Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

A muzsikus felelőssége (Barokk koncert a Szt. Mihály-templomban)

2007-04-20 09:49:00 Johanna

2007. április 14.
Belvárosi Szent Mihály-templom

Musica Torrentis kamarazenekar
Andrejszki Judit, Hegyi Barnabás (ének)
Király Elvira (csembaló)
Vez.: Hegyi Barnabás

BACH: d-moll csembalóverseny
Alt ária a 103. kantátából
5. Brandenburgi verseny - Allegro
VIVALDI: In Furore

Jóleső érzés volna ismét azzal kezdenem beszámolómat, hogy egy csodálatos régizene koncertet hallottam. Főleg azért volna jó érzés, mert jelen esetben végre fiatal magyar művészek zenéléséről van szó. Hogy mégsem kezdhetem így, annak több oka is van.

Most, hogy már sokadszorra és sokféle muzsikát volt alkalmam meghallgatni a Belvárosi Szent Mihály-templomban, egyre inkább úgy gondolom, ez zenélésre nem igazán megfelelő helyszín. Eddigi tapasztalataim szerint gyakorlatilag csak az énekhang az, ami élvezhetően szól a templom visszhangos terében. Két-három hangszer már olyan zengést hoz létre, amely kifejezetten zavaróan hat. Igaz, a visszhang időnként jótékony hatású is tud lenni, hiszen amellett, hogy rontja az előadás minőségét, elfedi a kisebb pontatlanságokat is.

A Musica Torrentis kamarazenekar szombat esti koncertjén voltak pontatlanságok bőven. Az együttes létszáma ránézésre nagyon bíztató volt, hiszen Bach csembalóversenyét mindössze öt vonós hangszer közreműködésével játszották. Sajnos azonban a hangzás már egyáltalán nem győzött meg. A csembaló a vonósok mögött állt, így sokszor még a csekély számú partner ellenére is szinte hallhatatlanná vált, s ezt valószínűleg a zenészek - beleértve a karmestert is - egyáltalán nem érzékelték, ugyanis a kamarazenekar cseppet sem fogta vissza magát. A visszhangos térben gyakorlatilag csak hamisan szóló masszát lehetett érzékelni zene helyett, pedig a muzsikusok szemmel láthatóan nagyon igyekeztek. Akusztikai szempontból ilyen kényes helyszín esetében, mint amilyen egy templom tere, sokkal nagyobb gondot kell fordítani arra, hogy beállítsák, kikísérletezzék a megfelelő hangzást. Ritmikai pontatlanságok, kisebb szétesések is előfordultak, s abból nem sokat tudhatott meg a hallgatóság, mi is az elképzelése a művészeknek Bach csembalóversenyéről.

Nem teljesen érthető számomra, miért is kellett egy hat fős együttest vezényelni. Azt gondolom, ennyi ember kitűnően hallja, látja egymást, sőt talán arra volna leginkább szükségük, hogy kénytelenek legyenek a legmesszebbmenőkig figyelni egymás rezdüléseire. Úgy valószínűleg zeneileg is sokkal értékesebb produkció születhetne.

Nos, a csembalóversenyt ily módon inkább csak túléltük valahogyan, mintsem élvezhettük volna. Az 5. Brandenburgi verseny sajnos szintén hasonló minőségben szólalt meg. Az együttes kiegészült ugyan egy rokonszenves fuvolistával, de lényegi változás nem történt, már ami a hangzást, az intonációt, vagy a muzikalitást és a mondanivalót illeti. Hegyi Barnabás vezénylése ebben az esetben is inkább csak látszólagos, mint hasznos volt.

Szerencsére azt est karmestere nem csak dirigált, énekelt is. Hegyi Barnabást már nem először hallottam, s jelen esetben is azt tapasztaltam, kitűnő hangi adottságokkal rendelkező, tehetséges fiatal énekes. Nem feltétlenül volna szüksége arra, hogy vezényeljen, sokkal hasznosabb lenne talán energiáit egyféle dologra, például az éneklésre összpontosítania, feltéve persze, ha azt valóban magas színvonalon akarja megtanulni. Érzékenyen, kifejezően énekel, de például az intonációja nem igazán biztos (persze ilyen ingoványos continuo esetében elég nehéz is tisztán énekelni). Érdemes és szükséges volna még rengeteget tanulnia, s egyáltalán nem lehetetlen, hogy néhány év múlva kitűnő kontratenor válik belőle.

Andrejszki Judit a koncert legélvezetesebb pillanatait nyújtotta, Vivaldi igen virtuóz művének tolmácsolásával. A művésznőnek nagyon szép a hangja, kifejezően, hajlékonyan, könnyedén énekel, s érezhetően fontos számára a zenei mondanivaló. Nála is voltak intonációs problémák, de még ezekkel együtt is nagyon jó volt őt hallgatni.

Sokszor tapasztalom, hogy zenészek olyasmire vállalkoznak, amihez még nincs meg a megfelelő tudásuk, felkészültségük. Az is gyakorta előfordul, hogy fiatal tehetségek túl korán érzik magukat kész művészeknek, s elfelejtik, hogy ez a hivatás életfogytig tartó tanulás, s a lényege nem feltétlenül a művész maga, hanem sokkal inkább a mű, amit előad. Jelen esetben is Bach, Vivaldi zenéje.

Minden komoly szándékú muzsikus számára lennie kell egy minimális színvonalnak, ami alatt nem lép színpadra. S ez a minimum magában foglalja például azt is, hogy a hamis hangok mennyiségét annyira csökkenti, hogy a közönség jó zenei hallással rendelkező tagjai is el tudják viselni. Tiszteli az általa előadott zenét és annak szerzőjét, ily módon tudásához, felkészültségéhez, érettségéhez illő műveket választ, azokról önmagában határozott képet alakít ki, s ezt megpróbálja minél inkább kifejezni. Olyan partnerekkel dolgozik, akikkel mindezt véghez is tudja vinni.

A hangverseny résztvevői bizonyára az említett komoly szándékú muzsikusok közé tartoznak, hiszen másként nem szerepelhetne koncertjük a hivatalos hangversenyműsorokban, s nem kérnének 2600 forintot a belépőjegyért sem, hanem mindenféle felhajtás nélkül, ingyen, puszta lelkesedésből zenélnének. Akkor viszont joggal várható el tőlük, hogy vegyék igazán komolyan a dolgot a felkészülés, a munka, a művészi felelősségvállalás terén is.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.