Hangulat, Kamarazene, Feladat, satöbbi (A Liszt és Európa – Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál hangversenye)
2011. szeptember 30.
Az MTA Díszterme
Steven Isserlis (gordonka), Rados Ferenc, Fejérvári Zoltán, Simon Izabella, Várjon Dénes (zongora), Hanna Weinmeister (hegedű)
BEETHOVEN: C-dúr szonáta, Op.102/1
LISZT: Romance oubliee; Hangnem nélküli bagatell (4. Mefisztó-keringő); Dante-szonáta
THOMAS ADÈS: Lieux Retrouvés
BUSONI: e-moll szonáta hegedűre és zongorára, Op.36a
*
Az MTA Dísztermét sosem szerettem igazán. A „helyfoglalás az érkezés sorrendjében” konstrukció még egyszer sem kedvezett a hozzám hasonló szerencséjűeknek, és az akusztika is „szögletes” kicsit. Valami miatt most mégis kifejezetten rokonszenvesnek találtam. Talán a Zeneakadémia híján valamiféle elvonási tünetek jelentek meg valahol a tudatalattimban. Szükség van egy ilyen méretű és stílusú teremre, ahol kisebb és intimebb a tér, és a világítás sem élesen modern. A kottákról sárgán visszaverődő fények is lágy és barátságos környezetet teremtenek a jó kamarazenéhez.
Most éppen az elképesztően jó kamarazenéhez.
Steven Isserlis és Rados Ferenc kezdett, és zenélésük nem csupán a Beethoven-szonáta, hanem az egész este hangulatára is rányomta bélyegét. Bár, ha jobban belegondolok, akkor még jóval később is hatásuk alatt voltam – és bizonyára leszek is még.
Nem könnyű meghatározni, hogy Isserlis mitől olyan különleges, hiszen másokat is hallottam már tisztán és fölényes biztonsággal játszani. Talán az a különbség, hogy amíg más virtuózan bánik a gordonkával, amíg más „dolgozik” egy hangszeren, addig Isserlisnél nem érzem, hogy a közléshez szüksége volna bármire is. Sokkal közvetlenebbül szólít meg. Beszélve, énekelve, vagy éppen közvetlenül csevegve társalognak Rados Ferenccel – és bizisten, velem is. Ez az igazi kamarazene sajátos tulajdonsága, ami tisztábban láttat, ami okosabbá, megértőbbé, jobbá tesz.
A folytatásban Rados Ferencet Várjon Dénes váltotta, Beethovent pedig Thomas Adès.
Nemrégiben Balázs Miklós írt nagyon barátságos hangon az Asyla bemutatójáról. Ahhoz a darabhoz nekem is volt szerencsém, a Birmingham Symphony Orchestra és Rattle előadásában hallottam – sajnos csak lemezről, viszont legalább sokszor!
Ezért a leggyakrabban játszott és idézett Asyláról úgy gondoltam, hogy legalább nagy vonalakban ismerem, mégis úgy érzem, a Lieux Retrouvés hallatán magáról a szerzőről tudtam meg többet.
Adès nagyon népszerű szerző, legalábbis kortárszenei mércével. Gyakran fordul konszonáns harmóniákhoz, klasszikus motívumokhoz, de ezek a fordulatok a kifejezés eszköztárának bővítéseként, gazdagításaként szolgálnak, így a stílust egy percre sem érzem populárisnak vagy retrográdnak. Ami végül létrejön, az nem megalkuvás, hanem szintézis.
Mint mondtam, Adès már népszerű szerzőnek számít, de meg is érdemli a fokozott figyelmet. Komolyan javaslom, hogy aki teheti, kövesse szorgalmasan műveit és pályáját – én is azt fogom tenni.
A hangverseny első félideje még az eddigieken túl is tartalmazott egy emlékezetes – és ezért említésre méltó – momentumot. Várjon Dénes szólistaként is szerepelt, és Liszt Hangnem nélküli bagatelljében sokkal többet mutatott, mint holmi virtuozitást. Az egyáltalán nem könnyű művet könnyedséggel és sokszínűen, felettébb meggyőzően adta elő.
A hangverseny második félideje is kellemes időtöltésnek bizonyult, de nem ért olyan magasságokba, mint az első.
A nagyon fiatal és nagyon ígéretes Fejérvári Zoltán becsülettel küzdött a Dante-szonátával, és kérem, hogy ebbe a megállapításba ne próbáljanak bármi pejoratív zöngét belehallani, mert nagyszerű feladat nagyszerű megoldását hallottuk. Játékában volt elképzelés és igény, kiváló manuális készség és biztonság. Valójában egyetlen dolgot hiányoltam, mégpedig a fölényességet – vagy sokkal pontosabban fogalmazva, egyfajta felszabadultságot.
A Dante-szonáta több mint nehéz, összetett és súlyos darab, szívesen meghallgatnám Fejévári Zoltánnal még néhányszor – mondjuk, úgy tízévente…
Aztán jött a satöbbi…
De Busoni e-moll szonátájára nem szeretnék túl sok szót vesztegetni. Vesztegetésből elég volt az a jó húsz perc, amit ennek a fantáziátlan műnek a meghallgatására fordítottunk. Általában nem vagyok ellene annak, hogy fontos szerzők kevéssé sikerült műveit is megismerjük, bármit, ami – ha maga a mű önállóan kevés is – legalább a kapcsolataiban, hatásában, környezete miatt érdekes. Ez a szonáta sajnos, valahogy nem ilyen volt…