Bejelentkezés Regisztráció

Jazz

Goin\' West (Grant Green \"nyugati\" lemeze)

2004-07-06 07:02:00 Flór Gábor

\"Grant Goin\' West

Grant Green - gitár
Herbie Hancock - zongora
Reggie Workmann - bőgő
Billy Higgins - dob

1962. november 30.

2004, Blue Note Records, RVG Edition
7243 5 95962 2 8
Music from EMI

   1. Gonosz

Bevallom, nem ismertem mélyen Grant Green munkásságát, vagy legalábbis tudtommal nem, hiszen a sok felvétel közül, amit életem során hallottam, játszhatott némelyiken, csak valahogy nem figyeltem rá, egy-két lemez volt csupán, amelyikről konkrétan emlékszem rá, de azokat sem igazán miatta vettem meg. Elfeledett gitáros. Én is elfeledtem, vagy észre sem vettem? Esetleg is-is...

Furcsa lemez ez. Eleinte nem is egészen értettem, mi történik rajta. Egy langyos kvartett viszonylag lassú számokat játszik, amiket mintha már hallottam volna valahol. A kíséret profi. Herbie Hancock, Reggie Workmann és Billy Higgins valószínűleg nem is tudna rosszul kísérni. A szólista játéka érdekes. Mármint abból a szempontból, hogy (kis túlzással) úgy gitározik, mintha életében először nyúlt volna hangszerhez, viszont jó érzéke van hozzá. Gyanús, hogy a felvétel előtt kapta meg a kottákat. Vagy meg se kapta. Néha kicsit mellényúl, no persze nem korrigálhatatlanul, és így az idő megszépítő távlatából már mondhatnám, direkt.

Laza lemez. Lényegében kiváló háttérzene, nem nagyon történik benne semmi, viszont az sokáig tart. A szólók olyanok, mintha nem is szólók lennének, csak úgy játszogatnának a zenészek. Lehet, hogy ez is történt.

Rövid gondolkodás után arra is rájöttem, hogy mik ezek a számok. Ez az úgynevezett nyugati zene. Nevezhetjük egyszerűen country-nak is. Persze a lemez címéből (Goin\'West) erre könnyedén rájöhettem volna. Nem figyeltem eléggé. Sorozat része ez a lemez, ahol Grant Green egyfajta kirándulást tett különböző stílusokban. Nagy a valószínűsége, hogy mivel 1961-es berobbanását követően rövid idő alatt mintegy harminc lemezt készített el a saját neve alatt, és ezen kívül még egy csomón szerepelt, a nagy szórásba belekerült egy pár kevésbé sikerült darab is. Mint a Goin\' West. Ez a lemez talán az amerikai nagyközönség jazz-t nem annyira kedvelő, elég jelentős rétegét készült megcélozni, nem tudom, milyen sikerrel.
Sör mellett, fáradtan, ha nem nagyon figyelünk oda, kifejezetten kellemes.

Említést érdemel még a borító is. Az amúgy igényes tervezésen néhány érdekesség elég sokat ront. A lemez főszereplője, Grant Green látható igen kicsiben a borító hátlapján. Sötétkékben, szinte kivehetetlenül, a CD mögött. Aztán kinyitja az ember a bookletet, melynek a közepén Reggie Workman egész oldalt betöltő, kiváló minőségű képe látható, amint éppen Wayne Shorter együttesében bőgőzik. Vajon miért? Ha már egyszer elfeledett gitáros szegény Green, egy jól látható fotó alapján nehogy véletlenül megjegyezzük? Reggie, munkatársaihoz hasonlóan, kellemes háttérmunkát végez a lemezen. Nincs kiemelkedő, szólisztikus szerepe, nem ő írta az ismertetőt, nem volt zeneszerző, producer, grafikus ebben a produkcióban. Érthetetlen.

   2. Nem gonosz

Grant Green az úgynevezett elfeledett gitárosok közé tartozik. Azokat a gitárosokat nevezték így, akiket méltatlanul figyelmen kívül hagyott, alulértékelt a kritika, a szakma, holott kiemelkedő tehetségek voltak.

Ezen a lemezén az amerikai nyugat slágereit dolgozta föl, mutatta meg, hogy mennyire univerzális műfaj a jazz, mennyire be tudja illeszteni világába bármelyik stílust, milyen módon tudja megújítani azt. Divatos amerikai vonulat volt ez egy időben, Louis Armstrong, Ray Charles és mások is szívesen dolgozták föl a nyugat slágereit. Bár lehet, hogy ennek a nagy kedvnek az oka a kiadók üzleti megfontolása volt, ki tudja.

A Goin\' West című lemez egy sorozat része, melynek másik két darabja a Feelin\' the Spirit, mely spirituálékat dolgoz föl, és a The Latin Bit, mely a latin zene standardjait fogalmazza át.

A zene maga kellemes, nyugodt, nem kavarognak benne nagy érzelmek. Green játéka egyéni, őszinte, stílusa emlékeztet a fúvósok játékára, nem véletlen, hiszen példaképei között Charlie Christian és Jimmy Rainey mellett főként fúvósokat említ, Parkert és Davist. Érezhető, hogy a blues világából érkezett a jazz-be, egyszerű játéka azonban már a bebop felé hajlik, de annak bőbeszédűsége nélkül.

Ezen a lemezen szinte már túl egyszerű, ahogyan játszik, motívumvilága lecsupaszított. Időnként felbukkan egy-két kikacsintó ötlet (ilyen például Charlie Parker My little suede shoes című témája) szólóiban, ami kizökkenti az embert a kellemes lötyögésből, de igen ritka vendégként. Partnerei világhírű zenészek, Herbie Hancock, Reggie Workmann és Billy Higgins neve nem cseng ismeretlenül a jazz rajongói fülében, de ők is visszafogottak, leginkább csak kísérő szerepet vállalva.

A lemez 24 bites újrakeverése az 1962-es felvételnek, ennek következtében nagyon szépen szól. Másolásvédett, amire szép nagy címke figyelmeztet, de a számítógépes zenehallgatók számára kellemes lejátszóprogramot is mellékeltek hozzá, mind PC-, mind Macinthosh-környezethez.

   3. Végezetül

Nem hiszem, hogy Grant Green-nek ez a legjobb lemeze. Természetesen nem rossz lemez, hiszen egy bizonyos szintet a résztvevők már garantálnak. Az érdeklődést mindenképpen felkelti az emberben, hogy milyen lehet a többi, hiszen Green a 60-as években a Blue Note-lemezek meghatározó alakja volt. Többek között olyan partnerei voltak, mint Lou Donaldson, Joe Henderson, Yusef Lateef, Larry Young, Jack McDuff.
Ez a lemez gyűjtőknek, megszállott Green-, Hancock-, Workman- és Higgins-rajongóknak egyenesen ajánlott. Viszont, ha valaki az igazi Grant Greenre kíváncsi, inkább másikat válasszon.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.