Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Don Giovanni revised (A vámpír a szegedi operaversenyen)

2008-11-18 00:43:26 Varga Péter

A vámpír 2008. november 15.
Szeged
Szegedi Nemzeti Színház

HEINRICH MARSCHNER: A vámpír

Janthe/Emmy: Helen Kearns
Malwina: Vanessa Le Charles
Aubry: Marc Haffner
Ruthven: Nabil Suliman
Pannon Filharmonikusok
Vez.: Olari Elts
Rend.: Balázs Zoltán
Az Opéra de Rennes produkciója

Az eredeti történet azon az éjszakán keletkezett, amikor Byronék azt a feladatot adták egymásnak, ki tud ijesztőbb, misztikus történetet írni. Mary Shelley megírta a Frankensteint, Byron egy regénybe kezdett, mely befejezetlenül maradt, orvosa, dr. John Polidori pedig A vámpír című novellát hozta össze. Bár vannak, akik szerint Polidori a Byron-töredékből lopta az alapötletet, tény, hogy műve Angliában valóságos vámpírmániát robbantott ki, amely Franciaországban és Németországban is hallatta hangját. (Bármi is az igazság, a nagy költő, csakúgy, mint apja, nem tartózkodott a sok más, minden egyéb fajtájú szexuális kalandozás mellett – még medvéjével (!) is hírbe hozták – a vérfertőző kapcsolattól sem, s ez a momentum nem csak a történetben, de a címszereplő múltjában is megjelenik.)

Ha meggondoljuk, Lord Ruthven, a vámpír, nem tesz egyebet, mint Don Giovanni mesterkedéseit folytatja – más eszközökkel. Azt is lehetne mondani, nem más ő, mint a pokolból a földre, a XVIII. századi Skóciába valahogyan visszatért nőcsábász spanyol nemes úr, aki már nem cicózik. A vérre hajt, és el nem bukhat, csak átalakulhat, mert egyenest az alvilágból jött. Útját nem szüzességüket vesztett kisasszonyok, férjüket megcsalt asszonyok, felültett szolgálólányok jelzik, hanem nagyon is halott, kiszívott vérű nők, akik maguk is vámpírrá válnak, így nem kell emészteniük magukat vagy szerelmeiket botlásuk miatt, s nem szükséges a gazfickót üldözniük sem. Jellemző, hogy a vámpírral még az is megeshet, az elcsábított, kivérezetett leány apja szúrja le őt; de mit neki, csak a holdfényre kell hurcoltatnia magát barátjával, és a történet folyhat tovább.

A történet Marschnerhez többszörös áttétellel jutott el, Heinrich Ludwig Ritter színjátékát Wilhelm August Wohlbrück librettója alapján zenésítette meg, 1828. március 29-én volt a bemutató Lipcsében. A történet a XVIII. századi Skóciában játszódik. Egy boszorkányszombaton Lord Ruthven (magas rangú nemes tehát ő is) megkapja a feladatot a Vámpírmestertől: három szüzet kell huszonnégy órán belül megszereznie, különben meghal. Azt gondolhatnánk, valahol itt lesz a konfliktus forrása, valamelyik lány talán ellenáll, és a vérszívót utoléri végzete. De mint említettük, nem Don Govanni ő – a pokol (újjá)születési, nem pedig „nyughelye”.

Az első áldozattal, Janthéval, könnyű a dolga, a lány, nem tudván kivel van dolga, még szerelmes is belé, végzetét azonban ő sem kerülheti el. Sikoltozását hallva az apa megtalálja a rejtekhelyet, és leszúrja a vámpírt, de a régi barát, Aubry – akinek az életét annakidején Ruthven megmentette – megtalálja a haldoklót, és kivonszolja barlangjából a holdfényre. Ekkor rá kell döbbennie, hogy vámpírral van dolga, de meg kell esküdnie neki, hogy nem fedi fel a titkot 24 órán belül, különben ő is vérszívóvá válik. És ez lesz aztán a konfliktus forrása.

Persze addig még kisül, hogy Aubry szerelmes Malwinába, aki viszontszereti, de a lányt apja – gyanútlanul – egy bizonyos Marsdennek (Lord Ruthvennek) szánja. Mielőtt az esküvőre sor kerülne, a vámpír még végez harmadik kiszemeltjével, Emmyvel, aki kezdetben megpróbál ellenállást tanúsítani, de hiába, a pokolbéli pillantásának nem lehet ellenállni. Aubry ekkor úgy érzi, hogy mentse szerelmét, nem tehet mást, felfedi a titkot, és ezzel lebuktatja Ruthvent, bár az figyelmeztette, valamikor saját maga is így cselekedett. Árulójának élete ugyan boldog lehet, de halála után rá is a vámpírsors vár. A Gonosz tehát csak kis időre pihen meg.

Az opera meglehetősen hosszú nyitánnyal kezdődik, de szabályos minden, a függöny leeresztve, semmi nem moccan, igen, ez nem túl formabontó rendezés lesz, gondolom. A zenekar kissé éles hegedűhangokkal, de összeszedetten játszik a karmester nagyon aktív munkálkodása nyomán. És ez így is marad szinte végig, néhány kürtgikszer zavarja csak az összhangot, és az is előfordul, a zenészek önállósítanák magukat, de a karmester nem enged. Nagyon határozottan fogja össze a zenei történéseket. Ügyel arra, hogy ami az árokban és a színpadon zajlik, szinkronban legyen, nem is történik különösebb baj, még ha néha el is indulnak folyamatok széthúzás irányába.

A nyitánynak azonban vége, és a kórus tagjai, némileg rácáfolva kezdeti megérzésemre, kontyos, fehérre meszelt arcú japánnak öltözve megjelennek az első emeleti páholyokban, így mögöttem is. Énekelnek, de én csak azt a két tagot hallom igazán, akik mögöttem állnak. Sebaj, Marschner operájának egyik erőssége a sok és jó tömegjelenet, így a kiváló kórust még jó néhányszor lehet hallani. Hangzása egységes, a belépések pontosak. Jellemző, hogy sehol sem lehet nyomára bukkanni, kik is volnának ők, miközben nagyon biztos pontjai voltak az előadásnak. A produkció jó anyagi helyzetét mutatja, hogy a kóristák mindig a jelenetnek megfelelő öltözetre váltanak, jó párszor a két felvonás során. A függöny közben mindenesetre fölmegy, és láthatóvá válik egy klasszikus japán ház egyszerű, minden díszletelemet nélkülöző belseje, mindössze egy tolóajtóval a háttérben.

A főbb szereplők így hát afféle földig érő ruhás, festett arcú, szamurájkardos urak, csak az a furcsa, hogy sir-özik és earl-özik egymást, no és angol neveik vannak. De értem a szándékot, egyrészt a fehérre festett arcok utalnak a kiszívott vérű áldozatokra, és a no vagy a kabuki színház mozdulataival operáló énekesek megmenekülnek attól, hogy egy csomó ügyetlennek, netán idétlennek ható mozgássorral kelljen játszaniuk. Jól forgatják a kardot, és az is ügyes, ahogy a rendező a vérszívás naturális ábrázolását kerüli. A szöveg szerint Ruthven Mailwinának gyöngysort adományoz. Nos, ez az a gyöngysor, melyet mindig magánál hord. Ha ő és áldozata ezt fogaik közé veszik, megköttetik a vérszerződés.

A zene maga nem rossz, itt-ott a klasszikus elődöket (Mozartot, Beethovent) is idézi, de ugyanakkor a romantikában járunk már, szabadabb a dallam-, forma- és harmóniakezelés módja. Természetesen arról szó sincs, hogy a zene más lenne, mint ügyes kiszínezése a történet körvonalainak, és megpróbálná érzékeltetni a rettenetet: a világnak alapvető alkotóeleme a rossz. Annakidején szerzőnk sikeres volt, hogy ma nem nagyon játsszák operáját, annak az lehet az oka, hogy nincs olyan énekszólam benne, amivel egy nagy hang igazán villogni tudna. A két – illetve három – főszereplőnő itt-ott kolorált szoprán szólama nem kíván igazi nagyágyúkat, és Aubrey tenor, valamint a vámpír bariton szólama is megoldható olyan megbízható, de nem különösebben feltűnően jó énekesekkel, mint alakítóik itt voltak.

Mindenesetre az ír és a francia szoprán kiváló volt, szép hangon, biztosan bántak igényes énekelnivalójukkal, méltán kapták a legnagyobb ovációt a végén. Nem volt semmi baj Marc Haffnerrel sem, az inkább Drakulának, mint japánnak maszkírozott Nabil Suliman hangja kissé éles volt, ugyanakkor olyan, mintha hangszóróból szólt volna, de drámaiságban megfelelt szerepének. A többi kisebb-nagyobb szerep alakítójára sem lehet semmi panasz. Az előadás végül is egyenesben ment a Mezzón, nem hiszem, hogy ha valaki nézte ott – tévé előtt igényesebb az ember –, bármin is bosszankodnia kellett volna. Olyan megvalósítás volt ez, amelynek elemei megfeleltek egymásnak. Az operának tagadhatatlan értékei mellett talán mégis az a legnagyobb érdeme, hogy bemutatja nekünk az eredeti vámpírtörténetet.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.