Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Májusünnep II. – Hétköznapi Tosca

2009-05-08 13:44:02 Szilgyo

2009. május 7.
Magyar Állami Operaház

PUCCINI: Tosca

Michele Crider, Gustavo Porta, Carlos Almaguer, Sárkány Kázmér, Valter Ferenc, Albert Tamás, Clementis Tamás
Vez.: Kovács János

„...Szomorú korszakban került színre a Tosca. Kivesztek a művészek! A maiak csak 30 százalékát teljesítik annak, amit a zeneszerző elképzelt. Ez túl kevés. Nincsenek már olyan drámai temperamentumok, mint régen!” – írta Puccini, egy különösen rosszul sikerült paviai Tosca-előadást követően kelt levelében, 1902 márciusában. Nos, a százalékon lehet vitatkozni, ám egyebek dolgában akár magunkévá is tehetjük a fenti állításokat: mintha ma is aktuálisak és húsbavágóak lennének az énekesek kvalitásait bíráló szavak.

A Májusünnep elnevezésű program keretében került színre Puccini Toscája az Operaházban, azonban igazán ünnepi pillanatokban viszonylag ritkán lehetett része a május 7-i előadás közönségének. Három, jó nevű vendégművész lépett fel a főszerepekben, igazán emlékezeteset azonban csak egyikük nyújtott.

A címszerepet éneklő amerikai szoprán, Michele Crider volt az egyetlen az este közreműködői közül, aki határozott elképzelésekkel rendelkezett a szerepéről, mi több, azokat képes volt közvetíteni is a színpadon. Toscája nem annyira erős személyiség, akad benne sok érzékenység és érzékiség is. Alapvetően törékeny alkat, aki szinte a körülmények áldozatává válik. Az énekesnő sokszor finom eszközökkel formálta a figurát, meggyőzően énekelt már az első felvonásbeli kettősökben is, a második felvonásbeli imát pedig megkapóan tolmácsolta. Az övé volt a legnagyobb siker – teljes joggal.

Az argentin tenorista, Gustavo Porta meghívása nem tartozik az Operaház legjobb döntései közé. Az énekessel való első találkozás alapján azt mondhatnánk: vagy nem volt teljesen egészséges, vagy pedig nagyon jó az ügynöke. Portának ezen az estén igencsak meggyűlt a baja Cavaradossi szólamával, magasságai sokszor problematikusak voltak, a hang szinte végig fénytelenül szólt. Szerepformálásról az ő esetében nem nagyon beszélhetünk, szolidan tette a dolgát a nem igazán embert próbáló rendezésben.

Carlos Almaguer mindent egybevetve nívósan helytállt Scarpia hálás szerepében. A mexikói baritonista nagy vivőerejű hang birtokosa, és ezen az estén csak a legritkább esetben fogta vissza magát. Kicsit nehezen melegedett be az éneklésbe, ám az első felvonást záró Te Deum a szó jó értelmében véve hátborzongató volt. Elemében volt a második felvonásban a Toscával való összecsapásokban is, főként ott, ahol erődemonstrációra volt szükség. Az általa teremtett Scarpia azonban kicsit túlságosan is egysíkúra sikerült, kevéssé volt démoni, sokkal inkább cinikus kéjenc, aki előszeretettel fogdosta és teperte a szófára vágyának tárgyát.

Az est negyedik sztárja a zenekari árokban foglalt helyet, és abszolút üzembiztosan, sőt mi több, sok-sok részletszépséget felvonultatóan irányította az előadást. Tulajdonképpen Porta és Almaguer nyugodtan hazamehet, Criderről is le tudunk mondani, ám Kovács Jánost sajnos nem engedhetjük el. A magyar operajátszásnak egész egyszerűen szüksége van egy ilyen karmesterzsenire.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.