Filmzene film nélkül (Viktor Krauss: Far from enough)
Viktor Krauss Far from enough című lemeze a fiatal művész bemutatkozó albuma. (Bár a muzsikus már nem tartozik a kezdők közé: sok Grammy-díjas produkcióban szerepelt, főleg country és bluegrass műfajban.) Azért írok bemutatkozó albumot, mert bár szólóalbumként jegyzik a cd-t, nekem a szólóalbum mást jelent egy kicsit. Itt bőgőszólót ritkán hallani.
Talán inkább szerzői lemezről beszélhetnénk, hiszen egy kivételével (Robert Plant száma, a Big Log) az összes szerzeményt Viktor Krauss jegyzi. És bár jazzlemezként kaptam, azt hiszem, ez nem igazán az.
Van egy új stílus kialakulóban, amit nem tudom, hogy neveznek-e már valahogy (annyira szeret mindenki stílusokban gondolkodni, azt hiszem ennek a neve post-bluegrass), mindenesetre létezik, és egyre népszerűbb. Jellemzően jazz- (vagy jazz közeli) előadók művelik country- és bluegrass-zenészekkel karöltve, leginkább instrumentális, lassú-közepes tempójú kompozíciók, sok tipikusan amerikai fordulattal, jellegzetes amerikai hangszerekkel: egyfajta country-rock, mondhatnánk, de nem az. Gitárok, slide-gitár, bőgő, hegedű (ebben az esetben brácsa): tipikus country felállás.
A szólók is azok: nem igazán a jazzes értelemben vett improvizációkat halljuk, inkább rövid, egyszerű dallamok, futamok egy hömpölygő, állandó alapon. Wenders filmjeiben hallani ilyen zenét, Ry Cooder világát idézi nekem, persze teljesen más, nincs meg benne az a bluesos durvaság, szárazság, sokkal tömörebb, talán populárisabb. Tehát legyen post-bluegrass.
Először Bill Friselltől hallottam ilyet, (és milyen meglepő!) Frisell aktív szereplője is a cd-nek. Azoknak, akiknek az ő \"stílusváltása\" tetszett, tetszeni fog ez a lemez is, elképzelhető, hogy nem véletlenül ő a gitáros szólista (egy hozzá hasonló hírességet elég ritkán hívnak meg debütáló lemezre véletlenül). Meg persze a többi szereplő is ennek a zenei stílusnak a nagyságai közül került ki: Jerry Douglas, aki slide-gitáron és dobron játszik, nem kevés hasonló produkcióban szerepelt már, Steve Jordan dobos is ismert és elismert szereplője a zenei világnak, és nem utolsósorban Alison Krauss, Viktor Krauss leánytestvére, aki brácsázik és énekel, és szintén nem ez az első munkája.
Rossz nyelvek szerint ez Bill Frisell legjobb lemeze: ugyanazok a zenészek, ugyanolyan muzsika, más szerző, más név. De miért is ne: így igazán föl lehet hívni a figyelmet egy fiatal muzsikusra, akinek az a szomorú sorsa, hogy állandóan a háttérben van, pedig nélküle \"meghal a banda\".
Victor Krauss alapjában véve nagybőgős, ezen a cd-n elektromos gitáron, elektromos zongorán, basszusdobon is játszik, jól. Sokoldalú tehetség, szerzeményei is jól hangszerelt, arányosan felépített darabok, a lemez is jól szerkesztett, mindenből annyi van benne és ott, amennyi és ahol kell. Nem tudom, hogy órákon keresztül tudnám-e hallgatni, de egyszer mindenképpen jól esett.
Persze felmerült bennem a kérdés, hogy ebben az igen szűk keretek közé zárt világban egy idő után mi újat lehet hozni (valószínűleg nem sokat), de nem is kell: ez a hömpölygő zenei folyam, amelyben talán nem is lehet különválasztani a számokat, nem is arról szól, hogy hol és mit újítunk meg. Ez egy hangulat, életérzés, mint amit a régi effektpedálok, elektronikus eszközök, és a Tonka VW-modellek árasztanak magukból. Amiket persze megszállottan gyűjt a művész, olyannyira, hogy még a lemez borítóján is bemutat néhányat. (Sőt, életrajzában is fontosnak tartja, hogy fölhívja erre a figyelmet.) És maga a cd is egy Volkswagen bogár dísztárcsájának képét viseli dekorációként.
A lemezborító egyébként kifejezetten szép, igényes, hangulatos, és nem elhanyagolható az sem, hogy tökéletesen illik a zenéhez. Aki tervezte, szerette ezt a lemezt. Vannak távolba bámuló, nosztalgikus hangulataim, amikor én is szeretem.
Viktor Krauss azt mondta: ez a lemez filmzene film nélkül. Tökéletes meghatározás. És van annyira jó ez a filmzene, hogy mindenki hozzáképzelhesse a saját filmjét.