Bejelentkezés Regisztráció

Hangszeres művek

És mégis mozog a Föld (Chopin zongoraversenyei / Barenboim)

2011-05-17 14:21:48 Balázs Miklós

Chopin zongoraversenyei / Barenboim CHOPIN:
Concerto for Piano and orchestra No. 1 in E minor op. 11
Concerto for Piano and orchestra No. 2 in F minor op. 21

Daniel Barenboim - piano
Staatskapelle Berlin
Andris Nelsons

Universal / Deutsche Grammophon
Live recording
477 9520

*

In medias res: a zenekari kíséret eszményi. Jobbat képzelni sem mernénk. Andris Nelsons vezényli a berlini Staatskapellét, minden hang a helyén. De a lemez Barenboimról szól, ezért ennek az írásnak is róla kell szólnia.

Manapság úgyis minden Barenboimról szól. Egy jó zongorista, hegedűművész, karmester vagy énekes stb. örül, ha kétévente megjelenhet egy lemeze. Barenboimnak most egyszerre három is napvilágot lát, miután fotópuskák kereszttüzében égve szignálta új szerződését régi-új kiadójánál. Mert Barenboimról mindig van mit írni, róla mindig van mit mondani, tőle mindig van mit kérdezni, van miért lencse- vagy kameravégre kapni. Ha eltelik egy hét, hogy nem kap valamiféle díjat, oklevelet vagy kitüntetést, szinte a közfelháborodásig fokozódik a méltatlankodás. Valaminek folyton történnie kell a Földgolyón, ami Barenboim.
Barenboim, több száz hanglemezzel a háta mögött, korunk nagy zongorista-karmester mogulja. S már csak a nagy számok törvénye alapján is akad e lemezek között jó vagy még jobb, hovatovább olyan, amit másodízben is érdemes meghallgatni, s amik akkor is biztosítják alkotójuk helyét a Pantheonban, ha az ezek után csak krumplit árulna az MDF-piacon és dudorászásával bosszantaná a szomszéd lángossütőt.
A jelen CD-t nem érdemes kétszer meghallgatni. De egyszer igen.

Barenboim minden túlvezérelt, túltaktikázott, túlinterpretált médiaszereplése ellenére is talányos figura tudott maradni. Hogy hogyan fér egyetlen emberbe ennyi zene? Ez lehet a talány. Ma Beethoven-szonátákat zongorázik, holnap Wagnert vezényel, hétfőn Tel-Avivban zenekarral próbál, kedden Varsóban zongoraestet ad. Hogy jól-e vagy rosszul, már csak másodlagos kérdés marad amellett, hogy mindezt csakugyan megcsinálja. És persze előadást tart, könyvet ír, államfők és muftik zsúrjain reprezentál, küzd a közel-keleti békéért meg ki tudja még, miért, vagy mi ellen. Neki ehhez a zene az eszköze, nem a jó vagy rossz zene, nem a jól vagy rosszul előadott zene, mert az talán mindegy is már, csak a zene. Meg a tekintélye, amit az évtizedekkel kivívott, és megtanult élni vele és használni azt. Hogy a repülőn biflázza be azt a bizonyos Beethoven-szonátát, lényegtelen, hiszen ha az azúr tengerre néző villájában tanulná meg, akkor sem tudná jobban eljátszani. Barenboim fizikai és szellemi korlátai persze éppúgy végesek, mint másokéi, csak épp kevésbé látszódnak.

Ő akkor is Barenboim marad, ha fél tucatszor üt mellé egy egyszerűnek mondott Mozart-szonátában. S hogy régen sokkal jobb zongorista volt, mint manapság, elnézzük neki, mert közben irigylésre méltó karmesterkarriert futott be. Lássuk be: Barenboimban van valami furcsán attraktív. A melléütögető, néha felkészületlen, kapkodó Barenboimban van valami egyedülállóan vonzó. Nem okvetlenül a muzikalitása, nem is a férfias charme-ja (elvégre jövőre betölti a hetvenet), és persze semmiképpen nem az alapossága. Alighanem a lazasága a megkapó. Ahogy megbotlik és megy tovább, mintha mi sem történt volna. Vagy, hogy különösebb kimódolt koncepció nélkül is eljátssza a darabot, mert az a mai napra rendelt penzum. Nem játssza jól a Chopin-zongoraversenyeket sem, de eljátssza.

Olyan "barenboimosan" játssza. Mintha maga sem tudná, mit akar, vagy hogyan akarja eljátszani, de a zenekar már rákezdett, most már muszáj lesz belépni. Ennélfogva a nyitóhangokat jól megnyomja, mert az olyan romantikus. Egyébként is: Barenboim romantikus. Már csak azért is, mert zongorázása azt a látszatot kínálja, hogy nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal. Talán maga a művész sem tudja, hogyan fogja eljátszani a következő szakaszt, talán nem is fontos. Egy pillanatra sem merül fel a hallgatóban, hogy azért játssza így mert "így van kigyakorolva", mert, meglehet, sehogyan sincs kigyakorolva. Barenboim játéka esetlegesnek, véletlenszerűnek hat, a hangok többsége az ismert AS szabvány szerint, vagyis "ahogy sikerül" kategóriájában pereg ki az ujjai alól. (Utoljára Samson François játszotta így Chopin zongorakoncertjeit, de ő legalább tudott zongorázni.)

Barenboimban az a zseniális, hogy úgy is tud nagyszerű lenni, hogy közben pocsék. Nála két egymást követő, akár szorosan összekapcsolódó frázis is lehet egyszer lángelmei mélységű, azután érhetetlenül zavaros. Barenboim bármikor képes egy másodéves konzervatóriumi növendék amatőrizmusával játszani, máskor olyan nagyszerű megoldásokat hallani tőle, hogy egy legyintéssel seperném le több tucat Richter-lemezemet a polcról. Barenboim nem az a töprengő fajta, ő ösztönös zenész. Nem ésszel játszik, előadásmódja még csak nem is a mély érzelmekből táplálkozik, hanem a teremtő művész sajátos vonzerejéből, mely az idők során kivívott reputációjából, sok évtizedes rutinjából és érett muzikalitásából nyeri energiáit.

Barenboim a két lábon járó ellentmondás, s alighanem innen kölcsönzi hatóerejét. Annak, amit játszik, Chopinhez kevés köze van. Értelmetlen lassítások és gyorsítások, még értelmetlenebb hangsúlyváltások, hangsúlyeltolódások, minden pillanatban azt hiszem, most fog menthetetlenül összeroppanni, szétesni, atomjaira hullani az egész. De nem esik szét. Valami egyben tartja. Egyben tartja Barenboim utánozhatatlan, zsigeri zenei képessége, amitől mégis működik, aminek a józan ész szerint így nem is volna szabad működnie. Pedig dongó repül, és ha kell, magasba emelkedik több ezer tonna vas. Mozog a Föld.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.