Bejelentkezés Regisztráció

Vokális művek

A tökéletes hattyú (Ian Bostridge Schubertet énekel)

2009-06-25 08:10:10 BaCi

Ian Bostridge / Schubert: Schwanengesang etc. SCHUBERT:
Geheimnis. An Franz Schubert D491
An schwager Kronos D369
Widerschein D949
Schwanengesang D957

Ian Bostridge – tenor
Antonio Pappano – piano

EMI
50999 2 42639 2 4

A zseni fogalma – mint olvashattuk nem sokkal ezelőtt pszí cikkében – nemcsak a zene területén ismeretes. De amíg a matematika lehetőséget nyújt rá, hogy egy átlagos földi halandó is bepillantást nyerjen a zseni gondolatmenetébe, addig a zenei géniusznál ez csak rendkívül korlátozott mértékben lehetséges. Sokszor pontosan az ellenkezőjét halljuk annak, mint ami előzetes elvárásainknak megfelelne, mégis lenyűgözve távozunk a nézőtérről. Máskor pedig azt halljuk, amit vártunk, mégis csalódottan hagyjuk el a koncerttermet. Mindennek ellenére a romantika idejében a zenei zseni kissé túlmisztifikált figurává vált, akinek érthetetlen, piedesztálra emelt alakjától nem tudunk szabadulni még ma sem.

Nem kétséges, hogy Ian Bostridge egyike az előadói zseniknek. Éneke megbűvöli, egész valójában elvarázsolja hallgatóságát. De ha az első kábulatból feléledve újból és újból meghallgatjuk lemezét, akkor szép lassan rájövünk: előadásának varázsa jóval több ponton mutat konkrétan megfogható dolgokat annál, mint amit kezdetben sejtettünk.
A hangzók hosszúsága, indítása, vagy adott esetben zárása, a levegővétel mikéntje, a szünetek hossza egy rendkívül tudatos interpretáció része, melyek között csak nagyon kevés hely marad annak a bizonyos megfoghatatlan romantikus álomképnek.

Hogy hányféleképpen lehet ejteni egy-egy hangzót, annak egyik legszebb példája a lemez harmadik dala, a Wiederschein.
Bostridge a hangzók különféle alakításával egyetlen mondaton belül is hihetetlen távlatokat tud teremteni. A kezdet („Harrt ein Fischer auf der...”) pattogós, nyílt hangszíne a Brücke szónál elnyúlik, s a vékony hangok itt öblös, telt ívekbe csapnak át. A kétféle hangulat a hangképző szervek két különböző pontján szólal meg. Még élesebben érzékelteti az énekes szélsőséges hangzóformálását a Fischer illetve a Geliebte szavak „i” hangzójának eltérése.
Külön figyelmet érdemel a „tr” hangzó ejtése az első versszak egyes helyein. Kulcskérdés, hogy mennyi ideig szól az „r” hangzó, s mikor vált át beszédhangból énekelt hangzóvá.

Különös dologra világít rá a tempótartás elemzése is. Ebből a szempontból mindjárt a lemez következő dala mutat érdekességet. A Liebesbotschaft harmadik versszakának első két sora mintha más tempóban lenne, mint a dal többi része. Pedig ha bekapcsolnánk a metronómot, akkor legfeljebb néhány számnyi, az emberi fül számára érzékelhetetlen különbséget mutatna műszerünk. Bostridge pusztán a mássalhangzókat vette egy leheletnyivel hosszabbra, s a magánhangzók megszületésének hagyott kicsit több időt. S máris elhitette velünk, hogy a mozgalmas tempón belül létezik a darabban egy jóval lassabb szigetecske is.

Ennek a dalnak a kísérete is izgalmas. A zongoristák ezeket az akkordbontásokat szeretik etűdszerűen játszani, pedig az sokkal nehezebb feladat elé állítja őket annál, ahogy Pappano oldja meg a kíséretet. Ő egyáltalán nem törekszik egyenletességre. Ebben a dalban felcserélődnek a szerepek. Az énekes képviseli az állandóságot, ő adja az egyenletes tempót, ezzel biztosítva egy masszív keretet a zongorista szabad játékmódjához. Pappano az első terceket játssza pontosan a helyükre, az akkordok további bontását csak elnagyoltan szórja a főhang mellé. Így elkerüli a dal hangulatától teljességgel idegen nehézkességet, ráadásul kiküszöböli a lemez alapján egyértelműen fixálható technikai hibáit is.

Vele ellentétben Bostridge egyetlen területen, az erőteljes magas hangok megvalósításánál küzd technikai problémákkal. A Frühlingssehnsucht-ot hallgatva fura módon még sincs hiányérzete az embernek. Annak ellenére, hogy a rendkívül energikus dal felső lágéja csak mindenféle technikai hókuszpókusz segítségével kapja meg a megszólaláshoz szükséges minimális erőt, mégis úgy érezzük, Bostridge ebben a néhány percben megmozgatta az egész világot. A rendkívüli rövidségű mássalhangzók, a hirtelen kipattanó magánhangzók és a különös gonddal, akár túlzónak tűnő hosszúsággal kiejtett szóvégi mássalhangzók megsokszorozzák az énekes ténylegesen befektetett energiáit.

A mindenki által ismert és általában kedvelt Ständchen-ben Bostridge különleges eszköztára a hallható levegővételekkel bővül. Az énekes teljes összhangban lélegzik a művel. Nem törekszik elrejteni, hangtalanul megoldani a lélegzetvételt. Ellenkezőleg, annak sebessége, ereje előre jelzi, milyen hangvételben fog megszólalni a következő frázis.

Az In der Ferne talán az egyik legnehezebb feladat a lemez anyagából, itt ugyanis az unalmas megvalósítás réme fenyegeti a nem eléggé felkészült előadókat. A zongorista feladatát ebben az esetben szinte teljes egészében megoldhatja az énekes. Bostridge tökéletes segítőtársa lesz Pappanónak. A sok hosszú hang szinte mind egyesével indul, még a szótag közepén is. A régizenés, de rendkívül ízléses, hangonkénti belemenések miatt magától elkezd lélegezni, mozogni a zene. Így Pappano részéről elég, ha nyugodt tempóban szépen egymás után megüti az akkordokat, ezzel biztosítva jó alapot az énekszólam hullámzásához.

A Das Fischermädchen reflektorfénybe helyezi a karmester Pappanót. Sajnos ezt most nem jó értelemben írom. Ebben a dalban a zongora dallama nagyon fontos szerepet játszik. A jobb kéz melodikusságának ugyanazt a gondos megformálást, intellektuális megfogalmazásmódot kellene tükröznie, mint az énekszólamnak. Pappano ettől nagyon messze van. Mint egy iskolás gyerek dúdolgatása, úgy szólal meg előadásában ez az egyszerű kis téma.

A Der Doppelngänger jó lehetőséget nyújt annak megfigyelésére, milyen csínján bánik Bostridge a vibrátóval. Könnyű lenne a folyamatos vibrátó olcsó érzelmességével megtölteni ezt a lassan, méltóságteljesen építkező dalt. Azzal, hogy az első versszakban csak néhány pillanatra oldódik fel a halk hangok egyenletessége, egyértelműen a jóval intenzívebben lebegő harmadik versszak válik az érzelmek igazi otthonává.

Végezetül vessük össze a lemez két utolsó dalának alaphangszínét. Amikor megszólal a Taubenpost egyszerű, szinte infantilis zongora-bevezetője, egészen más hangnemben csatlakozik Bostridge, mint az Abschied szomorú felvezetése után. A Taubenpost gyermeki kezdése helyett itt egy érett férfi hangszíne készteti tiszteletteljes figyelemre a hallgatót.

Pappanóról eddig nem sok jót szóltunk. Ám az inenzitás, az alapvető zenei folyamatok erőteljes közvetítése terén méltó partnerévé válik Bostridge-nak. S bármilyen furcsa, a hangszertechnikai problémák ellenére ez az egyetlen tény elegendő ahhoz, hogy a szólista fantasztikus megoldásai érvényre jussanak, s mindegyik dal a lehető legtökéletesebb formában szülessen meg.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.