lökött celeb kitalál?

Így a hallgató jobb híján ugrándozik stílusok és műfajok között, az összekötő kapocs a bánatos szepegés. Ez alól mindössze két részlet jelent kivételt, Rossini La danzája és a „La donna è mobile” Verditől. Ez utóbbit vélhetően egy valamirevaló dirigens beleverte az önsajnáltatásra hajlamos tenorba, az előbbinél talán a mű tett keresztbe. És arra jók még ezek a részletek, hogy legalább ennyiből kiderül: Grigolo lehetne egészen fogyasztható énekes is, persze csak egy komoly muzsikus által összeállított lemezen.

Félreértés ne legyen, semmi bajom nincs a nápolyi dalokkal, sem a 60-as évek táncdalaival, az operával meg pláne, de így egybegyűjtve ritka zavaró egyveleget alkotnak. Az Arrivederci CD tehát akkor leghatásosabb, ha az összeillő számokat egymás után hallgatjuk. De ez már csak kármentés.

A többi operaáriát (a Képáriát Puccinitől, az „Amor ti vieta”-t a Fedorából, Federico románcát a L’Arlesianából és a Márta híres tenoráriáját) Grigolo ismert korlátainak és erényeinek megfelelően szólaltatja meg. Kicsit negédes hangnemben, de szép hangon.

Az olasz táncdalok nekem már inkább az egykor oly rajongott és népszerű San Remó-i dalfesztivált idézik, Toto Cutugno, Gianni Morandi és a többiek művészetét. De az idézet mindvégig idézet marad, mert Grigolo csak a manírokat hozza, az igazi hangulattal adós marad. Persze jó lenne itt azt mondani, hogy suszter maradjon a kaptafájánál, de érzésem szerint Grigolo még keresi a saját igazi területét.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.