Vízi parádé (Vízi zene; Tűzijáték szvit / Norrington)

HÄNDEL:
Water Music – Suite in F
Water Music – Suite in D
Music for the Royal Fireworks

London Classical Players
Roger Norrington

EMI / Virgin
94639 13342

Az első és legfontosabb, amit erről a lemezről el szeretnék mondani, hogy mindenképpen meg kell hallgatni. És nem csak a régizenei előadásmód rajongóinak ajánlom jó szívvel, de mindenkinek, aki élettel teli, lelkesítő barokk muzsikára vágyik.

A zenekari hangzás gyakorlatilag tökéletes. A vonóskar homogén és tiszta, a fúvósok is elképesztően jók, hangszertől függően hol puha és lágy, hol fénylő és erőteljes hangszínek, nagyszerű kifejezőerő, hibátlan intonáció, fegyelmezett ritmika, gyakorlatilag teljes profizmus jellemzi a muzsikusok játékát.

Roger Norrington pedig mindent megtesz azért, hogy a hallgatóság ne unatkozhasson. A tételek – amelyeket gyakorlatilag szabadon rakosgathat ide-oda az előadó, hiszen Händel nem írta elő a sorrendet – remek artikulációs, frazeálási, időnként hangszerelési ötletekkel vannak tele. Összességében a táncosság, a légiesség a legjellemzőbb. Persze ez nem véletlen, hiszen a tételek a korabeli legnépszerűbb táncokat idézik – kedvesen elegáns menüettek, szilaj bourrèe-k, kocsmajelenetbe illően virgonc hornpipe-ok és még sorolhatnám.

A zenetudósok még nem tudták egyértelműen eldönteni, mi is az igazi keletkezéstörténete ennek a remek zenének, amely eredetileg három nagyobb részben tartalmazta a rövidke tételeket, de állítólag volt némi köze a dolognak I. György nevezetes temzei vízi útjaihoz. Manapság többnyire két részbe szokás sűríteni a mintegy húsz tételt, ahogyan a szóban forgó lemezen is két szvitként hangzik fel. Händel állítólag ötven hangszerre komponálta a Vízi zenét, ami akkor igencsak fényűző hangszerelésnek számított. Nem tudom persze, hogy a lemezen hányan muzsikálnak, de semmiféle hiányérzetem nem volt sem a hangerőt, sem a hangzás magvasságát illetően.

Bár az „ősbemutatón” csembaló valószínűleg nem állt rendelkezésre a Temze habjain ringatózó hajók fedélzetén, koncerttermekben szinte elképzelhetetlen a hangszer mellőzése. Ezen a felvételen ritka gyönyörű tónusú csembaló szól. A zenekari tuttik így olyasféle benyomást tettek rám, mint egy hatalmas vízesés, amelynek – ha az ember nagyon igyekszik – szinte minden egyes cseppje is külön érzékelhető; de mégis az összhatás, az aláomló zuhatag frissessége, áttetsző könnyűsége, ugyanakkor megfékezhetetlen ereje az, ami igazán lenyűgöz.

És ha valakinek már túl „szép” volna a Vízi zene némelyik tételének könnyedsége, időnkénti gyöngéd, már-már intim hangzásvilága, az hallgasson bele a Tűzijáték szvitbe, és igen hamar meg fogja tapasztalni (némi lúdbőrzés kíséretében), hogy Händel zenéje micsoda tomboló erővel képes megszólalni avatott művészek tolmácsolásában. Különösképpen érvényes mindez az első (Ouverture), és a két utolsó (La Réjouissance, Menuett) tételre, amelyekben az üstdob és a rezek alkalmazása olyan hatásosra sikerült, hogy a hallgatónak semmi gondot nem okozhat káprázatos és nagyon hangos tűzijátékot képzelnie maga elé.