Weiner László kamaraművei
- eszbé -, 2009-09-14
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=5281
 

Weiner László kamaraművei WEINER LÁSZLÓ
Kamarazene mélyhegedűvel

Monika Hölszky-Wiedemann (hegedű)
Dirk Hegemann (mélyhegedű)
Lars Jönsson (zongora)
Erik Borgir (gordonka)
Tatjana Ruhland (fuvola)
A saarbrückeni és a stuttgarti Rádió Szimfonikus Zenekara (SWR) tagjaiból alakult kamarazenekar
Vez.: Julian Kuerti

Hugaroton
HCD 32607

Elsőre talán furcsának tűnik, hogy miért ilyen sajátos (német, román, svéd, norvég, kanadai) nemzetiségű összeállításban szólalnak meg a még itthon sem nagyon ismert Weiner László művei egy Hungaroton Classic kiadású kompakt hanglemezen. Aztán másodikra kicsit tisztul a kép, mert kiderül, hogy a felvétel nem is Magyarországon készült, hanem Stuttgartban, és a közreműködő zenészeket is ez a város köti össze.

Ettől függetlenül nem kapunk magyarázatot arra, hogy miért külföldiek kellenek ahhoz, hogy egy hazájában élt, alkotott, fiatalon és tragikus körülmények közt elhunyt komponista – ebből következően – igen kicsiny életművének majd feléből összefoglaló jellegű hangfelvétel készüljön. Mert tudomásom szerint korábban a Fuvola–brácsa–zongoraversenyt az MR Zenekara már felvette, illetve egy másik lemezen, melyet a Holocaust áldozatává vált magyar komponisták műveiből állították össze (és amelyről BaCi írt), szerepelt a Hegedű–brácsa duó honi előadók interpretációjában, de mindkét esetben csak egy-egy műről van szó.

A művekről igazán sokat nem mondhatunk, éppen azért, mert rövid az életmű, a mi lett volna, ha... kezdetű kérdéseknek pedig itt sincs sok értelmük. Az mindenképpen hallatszik, hogy Kodály-tanítvány művével van dolgunk – maga Weiner is írja naplójában, Kodály Háry Jánosa hatalmas fordulatot hozott életében, akkora hatással volt rá –, de az egyéni hang feltétlenül dominál, markáns jegyei vannak. Annyira, hogy a Brácsa–zongora szonáta ott folytatódik, ahol a Hegedű–brácsa duók befejezték, szinte ugyanaz a zenei anyag. A saját hang fejlődésének további iránya viszont még nem kristályosodott ki teljesen, ezekből a művekből legalábbis nem hallható ki, hogy a mester Kodály, a névrokon Weiner Leó, vagy a Bartók által járt út várt volna rá; de úgy is fogalmazhatnék, hogy saját stílusa meglehetősen sokszínű, több irányt is magába foglal.

Ami még nagyon szembe- (vagy talán stílszerűbb lenne úgy fogalmazni: fülbe)ötlő, az a szerző drámai érzéke. Mind a szonáta, mind a trió, mind a Hármasverseny lassú tétele szívbe markolóan erős érzelmi hatású. Rögtön eszembe jutott egy lemezborító, amin Mozart „nagy” A-dúr zongoraversenye (K.488) kapcsán olvastam a borítószöveg írójától: a (rondó)tételen a zárótémában felcsendülve végigvonul egy sötét árny. Biztos bennem van a hiba, de sosem árnynak éreztem a lefelé irányuló, egy oktávnyi skálát kiadó basszusmenetet, ennél a lemeznél, különösen a Hármasversenyt hallgatva azonnal eszembe jutott ez a megfogalmazás, mert itt többször és többféle módon jelenik meg, nem végigvonul, hanem állandóan kísért.
Nagyon kínálná magát az a gondolat, hogy Weiner biztosan előre érezte sorsának korai és szomorú befejeztét, és ennek megnyilvánulásai a különös harmóniákban, olykor dallammenetekben felbukkanó furcsa disszonanciák. Lehetséges, hogy így van, de ezt sosem fogjuk megtudni, és nem jó, ha abba a hibába esünk, hogy belemagyarázunk a műbe a szerző szándékától eltérő gondolatokat.

Az előadók biztosan nem magyaráztak bele semmit, mert talán a szerző iránti túlzásba vitt tiszteletből, vagy csak szimplán a kellő bátorság híján korrekt előadást produkáltak– a szó minden pozitív hozadékával, de a kicsit pejoratív felhangot is ideértve –, és az általam asszociált „sötét árnnyal” szemben a lemezen felcsendülő alkotásoknak inkább a játékos, táncos karakterét domborították ki, miközben a népies vonások egyfajta „jólneveltséggel” szólalnak meg.


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.