Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Marton Éva Gershwin-estje, avagy egy amerikai a zsinagógában

2004-09-06 11:40:00 -té.pé-
Marton Éva Gershwin-estje

2004. szeptember 4.
Zsidó Nyári Fesztivál - Dohány utcai Zsinagóga

Persze én tehetek róla! Mármint arról, hogy többet, mást vártam. Nem gondoltam végig, hogy ebből a műsorból, ezen a helyszínen, ezekkel a közreműködőkkel mi sülhet ki.

A plakátok Marton Éva Gershwin-estjének hirdették az eseményt, de ez legfeljebb annyira volt igaz, mint a hatvanas évek Beatles-koncertjei, ahol a másfél órás programból 20 percet játszottak a liverpooliak.

Valójában a Miskolci Szimfonikusok korábban már recenzált Gershwin-lemezéről hallhatott egy részletet a telt háznyi közönség. Hallhatott volna, ha Európa legnagyobb zsinagógája alkalmas lenne ilyen típusú koncertekre. De nem az. Egy ilyen sűrű szövetű, vastag hangszerelésű, harmóniailag gyorsan, már-már önkényesen változó zene egyszerűen elvész a hatalmas épületben. Az Egy amerikai Párizsban már jelezte, hogy vagy a helyszín, vagy a műsor komoly tévedés volt. Túl azon, hogy a helyszínhez tökéletesen inadekvát volt maga a zene, a remek hangszerelésből, a zenekar szemmel látható igyekezetéből alig több hallatszott, mint egy hangkavalkád a távolból.

Már az említett lemez kapcsán sem értettem, hogy a karmester Kovács László miért érzi feltétlen szükségét a zongorázásnak. Ez a kérdés most a Kékrapszódia kapcsán újra felszínre tört. Kovács ugyanis nem egy Schiff András. Ezalatt nem csupán azt értem, hogy ahhoz többször üt mellé, mint kellene - hisz’ ennek nem sok jelentősége van - hanem azt is, hogy nem képes a zongora mellől megnyugtatóan irányítani zenekarát. Igaz, a Miskolci Szimfonikusokat is nehéz lenne összetéveszteni a Fesztiválzenekarral. Minden esetben, ha a zongoraszóló záróhangja egybeesett a zenekar kezdőhangjával, gondosan megvárták, míg a szólista leüti azt, felemeli a kezét és beint a zenekarnak. A hangzás egyébként itt érte el a mélypontját. A zenekart szemből, Közép-Európa legrondább zongorahangját valahonnan a közelből, oldalról hallottam. Lehet, hogy ez utóbbi hangszórón át jött? Ezt feltételezni sem merem.

A gyér taps is azt jelezte, hogy a húsz eurós jegyekkel érkező közönség elsősorban Marton Éva nevére jött be. Legrand ugyan még véletlenül sem Gershwin - annál lényegesen romantikusabb, sziruposabb - a Yentl nagy slágere (Papa, can you hear me?) viszont garantált sikert hozott. Aztán jöttek a Gershwinek, ha nem is nagy számban, de sorban. És már az sem zavart, hogy erősítőn át hallom az éneket. Végül is a stílbe belefér. A hangszerelés a bárzenekartól a szalonzenekarig terjedt, s néhány remek cornetszóló is elhangzott. Négy vagy öt szám után Marton Éva elhagyta a színpadot. Kovács álszerény kérdésére, hogy játszanak-e még? - az értetlen közönség nulla visszajelzése ellenére elhúzták még a nótánkat. Illetve, hogy kié is volt az a két szám, amit a zenekar prezentált, sosem derül ki.

A hangulat ekkor már hamisítatlan sörsátoros lagzilajcsisra fordult, s kíváncsian figyeltem, hogy a karzaton a zene ritmusára billegő érdeklődők kezében mikor jelenik meg az első söröskrigli. Ez utóbbi helyett Marton Éva jelent meg, hogy a beígért Summertime-ot is elénekelje. A közönség eddigre már régen letett róla, hogy követni tudná a kiadott programot, és hálásan fogadta az újabb music-hall produkciót.

A tanulság? Könnyed nyár esti műsort könnyed nyár esti helyszínen kell rendezni. Talán majd jövőre.

\"Marton






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.