Éles kép a tükörben (Renée Fleming: Verismo)
- zéta -, 2009-10-12
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=5312
 

Renée Fleming: Verismo Renée Fleming: Verismo

CATALANI, CILEA, GIORDANO, LEONCAVALLO, MASCAGNI, PUCCINI, ZANDONAI áriái

Coro & Orchestra Sinfonica di Milano
Marco Armiliato

Universal / Decca
478 1533

A verizmus névvel fémjelzett operai irányzat születését a Parasztbecsület ősbemutatójának évére (1890) datálta a zenetudomány. Igaz, később többen rámutattak arra, hogy olykor jóval korábbi zenedrámák is tartalmaztak jelentős verista elemeket, hogy mást ne mondjunk, ott van a Carmen, a Rusticanát tizenöt évvel megelőző premierjével. Mindenesetre a szakma Mascagni operájától kezdődően nevezi néven a zenei naturalizmus jelentkezését. Az olasz vero (= igaz) szóból eredeztetett irányzat az indulatok harsány és erőteljes megfogalmazásával hódított teret, igaz, nem túl sokáig. Intenzív fejlődést követően néhány évtized alatt hamar lehanyatlott. Mára csak néhány jelentős alkotás maradt a színen, a már említett dalműveken túl a Bajazzók, az Andrea Chénier, A köpeny és az egyes részleteiben veristának tekinthető Tosca tekinthető a napi repertoár részének.

Persze Renée Fleming nem lenne Renée Fleming, ha a verizmust megcélzó lemezén Santuzza, Nedda, Maddalena, netán Carmen áriáit énekelné. Nem, a Decca most megjelent CD-jén a jeles szoprán a szokásának megfelelően az irányzat kevésbé jelentősebb alkotásai közül szemezget, s olykor becsúszik egy-egy látszólag oda alig illő szám is. De ezt már megszokhattuk. A burkolt szándék: éles képet mutató tükröt tartani a műfaj eme tiszavirág-életű ága elé. Ez a tükör pedig Puccini zenéje. A kortársé, aki hamar túl tudott lépni a verizmus felszínesebb hatásain.

Az indító szám, az Angelica nővér címszereplőjének darabvégi áriája például aligha tekinthető veristának. Fleming fölöttébb árnyalt és visszafogott frazeálással formálja meg a halál előtti állapotba jutott szerencsétlen lány alakját. Az ária még a másoknál megszokottnál is líraibb és szomorúbb, indulatnak nyoma sincs.

Annál inkább a következő számban (a címszereplő áriája Mascagni Iris című operájából). A színpadi helyzet hasonló, a hősnő ellenben hatalmas energiákat megmozgatva éli meg drámáját. Fleming pedig minden korábbi felvételére rácáfolva igazi drámai arculatáról győz meg bennünket.

A lemez szisztémája mindvégig hasonló. Egy Puccinit egy-két hasonszőrű verista szerző követ. Két Bohémélet-ária között (Fleming Mimit énekel) két jelenet Leoncavallo Bohémek-jéből (itt meg Musette-et). Kiderül, amit mindig is sejtettünk: Puccini bizony sokkal nagyobb mélységeket képes megmutatni.

Az igazán izgalmas felvételt a Manon Lescaut kapcsán kapjuk. Fleming a „Sola, perduta, abbandonata!” kezdetű áriát énekli – lenyűgözően. Igen ám, de nem az ismert jelenetet, hanem a korábbi változatot (a felvétel a booklet szerint világpremier). Ha nem ismernénk a végleges verziót, akkor is ütős lenne, csak egy kicsit nyúlós. Nos, Puccini ebből kihúzta az egyötödét, a második ötödöt meg vaskosan átírta, míg a maradék háromötöd változatlanul maradt. S így kialakult a ma ismert ária, amiből már tényleg nem lehet egyetlen hangot sem elvenni.

Ugyancsak tanulságos meghallgatni Leoncavallo Zaza című dalművének zárójelenetét. A szerző szerintem ekkor már túl volt a kínos fölismerésen: sosem fogja megismételni a Bajazzók világraszóló sikerét. Bevetett hát apait-anyait. Ebben a részletben van minden, mi szem-szájnak ingere: negédes csellószóló kíséretében gyermekéért fájdalmasan aggódó anya, prózában válaszolgató cuki kis bambini, aki ráadásul zongorázik a háttérben (mellékesen Cherubini Ave Maria-ját). Az egész jelenetet a komponista rém torokszorítónak tervezhette, ezzel szemben tiszta dagály és giccs. A magyar hallgatónak Koós János egykori slágere, a Sír a telefon jut eszébe a részletről. Hát nem borzasztó?

Nekem a verista számok közül Francesco Cilea utolsó operája, a Gloria áriája tetszett legjobban. Egyesítette mindazt, amit a veristákból lényeges, az indulatok sűrűjét, és benne van mindaz, amiért Puccinit is szeretjük, a mértéktartás fantasztikus arányát, a hangszerelés szépségével együtt. De valahol az is sokat mond, hogy Cilea elismert komponistaként a Gloria után élt még kerek negyvennégy évet, ám több operába már nem fogott.

Bár az énekesnőről eddig nem sok szó esett, azt jólesően rögzíthetjük, ez megint egy olyan lemez, amit érdemes megvenni és meghallgatni. Nem Renée Flemingről szól, hanem valamiről, amit ő sokkal fontosabbnak tartott rögzíteni. A Zenéről...


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.