Liszt Ferenc népe, hej! (Lemez a Liszt-év nyitóhangversenyéről)

LISZT:
Les Préludes
Hungarian Fantasy
Ce qu'on entend sur la montagne

Gábor Farkas – piano
Hungarian National Philharmonic Orchestra
Zoltán Kocsis

Warner Classics
2564 66722-6

*

A lemezborító és az NFZ honlapja is makacsul ragaszkodik a tényhez, miszerint a cédén hallható felvétel a Liszt-év nyitóhangversenyén készült a Műpában, 2011. január 22-én. Pedig, mint ahogy mi is megírtuk itt a Momusban, akkor ott nem szerepelt a Les Préludes, volt viszont Magyar koronázási mise a második részben. Viszont tény, hogy a zenekar januári vidéki koncertjeinek műsorán, a „Hegy-szimfónia” helyett a jóval rövidebb és közkedveltebb Prelűdök volt hallható a fantázia és a mise mellett. Némi kérdezősködés után megtudtam, hogy a lemezre a január 21-én – a zenekar baráti körének a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben – adott koncerten felvett Les Préludes került.

Egy hangverseny lemezen való megjelentetésének oka lehet például az, hogy kiderül, nem mindennapi esemény történt az adott estén. Vagy az, hogy vannak művészek, akik húzódoznak a stúdiómunkától, mert a felvételhez is szükségesnek tartják azt a lelkiállapotot, amibe csak közönség előtt kerülnek. És lehet persze cél – főleg nagyzenekari művek esetében – a felvétellel járó pluszkiadások megtakarítása. Sajnos a Műpa közönségének hírhedt köhögési kulturálatlansága inkább steril stúdiókörülményekért kiált.

De bármiért is készült, bárhogyan is készült, kezünkben egy lemez, amelyen három híres Liszt-mű szerepel. Egy nagyon népszerű zenekari, egy nagyon népszerű, nagyon virtuóz zongorás-zenekaros, és egy olyan, amely Lisztet, a zeneszerzőt a legkevésbé külsődleges hatásokat kereső formájában mutatja.

Ha Kocsis Zoltán efféle agyonjátszott mű vezényléshez veszi a pálcát a kezébe, mint a Les Préludes, bizton számíthatunk arra, olyan dolgokra is ráirányítja figyelmünket, amiket addig észre sem vettünk, vagy egyszerűen csak kevésbé jelentős momentumnak tűntek a nagy egészben. És a Prelűdök esetében az is kérdés, ismerjük-e a művet egyáltalán? Persze kitörölhetetlen a fülünkből a folyton átváltozó két téma, amelyek – tudatosan – olyanok, hogy nagyon megfogják a hallgatókat, de jutott-e figyelmünk minden részletre?
Egy piciny példa: a századik előtti néhány ütem (4’49”-től) hihetetlen szenvedélyességére? Itt is azt figyelhetjük meg, ami Kocsis hozzáállásának az alapja: a legmesszebbmenőkig való ragaszkodást a kotta minden kis előadási jeléhez. Ennek eredménye, hogy a művekre, ha nem is soha nem hallottként, de sok esetben új meglepetéseket hozóként figyelhessünk.

Liszt nagy tévedése, hogy a cigányok által játszott népies műdalokat eredeti népzenének gondolta. Bizonyos, hogy a valódi magyar népdalok nem ilyen csillogó, és – a felhasznált dallamok miatt is – mondhatni: felszínes zongorafutamokra inspirálták volna. Januárban a helyszínen Farkas Gábornak elsősorban a hangszínét méltányoltam: azt, ahogy a zongorájával a cimbalom hangját idézte, ahogy fölényes technikája ezzel együtt élménnyé avatta előadását. Sajnos az egyébként kitűnő minőségű felvétel ahhoz már kevésnek bizonyult, hogy a pianista játékának ezt az egyedi, illékony sajátosságát megőrizze, így részéről a lemezen egy becsületes olvasatot kapunk csupán.

Az Amit a hegyen hallani Liszt első szimfonikus költeménye. Néhány éves kísérletezés árán megtanult hangszerelni, teljes egészében saját munkája a mű. És az egyik legkiválóbb is, mindenesetre egy Liszt-év nyitóhangversenyén joggal kap helyet. Itt is megfigyelhetjük a karmester ragaszkodását ahhoz, hogy a partitúra minden nüánsznyi előírása megvalósuljon az eredeti költői gondolatok minél kifejezőbb megszólaltatása érdekében. És itt kell visszatérnünk arra, vajon érdemes volt-e ezt a koncertfelvételt megjelentetni, vagyis a végén jöjjön szóba magának a zenekarnak a teljesítménye.

Egyrészt igaz, hogy sok tekintetben hűen követik karmesterük szándékait. Olykor – jó értelemben – nagyvonalú a hangzás, egységes a szándék, és ebből következően gyakran élvezhetünk szépen szóló vonós, fa és rézfúvóskari megszólalásokat. Mindezzel együtt mégis hiányzik valami ahhoz, hogy a lemez minden tekintetben kivételes legyen. Felhúzzák az előadók a hatalmas építmény stabil tartóelemeit, a díszítések is készen vannak, de az illesztések kissé hézagosak.
Itt egy pizzicatóból kis késés szól ki, ott egy fúvósakkord egyszerre indul, de valahogy hiányzik az egységes intonációs elképzelés. Mintha csak úgy véletlenül történne az egész, az adott esetben kb. nyolc-tíz zenészt nem vezérelné egységes akarat. És ezek a hallható kicsinységek. Minden kis eltérés (pl. hangmagasságbeli pontatlanság) nem is szúrható ki konkrétan, de hatásuk egyszerűen benne van az egészben, mindhárom műben vannak helyek, ahol a játék vázlatos kidolgozásúnak tűnik.
Tudni tudjuk, minek kéne szólnia, ezért próbáljuk elképzelni, és ez kissé fárasztó.