In memoriam Laczó István
Heiner Lajos, 2008-02-05
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=4543
 

In memoriam Laczó István In memoriam Laczó István
Discorara
DR 114

Van vagy negyedszázada, de lehet, hogy harminc éve is – akkor még érdemes volt késő este hallgatni a Kossuth adót –, hogy Szomolányi Gy. István miatt álmatlanul töltöttem egy éjszakát.
Tudtam persze régóta, hogy valamikor élt egy Laczó István nevű tenorista, de felvételeit nem hallottam – merthogy az „átlag” lemezgyűjtő, operabarát számára gyakorlatilag elérhetetlenek voltak.

És akkor Szomolányi doktor, persze saját hatalmas gyűjteményéből, bemutatott párat közülük.
Egy olyan tenort ismertem meg, akinek a szenvedélye, izzása, lángolása talán csak a Pertilééhez hasonlítható.
Olyan hatással volt rám, mint Furtwängler 1945. januári Brahms Másodikja – az is elrabolta az álmomat.
Tudom – remélem –, hogy a mondatomért sokan támadnak majd, de úgy érzem, más magyar tenorista nem hasonlítható hozzá. Nem felejtem el persze az imádott Simándyt, eszemben van Környei, Joviczky, Ilosfalvy, a méltatlanul elfeledett Mátray és sokan mások – de egyikük sem tudta azt az elementáris, szinte állati, nem is, bestiális eksztázist kelteni, mint Laczó.

Zömében „élő” felvételek hallhatók ezen a CD-n (melynek megjelentetését Szomolányi Gy. Istvánnak és a MÁO-nak köszönhetjük), egy előadás minden egyenetlenségével, kiszámíthatatlanságával, nem lehet, nem szabad úgy hallgatni őket, mint egy stúdiófelvételt. A számok egy része zenekar helyett zongorakíséretes, a felvételek hangminősége élvezhető (Laczóval, szintén a Discorara jóvoltából, jelentek már meg operarészletek a Tutsek Piroskát bemutató válogatáson, de a Gioconda egy 1941-es pesti előadásának hangminősége természetesen meg sem közelítheti a jelen CD 1955 és 1963 közötti felvételeit. Az időintervallum a tenor által énekeltekre vonatkozik.)

A laczói voce a legszebb tenorhangok közé tartozott, egy Björling fényével, egy Corelli diadalmas magasságaival, Del Monaco sztentori erejével, de a hangminőségen túl fontosabb a már fenn említett indulat, lángolás, szenvedély.

A korong – a Laczónak való emlékállítás mellett – a múlt század magyar operajátszásának egy hihetetlenül izgalmas kivonata is.

A Trovatore 1961-es előadása, Erkel Színház. Akkoriban a világon talán csak Corelli és Del Monaco énekelhetett olyan Manricót, mint ő. Takács Paula éteri pianissimói a II. felvonás fináléjában, á la Milanov és –majd sokkal később – Gheorghiu.
A pályája zenitjén már túl levő Svéd, öblösít, harsogni próbál – csakhogy az a hang még akkor is a múlt század legszebb baritonja volt (na jó, Ruffo és Warren mellett).
És a dirigens, a teljesen elfeledett Tóth Péter – hát kérem, a II. felvonás fináléjában azt hittem, hogy a csillárom szakad le, kapásból feltettem néhány más felvételt, Celliniét, Karajanét, a Levine-félét, de egyedül Serafin 1951-es nápolyi vezénylését találtam közel hasonló izgalmúnak.
S akkor ott van Laczó felesége is, Zsögön Lenke, 1936-ban készült Telefunken-tesztfelvételekkel, és lányuk, Ildikó, a Trubadúr Leonórájának két áriájával.
Nem ragozom tovább.

Az utóbbi évek talán legnagyobb értékű magyar CD-kiadásának tartom ezt az albumot, s csak megerősít abban, amit zétával már évek óta tervezünk: DVD-t kellene megjelentetni a magyar operajátszás legendás nagyjaival.
Szomolányi doktor úr biztos segítene.
Kockázatokról és mellékhatásokról kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét, DNI-t, Laczó után José Cura hallgatása az esetek szignifikáns részében kellemetlen émelygéssel járhat!


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.