A Bach-kompendium (Ultimate Bach)
Balázs Miklós, 2007-01-15
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=3904
 

Ultimate Bach Ultimate Bach

Brandenburg Concertos
Academy of St. Martin in the Fields
Sir Neville Marriner

Violin Concertos 1 & 2
Concerto for 2 violins
Concerto for violin and oboe
Arthur Grumiaux, Hermann Krebbers (violins)
Heinz Holliger (oboe)
Les Solistes Romands / Arpad Gerécz
New Philharmonia Orchestra / Edo de Waart

Goldberg Variations
András Schiff (piano)

Organ Masterpieces
Carlo Curley

Universal / Decca
5 CD
28947 58058

A szelekció kényszere rajta ül mindenfajta történetíráson. Legyen szó történelemről, művészettörténetről, zene- vagy irodalomtörténetről. Válogatni kell. Válogatni a felhalmozott adatok között, évszámok, statisztikák, vagy más, különböző egzakt adatok halmazában - megkerülhetetlen feladat. Hogy egyébként valamiképpen el is kell beszélni a történeti eseményeket, ennek mikéntje már nagyrészt ideológiai kérdés, sőt a válogatás szempontjai is mindig valamiféle ideológia mentén érthetők. De a szelektálás akkor is szükségszerű, ha látszólag nincs szó semmiféle kézzelfogható narratíváról. Csakhogy a ki nem hunyó Nagy Nyugati Episztémé még mindig irányelveket követelő narratívákban gondolkodik, s elbeszéléssé emeli, dúsítja, formálja a puszta adathalmozást is. Ahogy nincs értéksemleges narráció, úgy nincs értéksemleges adatolás sem, sosem menekülhetünk az ideológiák elől; az a metanarratíva, az belénk van kódolva.

A kánonképzés éppen ilyen válogatás, egy rendszerideológia formálja. Hogy mely élettörténések, avagy történelmi események szerepelnek nagyobb hangsúllyal egy korszak- vagy szerző-monográfiában, az mindig döntés, helyesebben döntések sorozatának kérdése. Persze a szelektálás eredményét többféle, egymástól nem független tényező alakítja: vallási, politikai, faji, esztétikai ideológia, s a mindenkori kánon maga is ennek mentén íródik, ezért változik rendre a korral. Hogy mikor mit tekintünk "nagy" műnek, "jelentős" műnek, "fontos" műnek, az egyéni vagy közösségi elhatározás kérdése. A történetíró felelőssége, hogy mit válogat be a maga elbeszélésébe, a koré pedig, hogy mikor mit vagyunk képesek, vagy mit akarunk befogadni, következésképp a mindenkori közönségé, hogy mire hajlandó jegyet venni, mire ül be a koncertterembe.

Látszólag az úgynevezett válogatáslemezek is ezt a problémát hordozzák, a szerkesztők döntenek arról, hogy egy szerző, előadó, esetleg korszak vagy stílus képviseletében mi reprezentálja az adott narratív egységet. De ez a szerkesztői felelősség csak első látásra tűnik a történetíróéhoz hasonlónak, alapjában véve egészen más feladatot takar. Az ilyesféle műsorszerkesztés nem kényszerül kreatív adatrendezésre, melynek ideológiai hátterét majd a kivilágló narratíva (esetünkben a lemezprogram maga) világítja meg. Valójában csak arra van szükség, hogy az aktuális kánont ismerve szelektálja a műveket, s előkészítse a kiadást. Ezekben az esetekben nem a szerkesztő dönt, hogy mi számít manapság remekműnek mondjuk egy évszázadokkal ezelőtt élt komponista életművéből, ő csak közvetíti a jelenkor elvárásait. A nyakra-főre megjelenő válogatáscédék - most tekintsünk el a financiális szempontoktól - tapasztalataim szerint sosem lépnek fel a rekanonizáció igényével, vagyis sohasem akarják átírni a kánont, mindig csupán idomulnak, alkalmazkodnak hozzá, s ily módon terjesztik, megerősítik, magyarán: újratermelik azt. Akár egycédés slágergyűjteményről, akár többlemezes kompilációról van szó, az ilyesfajta kiadványok nemcsak, hogy nem vállalnak semmiféle "felesleges kockázatot", de nem is céljuk újrarendezni a "kedvenc művek" megcsontosodott struktúráját, ennélfogva a kialakult ideológiai konstellációt is csak megerősíteni képesek. Legfeljebb a terjedelmi korlátok formálják valamelyest a válogatások végeredményét. Nyilván ezért nem szerepel jelen Bach-válogatásban egyetlen részlet sem a passiókból, vagy - az orgonaátiratokat nem számítva - a kantátákból. Ezt a kiadvány materiális feltételei nem teszik lehetővé.

Egy ötlemezes dobozba összeválogatni (csak teljes művekben gondolkodva) Johann Sebastian Bach mesterműveit természetesen megannyi kínzó lemondással jár, nem is az a fontos tehát, ami kimarad, hanem ami végül bekerül a gyűjteménybe. Jelen esetben, a Decca új, "Ultimate..." sorozatában a Brandenburgi versenyek, a hegedűkoncertek, a Goldberg variációk és néhány orgonamű vagy -átirat kapott helyet a lemezeken, valamennyi modern hangszeres előadásban. Hogy ez valóban Bach életművének esszenciáját jelenti-e (a kiadvány alcíme: The Essential Masterpieces), azt döntse el a hallgató, a kérdés eldönthetősége vagy el-nem-döntendősége úgyis a sokat emlegetett ideologikusság mentén rajzolódik ki (lásd: egyházi kontra világi műfajok, hangszeres kontra vokális muzsika és így tovább).

A Brandenburgi koncerteket a Philips 1980-ben készült bejátszásaiból kölcsönözték ehhez a válogatáshoz. Mondhatnánk, még éppen jókor, az analóg rendszerű hangrögzítés alkonyán készültek ezek a Bach-felvételek, mert a Neville Marriner dirigálta The Academy of St. Martin in the Fields zenekara nemcsak jó formában, de bíztató akusztikai körülmények között szólal meg. Más szóval: a CD-k igen jól szólnak, akárcsak a két, illetve tíz évvel korábban lemezre vett hegedűverseny-lemez.

Marriner modern hangszeres Brandenburgi versenyei tehát abban az időszakban kerültek piacra, mikor az úgynevezett historikus irányzat, a korhű hangszereket követelő régizenei mozgalom militánsabb fele a leghangosabban bizonygatta a maga megfellebbezhetetlennek gondolt érveit. Nikolaus Harnoncourt Brandenburgi versenyek-lemeze már 1964-ben készen volt, majd 1981-ben Harnoncourt ismételten nekiveselkedett a daraboknak, a Christopher Hogwood vezette Academy of Ancient Music korabeli hangszerekkel dolgozó együttese pedig éppen négy évvel Marriner felvétele után készítette el a maga verzióját a Deccához tartozó L'Oiseau Lyre-nél, sőt Trevor Pinnock és a The English Concert még ennél is korábban, 1982-ben vette fel a sorozatot (Archiv).

Minthogy e sorok írója egyidős Marriner ezen lemezeivel, nem szívesen vállal a korszakra vonatkozó messzemenő következtetéseket, de az mindenestre megkockáztatható, hogy akkoriban már nemigen volt barokk zenét játszó modern hangszeres zenekar, melyet hidegen hagytak volna a régizenei-historikus mozgalom kézzel fogható (és füllel hallható) eredményei. Az ASMF játékára is igaz, hogy szó nincs itt a századelő-századközép teljes szimfonikus zenekarra átültetett Bachjáról. A hangzáskép néhol kicsit vastag ugyan, de a hangzás legtöbbször már nagyon is kamarazenei, szépek a szólók, a zenekar pontos, kiegyensúlyozott, s egyébiránt minden túlzástól mentes játékot produkál. A hangszerkezelés egyértelműen a modern hangszereken szokásos módszereket favorizálja, nem imitál, a frazeálásban, a hangsúlyokban, a tempóválasztásban, a dinamikai rendben is visszafogottak, egyensúlyt keresőek a gesztusok, szemben a historikusok annak idején általános megdöbbenést ("micsoda krakéler népség!") kiváltó olvasataival. Igaz, Marriner számára Bach zenéje egyértelműnek, problémátlannak tűnik, de végeredményben így is élményszerű marad.

Ugyanez igaz a harmadik lemezen hallható hegedűversenyekre is. Arthur Grumiaux játéka - kíséri a Gérecz Árpád vezette Les Solistes Romandes ill. az Edo de Waart dirigálta Új Philharmonia zenekar - egyensúlyoz a klasszikus hegedűversenyek kínálta nagyvonalú játékmód és a barokk hegedűsök eredendően más tagolást alkalmazó kifejezésrendszere között, de természetesen még az előbbihez áll közelebb. Viszont Grumiaux-ra is igaz, ami Marrinerre és az ASMF-re, hogy a hagyományos Bach-felfogást követve mindenekelőtt a klasszikus kiegyensúlyozottságra való törekvés jellemzi. A hegedűhang precízen rajzolt, tiszta és stílusosan formált, sosem esik túlzásokba, s a zenekar is figyelmesen, megbízhatóan, és sosem tolakodóan kísér.

A gyűjtemény fénypontja, akárcsak a legvitathatóbb produkciója azonban csak ezután, a negyedik és ötödik lemezen következik. Schiff András 1983-ban megjelent első Goldberg-variációkja gyönyörű előadást hordoz. Elegáns és hallatlanul választékos, érzékeny zongorázás a Schiffé. Kristálytiszta tagolás, végletekig kifinomult billentés, ragyogó arányérzék; magasztos és tartalmas Bach-játék. Tökéletes ellentétben az utolsó cédé műsorával, az amerikai Carlo Curley neve fémjelezte orgona-lemezzel. Az ilyen előadásokat hallva merül fel az emberben, hogy miért nem jár veszélyességi pótlék a zenekritikusi honoráriummal. Mert a magamfajta hirtelen haragú fickó, aki alkatánál fogva hajlamos hamar csillapíthatatlan indulatra gerjedni, a cédé harmadik számánál már legszívesebben a kés-köszörűhöz kapna, vagy a lőfegyverét kezdené olajozni, s félő, hogy - a lemezt kötelességből végighallgatva - végül enmaga ellen fordítaná azt. Curley orgonajátéka ugyanis helyenként annyira felfújtnak, impertinensnek, exhibicionistának tűnik, hogy nehéz azt a jó ízlésen inneni művészi megnyilvánulásként értékelni. A sort természetesen a d-moll toccata és fúga nyitja - szélsőségesen széttördelve, rosszul, ostobán játssza Curley. A második szám a híres Air, ízlésromboló módon, giccsesen előadva. Kantáták korál-átiratai következnek, a kis g-moll fúga, a c-moll toccata, adagio és fúga, az a-moll prelúdium és fúga és így tovább, melyek arról győznek meg, Curley nemcsak nem tud orgonálni, de még kérkedik is e hiányosságával. Hogy egyes, a hozsannázást vélhetően iparszerűen űző tengeren inneni és -túli ítészek nem átallották "az orgona Pavarottijának" bélyegezni őt, az leginkább a humor kategóriájában értelmezhető.

A szelekció kényszerének meggyőződésem szerint nemcsak a történetírás művelőit kellene meghatnia, de a lemezszerkesztőket is. Ha a művek kanonikus átcsoportosításában nem is vállalnak szerepet, legalább az előadások kiválogatásakor lehetnének éberebbek. Így nem történhetne meg, hogy az egyébként szép előadásokat tartalmazó gyűjteményt agyoncsapják egy ilyen dilettáns orgonalemezzel.


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.