Bejelentkezés Regisztráció

Vokális művek

Orosz romantikus slágerek a ’97-es ír toplistáról (Rahmanyinov: A szikla / Harangok)

2010-01-19 09:24:45 BaCi

Rahmanyinov: A szikla / Harangok RACHMANINOV:
The Rock (Utyos), Op. 7
Kolokola (The Bells), Op. 35

National Symphony Orchestra of Ireland
RTÉ Philharmonic Choir
Helen Field – soprano
Ivan Choupenitch – tenor
Oleg Melnikov – bass
Alexander Anissimov

Naxos 8.550805

Azt mondják, az északi emberek alaptermészete ellentétben áll lakhelyük zord éghajlatával. A hideg, napfény nélküli vidékek nemzetei sokszor izzóbb, hevesebb érzelemvilággal rendelkeznek, mint a déliek.

Ha az Ír Nemzeti Szimfonikusok játéka alapján kellene megítélnem ennek a kijelentésnek igaz vagy hamis voltát, bizonyosan az "igaz"-ra voksolnék. Rahmanyinov zenéje az érzelmek tolmácsolását tekintve semmiben sem szenved hiányt. Pont olyan forró, szenvedélyes, a lélek legmélyebb bugyraiból előtörő, mint amilyet joggal várhat el az európai koncerttermek szorgos látogatója.

Ha pedig technikailag és érzelmileg rendben van egy zenekar, akkor Rahmanyinov zenéje meggyőző előadásban fog felcsendülni még akkor is, ha nincs minden indulás, minden tremoló, minden crescendo olyan átütően erős egységben, mint mondjuk a Szentpétervári Filharmonikusoknál.

A kórus előadásmódja, ha lehet, még szimpatikusabb mint a zenekaré. A zenekarral ellentétben nekik sikerül helyenként visszaadniuk az ortodox egyházi zenében gyökerező tipikus orosz kórushangzást.

A dolog sikere már csak a három szólistán múlik.

Az elsőként megszólaló Ivan Csupenics inkább ront az eddig elhangzottak pozitív hatásán.
Állandó, sok esetben tercnyi vibrátója teljesen agyoncsapja egész produkcióját. Eldönthetetlen, hogy tiszta-e amit énekel vagy sem, hogy tagolja-e valamiképpen a szólamot, vagy csak egy végtelen masszaként kezelve löki magából a hangokat. Semmi egyébre nem lehet figyelni, csak erre a folyamatos, egyhangú tremolóra.

Helen Field produkciója már sokkal jobb képet mutat. Hangja inkább a magas lágékban illeszkedik a darabhoz. Míg a mélyebb részeken élesen, kissé erőltetetten énekel, addig az egészen magas hangoknál teljesen könnyűvé, lebegővé válik. Ez az a hangszín, amely tökéletesen illeszkedik a Harangok elvont világába. Az ő interpretációjában már néha megcsap bennünket Poe versének az a fura, helyenként vonzó, másutt elrettentő életérzése, melyet olyan elképesztő tökéletességgel ad vissza Rahmanyinov zenéje.

A koronát azonban megkérdőjelezhetetlenül Oleg Melnyikov teszi fel a műre. Övé a végszó, és a legjobb előadás díja is.
Mintha egy orosz pópa hirdetné a túlvilág eljövetelét, úgy szólnak hangjai. Gondosan megválasztja, mikor és mennyire erősen vibrál. Az egyes hangzók formálása is kiválóan illeszkedik a harmóniákhoz, a dallamhoz. Hangszíne inkább "odaátról" cseng felénk, nem pedig innen, az élők oldaláról mutogat át a holtak birodalmába.
Amikor énekel, tényleg eldönthetetlen, hogy eliszkolni akarunk a vég elől, vagy sürgetve megtapasztalni, milyen is az örök búcsú.

Rahmanyinov e két darabja sokaknál tartozik az örök kedvencek listájához. Időről-időre eljut az ember abba a lélekállapotba, amikor előveszi ezeket a túláradó szimfonikus műveket. Talán nem baj, ha többféle előadásban is őrizgetjük őket, hogy mindig egészen pontosan kiválaszthassuk az érzelmi állapotunknak megfelelő tolmácsolást.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.