Luther és a 151. zsoltár
- kegy -, 2005-11-11
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=3144
 

Luther és a 151. zsoltár Max Ritter kutatásai igazán minden területre kiterjedőek, még az egyházi zene berkeibe is bepillantást engednek. Az egyik legérdekesebb történet Martin Lutheré.

A nagy reformátorról minden életrajzírója egyöntetűen állítja, hogy kiválóan énekelt, sőt szeretett is énekelni, ami morózus, szigorú fegyelmet követelő természetét ismerve akár meglepő is lehet. Luther úgy vélte, a zene a lélek orvossága, és kiváló eszköz Isten dicsőítésére. Különösen a zsoltáréneklést tartotta fontosnak.

Azt már kevesebben tudják, hogy a reformátor az erfurti egyetemi évek alatt megtanult lanton is játszani. Kevés feljegyzés született arról, hogy milyen lantjátékos lehetett, de olyan beszámolót ismerünk, amely szerint társai szívesen hallgatták muzsikáját.

Luther 1505-ben fejezte be Erfurtban a művészeti fakultást, amely a középkori egyetemeken tulajdonképpen az alapképzésnek számított. Június legvégén egy barátjával Gothába indult, hogy a szükséges tankönyveket beszerezze, és bősz apja kívánságai szerint megkezdje jogi tanulmányait.

Lutherről tudjuk, hogy az egyetemen roppant puritán, mélyen vallásos életet élt. Csak tanulmányaira koncentrált, nem vett részt társai kicsapongásaiban, és főleg nem érdekelték a kocsmákban, kertekben gyülekező humanista körök, amelyek tagjai önmagukat emelték piedesztálra.

Gothában azonban erős kísértés érte a reformátort, és az ördöggel szembeni harcban oly sokszor diadalmaskodó Luther ezúttal elbukott. Amint a könyveket megvásárolták, és a piactér közelében sétálgattak, egy csapszékből vidám énekszót hallottak kiszűrődni. Luther gondolkodás nélkül továbbállt volna, de barátja unszolni kezdte, térjenek be, egyenek pár falatot, és öblítsék le egy pofa sörrel az eddigi kemény egyetemi éveket.

A fiatal Luther nem volt italozós fajta, de ezúttal engedett az unszolásnak. A kocsmában némi húst ettek, aztán egy-egy kupa mellett üldögéltek a fiatalokat hallgatva, akik hol Ovidius és Horatius modorában írt verseket olvastak fel egymásnak, hol rágyújtottak egy-egy vaskosabb dalra.

A leendő reformátort nagyon zavarta a pajzánság, ezért a második korsó sörrel végezvén előkapta hűséges, mindig magánál tartott lantját, és leintette a társaságot. A kocsma közepén egy asztalra állva előadta a 42. zsoltárt, lantkísérettel. A meglepett fiatalok megtapsolták a jövevényt, amitől az egyébként csöppet sem hiú természetű Luther vérszemet kapott. Sörért intett, majd rázendített egy újabb zsoltárra. Olyan sikere volt, hogy a kocsma közönsége, ráérezve egy-egy dallamszerkezetre, vele együtt énekelt.

Hajnalban történt a baj, amikor Luther és a közönség arra eszmélt, hogy már mind a százötven zsoltárt elénekelték. Kétségbeesett zúgolódás kezdődött, de a tizenegyedik korsó sörnél tartó Luther leintette a tömeget: "ácsi!". És improvizációba kezdett. Barátja feljegyzése szerint döbbenetes magabiztossággal adta elő az épp akkor kitalált 151. zsoltárt, majd a legvégén ájultan lezuhant az asztalról.

Luther iszonyatos másnapossággal és erős lelkiismeret-furdalással indult vissza július 2-án Erfurtba. Szüntelenül imádkozott, könyörgött az Úr megbocsátásáért. Hazafelé Stotternheim közelében aztán közvetlenül mellette villám csapott a földbe, aminek hatására ő a földre rogyott. Iszonyatos félelmében Szent Annához kiáltott: "szerzetes akarok lenni".

Éjjel aztán Erfurtba érve eladta az összes könyvét, és bevonult az Ágoston-rendiek kolostorába.

A híres wormsi birodalmi gyűlés után néhány évvel egykori barátja felkereste Luthert, és tréfából megmutatta neki naplóját, amelyben feljegyezte az esetet. Luthert erre újra szégyen, egyszersmind iszonyú harag fogta el, és tekintélyére hivatkozva megzsarolta régi barátját, aki kénytelen volt átadni a napló kitépett lapját.

A dokumentum megsemmisült volna, ha Luther nem lett volna olyan önmarcangoló alkat. A cetlit wittenbergi szobájának falára tűzve őrizte, hogy mindig emlékezzék, milyen bűnös ember. Halála után a lap elkeveredett, Ritter egy gazdag amszterdami protestáns műgyűjtő kollekciójában akadt rá.


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.