Két "lírikus" mű (Zemlinsky és Berg a Naxostól)
kobzos55, 2010-09-01
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=5672
 

Zemlinsky és Berg a Naxostól ZEMLINSKY: Lyric Symphony
BERG: 3 Pieces from the Lyric Suite (arr. for string orchestra)

Twyla Robinson - soprano
Roman Trekel - baritone
Houston Symphony
Hans Graf

Naxos
8.572048

A Bécsben született Alexander Zemlinsky családfája igazi közép- és délkelet-európai gyöngyszem. Szláv nevű atyai nagyapja az akkor Magyarországhoz tartozó Zsolnáról költözött Bécsbe, és ott osztrák lányt vett feleségül, mindketten hívő katolikusok voltak. Anyai ágon nagyszülei Boszniában születtek, de, hogy a dolog ne legyen olyan egyszerű, egyikük zsidó vallású volt, másikuk moszlim. Mindezek után - azt hiszem - már nem csodálkozhatunk, hogy legtöbbet játszott művének, a Lírikus szimfóniának szövegét Zemlinsky a hindu Rabindranath Tagore verseiből vette... (Csak a poén kedvéért jegyezzük meg, hogy a szimfónia ősbemutatója Prágában volt.)

Zemlinsky zenekari dalciklusát a szerző által bevallottan a Dal a Földről ihlette, felépítésében sokban emlékeztet is Mahler remekművére: mindkét darab nagyzenekari kíséretes dalok füzére (s mindkettő a "szimfónia" címet kapta szerzőjétől!), a német szöveg mindkét esetben ázsiai eredetű versek fordítása, vagy talán inkább átültetése. Ugyanakkor nyilvánvalóak a különbségek is, ezúttal csak a két legszembetűnőbbet említem. A Mahler-szimfónia esetében a hatalmas zenekar kifejezetten áttetszően, olykor kamarazenei finomsággal szól, Zemlinsky zenekara viszont gyakran vastag, nem kerüli a sűrű szövésű hangzásokat. S míg a Dal a Földről-ben fel-feltűnnek a jellegzetes kínai zene imitációi, a Lírikus szimfóniában nyomát sem találjuk bármiféle indiai zenére emlékeztető megoldásnak.

És persze nem mehetünk el a legfontosabb különbség mellett: Zemlinsky Lírikus szimfóniája egy kiváló tehetség nagyon jól sikerült, többszöri meghallgatásra feltétlen érdemes alkotása, de semmiképp sem foglalhat helyet a zeneirodalom legnagyobb remekei között, Mahler zseniális darabja mellett.

A hét megzenésített Tagore-vers egy szerelem történetén kalauzol végig, a kezdetektől a tetőponton át az elmúlásig. A négy páratlan sorszámú dalt a bariton, a párosakat a szoprán énekli. A mű jelentős zenekari bevezetéssel indul (amelynek már a legelején felcsendül az egész művön végigvonuló, meghatározó jelentőségű, mindössze három hangból álló motívum), s a szimfónia lezárása is a zenekaré. Mintha Zemlinsky kevésbé bízott volna a vox humana erejében, mint Mahler...

Sok évvel ezelőtt ezt a nagyzenekarra, szoprán- és baritonszólóra írt héttételes dalciklust ismertem meg először Zemlinsky életművéből - még LP-n kaptam meg a Várady Júlia és Dietrich Fischer-Dieskau szólójával, a Lorin Maazel irányította Berlini Filharmonikusokkal készült felvételt.
Az elmúlt években két ragyogó koncerten is alkalmam volt hallani a Lírikus szimfóniát, a Christopher Eschenbach dirigálta bécsi előadást Matthias Goerne baritonja, a brüsszeli koncertet pedig Solveig Kringelborn szopránja, valamint Esa-Pekka Salonen karmester és a Philharmonia Zenekar produkciója tette emlékezetessé.

Miközben a Naxos-lemezt hallgatom, elkerülhetetlen az összehasonlítás a korábbi élményekkel. A Maazel vezényelte felvétellel könnyű a dolgom, tételenként tudom összevetni az előadásokat, a két koncert esetében viszont már csak - a nyilvánvalóan kevésbé megbízható - emlékezetemre hagyatkozhatom. A legszembetűnőbb eltéréseket a - szopránénál lényegesen jelentősebb szerepű - baritonszólókban tapasztaltam. Fischer-Dieskau visszafogottabb daléneklése mellett Roman Trekel előadása jóval intenzívebb, olykor túlzottan operás. Talán megkockáztathatom az ítéletet: alighanem Goernének a kettő közti, zenekari dalokhoz illesztett, de nem teátrális éneke volt az optimum. A szoprán szerepében Várady Júlia hangja helyenként túl vékonynak tűnik, Twyla Robinson erőteljesebb, de a magas régiókban olykor kissé fakó. Valószínűleg Kringelborn előadása felelt meg legjobban a Zemlinsky-mű követelményeinek.

Hans Graf és a zenekar hibátlanul teljesíti feladatát, de azon nem csodálkozhatunk, hogy hangzásuk nyersebb, mint a berlinieké, s nem tudják felvenni a versenyt Pekka-Salonen és a Philharmonia Zenekar minden ízében felejthetetlenül drámai előadásának emlékével...

Összességében a Naxos Zemlinsky-felvételén egy nagyon korrekt előadást hallunk, amely méltán ajánlható mindazoknak, akik most akarják gyűjteményüket kiegészíteni eme Zemlinsky-opusszal.

Alban Berg éppen a Zemlinsky-szimfóniára utalva adta vonósnégyesre írt hattételes szvitjének a "Lírikus" előnevet, sőt, a harmadik tételben idéz is a nagyzenekari darabból. Később (1929-ben) a mű három tételét (a másodikat, harmadikat és a negyediket) áthangszerelte vonószenekarra. Így aztán kézenfekvő volt a szerkesztők választása, hogy a jelen CD-re a Berg-tételek kerüljenek a mintegy háromnegyedórás szimfónia mellé. Sajnos a Lírikus szvit interpretációja elmarad a várakozástól, korrekt, de egyoldalú előadást kapunk. A houstoni vonósoknak és karmesterüknek éppen azt az izgalmas kettősséget, az egykor volt Bécs iránti nosztalgia és az új zene felé mutató megoldások párhuzamos együttlétét és kontrasztját nem sikerült megjeleníteniük, ami Berg zenéjét oly egyedülállóan izgalmassá teszi. Minden igyekezetüket a hagyományos, nosztalgikus elemek kidomborítására fordították.


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.