A „vegyes ízlésű” zeneszerző (Quantz-fuvolaszonáták)
Johanna, 2011-07-20
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=6025
 

Quantz: Seven Flute Sonatas JOHANN JOACHIM QUANTZ:
Seven Flute Sonatas

Mary Oleskiewicz – transverse flute
Stephanie Vial – violoncello
David Sculenberg – harpsichord

Hungaroton
HCD 32617

*

„Jelen CD-n Johann Joachim Quantz (1697–1773) hét fuvolaszonátája hangzik fel világpremierként. Quantz korának legjelentősebb német fuvolavirtuóza volt, aki hosszú karrierje során több mint 500 fuvolaművet komponált. Mesterétől és kollégájától, Pierre-Gabriel Buffardintől (a drezdai udvar első fuvolása) és az udvar flamand koncertmesterétől, Jean-Baptiste Volumier-től (Woulmyer) Quantz elsajátította a francia előadói manírokat, Volumier utódjától, a Vivaldi-tanítvány Georg Pisendeltől pedig az olasz komponálási stílust és a díszített Adagio előadásának művészetét. Az így kapott »vegyes ízlés« (gemischter Geschmack) lett stílusának védjegye, és tette le az alapjait a »berlini iskolaként« ismert zeneszerzői és előadói stílusnak.” Így ír lemezének kísérőfüzetében Mary Oleskiewicz. A bookletben emellett részletes elemzést olvashatunk a fuvolaszonáták eredetéről és sajátosságairól is.

Az amerikai fuvolaművésznő 2004-ben már megjelentetett a Hungaroton gondozásában egy Quantz-felvételt, amelyről akkor Varga Péter írt méltató szavakat. Akkor a szerző kvartettjei kerültek lemezre, most pedig hét fuvolaszonátáját szólaltatják meg a művészek.

Mary Oleskiewicz elképesztően virtuóz játékos, hangszertechnikája tökéletes. Persze manapság egy felvétellel már csodákat lehet tenni, így ilyesmiről csak élő előadás alapján szabadna érdemben nyilatkozni, de a lemez meghallgatása után nem mondhatok egyebet, mint hogy a művésznő nem tud hibázni. Oleskiewicz egyébként egy különleges fuvolán játszik: a hangszer annak a Quantz-fuvolának a kópiája, amelyet a zeneszerző Nagy Frigyes porosz király számára készített.

Nem kevésbé profi muzsikus a csembalón közreműködő Daivd Schulenberg és a csellista Stephanie Vial sem. Mindketten elismert szakértői a régizenei előadásmódnak. A hangzás egységes és kulturált, az intonáció pontos, a tempók kellemesek, az agogika, a dinamika is tökéletesen a helyén van. Hallható, hogy a muzsikusok pontosan tudják, mit és miért tesznek, melyik díszítés miért épp olyan, a lassítás miért épp ott és úgy történik, és így tovább.

Mindezen nagyszerűségek ellenére azonban valami hiányzik erről a lemezről. Valami, ami miatt az ember többször is elő szeretné venni, meg szeretné hallgatni, és már nem csak a profizmust szeretné élvezni, hanem a zenét is. Van itt valamiféle steril tökéletesség. Olyasmi, amit az ember mérhetetlenül csodál, de nem feltétlenül szeret is.

Persze rögtön felmerül a kérdés: nem lehet, hogy Quantz a ludas ebben? Mert hát kétségtelen, hogy darabjai rendkívüli technikai tudást és széleskörű zenei ismerteket igényelnek, de érzelmeket, meglepő, izgalmas és szeretnivaló pillanatokat, igazán egyéni hangot kevésbé találunk bennük. A megszokott és attól kissé eltérő figurációk végtelen sora, a barokk zenében alkalmazott sémák egymás mellé helyezésének tökélyre fejlesztése jellemzi ezt a muzsikát. Így aztán egyre növekvő kíváncsiság ébredt bennem, vajon hogyan játszana ez a szimpatikus együttes Bachot, vagy Telemannt, esetleg Couperint?


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.