Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Az UMZE Ligeti-koncertje

2009-06-01 13:39:37 Dauner Nagy István

Az UMZE Ligeti-koncertje 2009. május 26.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

UMZE Fúvósötös
Ránki Dezső, Klukon Edit, Nagy Péter (zongora)
Vez.: Rácz Zoltán

LIGETI GYÖRGY:
Hat bagatell fúvósötösre
Tíz darab fúvósötösre
Három darab két zongorára: Monument, Selbstporträt, Bewegung
Poéme symphonique – 100 metronómra
Zongoraverseny

Biztosan a kedves Olvasók is észrevették, de ha nem, hát most emelt szóval hirdetem: ma már nem „ciki” kortárs hangversenyre menni!
Az UMZE rendszeres Ligeti-koncertjei – melyeket a szerző születésnapja környékén tartanak – sokakat vonzanak. Azok, akik a „szokásos” látogatottsággal számoltak és az utolsó pillanatra hagyták a jegyvásárlást, most hosszú sorokban várnak a pénztárnál. Az Interneten foglalókat soron kívül szolgálják ki, míg a rendezőség már azt fontolgatja, hogy tényleg jó gyakorlat-e ilyenkor csak a földszinti helyeket árulni. (Tudniillik, ha legalább az tele van, akkor nem annyira föltűnő a sötétben hagyott karzatok üressége...)
A döntés gyors, a lépcsőről elkerülnek a diszkrét kötélkordonok, és már mi is az emeleti oldalerkélyen kapunk helyet. Szóval nincs telt ház, de az érdeklődés számottevő, és a létszám ígéretesen gyarapodik.

Az árnyalattal teljesebb képhez azért hozzátartozik, hogy Ligeti zenéje már inkább klasszikus, mint kortárs – és egyáltalán nem azért, mert a szerző már nem él. Ezekre a koncertekre nem annyira az intellektuális kíváncsiság vonz bennünket. Tudjuk, hogy mire számíthatunk, tudatosan készülünk, hiszen e művek zöme már a múlt század derekán – esetleg kicsivel utána – születtek, és szerzőjüket nem csak, hogy ismertté, hanem népszerűvé is tették. Ha valakinek még lettek volna kétségei, mára teljesen világossá vált, hogy az életmű darabjai időállóak, és a repertoár állandó részei maradnak.

A fúvósötös bagatellek a Deutsche Grammophon Clear or Cloudy antológiájáról vált kedvencemmé, de ha valaki a neten rákeres a címre, rengeteg együttesre, koncertdátumra és kiadványra vonatkozó találatot kap, és az elképesztően nehéz Zongoraversenyből is létezik felvétel, például Pierre-Laurent Aimard közreműködésével, vagy akár a Youtube-ról meghallgatható, észt előadásban (NYYD Ensemble / Mihkel Poll / Olari Elts).

Mindenképpen meg akarom hallgatni élőben is. Látatlanban úgy gondolom, hogy az UMZE tagjaiból fölállt fúvósötös jobb lesz, mint a felvételekről ismertek, és nem is csalódom.

Az együttes szinte szimfonikus hangszíngazdagsággal szólal meg. A minőségben biztosan része van az akusztikának – nincs olyan audiokészülék, ami akár csak meg tudná közelíteni ezt a hangképet –, de a pontosság, az izgalmas, szikrázó összjáték nem hangtechnikai kérdés...
Fúvósötössel többnyire csak átiratokat volt szerencsém hallani, és valami miatt fel sem merült bennem, hogy ez a hangszer-összeállítás ilyen fantasztikus tud lenni. Ligeti zenéje rendkívül gazdag, és az UMZE muzsikusai élnek a lehetőséggel. Csak ezekért a darabokért is érdemes lett volna eljönni erre a koncertre.

A kétzongorás darabok nekem először visszalépésnek tűnnek, de az egyre bonyolultabb szerkezet – és ahogy azt a Ránki–Klukon páros felépíti – nagyon hamar felkelti az érdeklődésemet, és a második részt már nagyon élvezem... A zene pontosan olyan „poén”, mint a tétel teljes címe: Selbstporträt mit Reich und Riley (und Chopin ist auch dabei)...

Szimfonikus költemény 100 metronómra! Nagyon híres, mindenki tud róla, de kevesen hallották élőben – és én egy kicsit tartok tőle. Régebben – még zenetanár koromban – én is szívesen mutattam diákjaimnak egy mindössze három-négy metronómra csökkentett változatot. Úgy vettem észre, hogy az, aki odafigyel egy véletlenszerűen kialakuló poliritmiára, esetleg a hallottak alapján megpróbálja megjósolni, hogy legközelebb mikor ütnek egyszerre a hasonló tempóra állított szerkezetek, az sokat megért a kortárs zene, sőt, általában a zene logikájából, de ez inkább demonstráció, mint zene. Úgy gondolom, hogy ezzel a logikával (többé-kevésbé) én már tisztában vagyok, de hátha hozzá tud tenni valamit, ha sokkal több – éppen száz – metronóm szól.

És tényleg más, habár itt is a sztochasztikus ritmusról szól minden. A sűrű kattogás gyakorlatilag teljesen folyamatos zsongásba olvad, de annak az intenzitása folyamatosan, és kiismerhetetlenül változik. Érdekes ritmusképletek alakulnak ki pillanatokra, de mire odafigyelnék, már vége. Mintha a szemem sarkában, a periférián megjelenő jelenségek tűnnének el azonnal, mire odafordítom a fejem. Nagyon izgalmas, és örülök, hogy itt voltam, de – ezt az egy Ligeti-művet – valószínűleg nem törekszem újra meghallgatni.

Nem úgy, mint a Zongoraversenyt. Ennek itthoni koncerttermekben is sokkal többször kellene elhangzania. Értem én, hogy ez a mű nagyon nehéz az előadóknak, és nem csak a szólistának. A koncert elején a próbatételt Rácz Zoltán a nyolcezres csúcsokéhoz hasonlította, és nem kétséges, hogy igazat beszélt. Az 1986 környékén keletkezett zongoraverseny későbbi, és ha lehet még összetettebb, sűrűbb, mint a korábbi kompozíciók. Mégis, az első percek „megilletődöttségét” nem számítva, Nagy Péter játékáról a legkevésbé az jutna eszembe, hogy mennyire nehéz, amit éppen csinál. Megtanulták, kézben van – és működik. Mindenképpen érdemes volna máshol és máskor is előadni, mert ennek minél több emberhez el kéne jutnia.

Nincsenek vérmes reményeim, nagyon jól tudom, hogy Ligeti művei a komolyzene kedvelői között is csak egy szűk réteg érdeklődésére tarthatnak számot. De abban biztos vagyok, hogy ha valaki csak véletlenül tévedt be az UMZE idei Ligeti-koncertjére, az a jövő évi dátumát már vastag filccel írja a naptárába. És akkor 2010. május 27-én még többen találkozunk.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.