Cecilia, a csodás Cenerentola (Cecilia Bartoli Malibran-estje)
BaCi, 2009-05-05
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=5153
 

2009. május 4.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Cecilia Bartoli – mezzoszoprán
La Scintilla zenekar

Részletek MANUEL GARCIA, GIUSEPPE PERSIANI, MENDELSSOHN, ROSSINI, DONIZETTI, BÉRIOT, BALFE, HUMMEL és MARIA MALIBRAN műveiből

Bartoli tipikusan az az előadó, akiért vagy rajonganak az emberek, vagy teljességgel elvetik művészetét. Olyan – azt hiszem – nem nagyon akad, akit ez a sajátos énektechnika hidegen hagyna. A hagyományosan oktatott hangképzési mód nála csak egy a sok – hivatalos állásfoglalás szerint elvetendő – technikai megoldás között. Az énekesnő semmitől sem riad vissza, ami elvileg tilos. Bátran orrba tolja, fejüregben tartja a hangokat, néha mély levegőt vesz, de sokszor épp csak a mellkas teteje emelkedik. A torka bizony sokszor annyira beszorul – telramund szóhasználatával élve – a sok gurgulázástól, hogy alig bír levegőt venni két frázis között. És igen, az is igaz, hogy ott, a második emeleten, ahol én ültem, a zenekari tuttik alatt olykor-olykor elveszett a hangja, a szövegből pedig tényleg csak foszlányok jutottak el hozzánk.
Mégis fantasztikus volt.

Fantasztikus, mennyire kitágítja a klasszikus zene határait. Kicsit Bobby McFerrinre emlékeztet az a hangszínkavalkád, amit produkál a színpadon. Csakhogy Bartoli nem önkényes választás alapján veszi elő ezeket a hangszíneket. Neki valamiféle külön összeköttetése van az elhangzó áriák alapvető létformája felé, ő egy különleges hetedik érzékkel rendelkezik, mellyel gondolkodás nélkül, ösztönszerűen képes előteremteni a megfelelő hangszínt.

Ugyanilyen ösztönös a közönséghez fűződő viszonya. Úgy áll ott a színpadon, dobálja a mosolyokat, forog jobbra-balra, mint aki oda született. Énekel előre, hátra, igazgatja csekélyke méretű uszályát, lendületesen kiviharzik, majd berepül, kommunikál a zenészekkel... és élvezi. Az első perctől az utolsóig láthatóan élvezi ezt az egészet.

Kintről úgy látszik, pontosan akkor iktatja ki mozdulatai, beszéde alapján meglehetősen élesnek tűnő elméjét, amikor énekel. Talán éppen ez sikerének kulcsa. Az embereket lenyűgözi ez a zsigeri megnyilatkozás. Mint egy természeti csodára, úgy néznek erre a kifogyhatatlan energiaforrásnak tűnő énekesnőre.

A zenekar pedig egy újabb szép mosoly Bartoli mellé. Azonkívül, hogy korabeli hangszereken játszanak, semmi különlegeset nem tudnak. Merem állítani, hogy Budapesten is minden probléma nélkül össze lehetne hozni egy ilyen együttest, mint a La Scintilla. Amitől mégis másak, mint a hazai zenekarok, az az, hogy a színpadon is ugyanazt a természetességet hozzák, amit Bartoli. Egyszerűen nyúlnak minden témához. A vihar az olyan, mint egy valódi vihar. Csattogásokkal, az eső zajával, ázással-fázással teli. Ha a sírást játsszák el, akkor hallani lehet a hüppögést, ha épp nevet a zene, akkor nevető zajjal telnek meg a hangok is. Minden úgy van, mint a valóságban. Nem jobb, nem erősebb, nem nagyobb semmi, csak most játékból jelenik meg mindaz, amit mindannyian minden nap átélünk.

Nincs óriási koncentráció, nem akarnak egy egész élet kőkemény szellemi munkájának látszatával letaglózni bennünket. Körülfonják Bartolit, mint maga a közönség. Bartoli pedig hálás ezért. Hálás, hogy ilyen normálisak a zenészei, hogy nem kell ünnepélyesen ki-bevonulnia, gondosan betanítani minden mozzanatot, hogy csak adja, ami belőle jön, ők meg nyugodtan, természetesen követik az ő hangjait.

S így neki nincs is más dolga, minthogy Cecilia Bartolival töltse ki Maria Malibran, Manuel Garcia, vagy éppen Rossini hőseit.


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.