Bejelentkezés Regisztráció

Vokális művek

A vándor vihardala

1999-09-20 00:00:00 Dauner Nagy István
\"RichardRichard Strauss
Taillefer, Die Tageszeiten, Wandrers Sturmlied

Felicity Lott, Johan Botha, Michael Volle
Enst-Senff Chor Berlin
(Chorus Master: Sigurd Brauns)
Dresdner Philharmonie
Michel Plasson
EMI 7243 5 56572 2 0

Nem, kedves Olvasók, nem feledkeztünk meg Strauss halálának évfordulójáról, de ez a dátum többet jelent számunkra egy szimpla hírnél. Valami méltó, megemlékezésre alkalmas felvételről, vagy koncertről szerettünk volna beszámolni.

Felvételben éppen nincs hiány, és koncertműsoron is gyakran szerepelnek Richard Strauss művek. Nincs okunk feltételezni, hogy ezután másként lesz, pedig általában a szerzők halálának ötvenedik évfordulója már nem olyan kitüntetett és különleges dátum, mint a közelmúltban volt. Lehet, hogy Strauss (és Bartók) népszerűsége igen fontos oka és alapja volt annak, hogy a szerzői jogok védelmét nemrégiben kiterjesztették 75 évre? A törvényekben és jogszabályokban emlegetett "szerzői jogok tulajdonosai" (nb. akik már régen nem azonosak magukkal a komponistákkal) nem szívesen mondanak le egy ilyen kincsesbányáról. Az a lehetőség, hogy további évtizedekig csak a pénz pontos behajtására kell majd ügyelniük, elég erős motiváció lehetett az elszánt és hatékony - végül sikeres lobbyzásra.

De ne panaszkodjunk, inkább keressünk egy olyan felvételt, amely nem a sokszor hallott szimfonikus költeményeket, és nem a több-tucatszor rögzített operarészleteket tartalmazza. Nagy meglepetés volt számomra, amikor ezt a CD-t észrevettem a polcon. Lehet, hogy rosszul emlékszem, de például a Wandrers Sturmlied-ből egyetlen, évtizedekkel ezelőtt megjelent kiadványról tudok - az is egy német kórus-antológia része volt. A komolyzenei LP-k utolsó nagy adatbázisában a Bielefelderben pedig, egyedül Eric Ericson tartotta a frontot néhány Strauss kórusmű felvételével, de a most kiadott három opusz, a Taillefer, a Napszakok és a Vándor vihardala azok között sem szerepelt. Koncerten sincs sok esélyünk találkozni e darabokkal. A Zeneművészeti Főiskola Kórusa Párkai István vezényletével énekelte egyszer a Wandrers Sturmlied-et, mégpedig zongorakísérettel. (Így készült belőle egy TV felvétel is, de nincs róla tudomásom, hogy egynél többször levetítették volna!) Illetve valamikor 91/92-ben az MRT zenekar és kórus adta elő Erdei Péterrel a Nemzeti Galéria kupolája alatt (a "Hangversenyek délidőben" sorozat részeként elszállt az éterbe).

Nagyszerű a válogatás, hiszen azonkívül, hogy jelentős és szép művekről van szó, a szerző hosszú pályájának három nagy korszakát kiválóan reprezentálják.

Az Op.52-es Taillefer a sikeres, "befutott" komponista műve. A Symphonia Domestica közvetlen szomszédságában, azzal szinte egyidőben keletkezett. Ludwig Uhland ballada szövegére Richard Strauss olyan hatalmas zenekart, és még hatalmasabb kórust álmodott meg, ami egyidőben demonstrálja mindazt, amit pályája delén komponált műveiben szeretünk - és azt is amit nem. A rendkívül tehetséges és képzett szerzőnek ebben az időben nem volt olyan nagyszabású partitúra, olyan harmóniai bonyodalom, ami gondot okozhatott volna. Zsonglőrként vesz kezébe mindent, és úgy játszik formával, dallammal, harmóniával és hangszínekkel, hogy csak győzzük követni. Nos ez személy szerint nekem nem mindig sikerül. Mondhatnám, nekem ez a mű túl magas, de egy kicsit nagyobb önbizalommal mondhatom azt is - hogy zavaros.

Egészen más az Op.14-es Wandrers Sturmlied. A mindössze húsz éves szerző magabiztosságával, ugyanakkor koncentrált figyelmével születhetett. Számomra mindenképpen egészségesebb és koncentráltabb műalkotás, és szebb is mint a CD-n előző, az életműben későbbi opusz. Sőt nagyon szép. Ha csak ez a mű szerepelne a felvételen, akkor is érdemes volna megvenni. Szokás ezt a nagy, hatszólamú kórusművet Brahmshoz mérni, a Requiemhez, vagy a Gesang der Parzen-hez is hasonlítani. Egyetérthetünk, de az nem igaz, hogy Richard Strauss itt még nem találta meg a hangját, saját stílusát.  Figyelemre méltó, hogy a harmóniák kezelésében, felrakásában már akkor is nagyon jól tudta és érzékeltette, mi a különbség kórus és zenekar között. Igaz, hogy a Wandrers Sturmlied előadásához szinte nem lehet túl nagy kórust és túl nagy előadótermet választani, de már nyilvánvaló a koncepció ami majd a Vier Letzte Liederben válik utolérhetetlen bravúrrá, amikor a wagneri méretű nagyzenekar és egyetlen énekszólam egyensúlya válik tökéletessé és sziklaszilárddá.

Ha már szóbakerült a Négy utolsó ének - szinte közmondásos, hogy az agg szerző alkotói stílusa letisztult, és a korábban időnként túlburjánzó színek, trükkök, bravúrok is újra a tartalom szolgálatába álltak. Talán valóban idős és köztiszteletben álló mesternek kellett lennie ahhoz, hogy Strauss már ne a kritikusok és kortársak számára komponáljon. Már nem kellett tudomást vennie például Schönbergről vagy Bartókról. Újra romantikus szerző mert lenni. Valahol már a Tageszeiten című férfikari ciklus is ebbe a szériába tartozik. Ihletett muzsika, ami - Straussra egyébként jellemző módon - úgy programzene, hogy sokkal többet jelenít meg, mint ami szavakkal elmondható. A Mittagsruh tétel, (fordítsuk talán sziesztának?), de a többi is varázslatos. Először volt szerencsém a műhöz, de még biztosan sokszor elő fogom venni.

\"MichelAz előadáson talán lehetett volna még csiszolni.
Ha lágyszívűek vagyunk, csak megköszönhetjük, hogy valaki-valakik elvállalták ezt a zenekart-kórust egyaránt próbára tevő feladatot, dehát a Dresdner Philharmonie nem azonos a Staatskapelle zenekarral, a berlini Ernst-Senff kórust pedig még sehol nem hallottam. Professzionális zenészek, tehát nagy baj nincsen, de ekkora létszámú együttesek egész egyszerűen sehol nem szoktak hosszú távon együttműködni. Ilyen produkciókat még akkor is alkalmi társaságok adnak elő, ha egyébként patinás együtteseket tüntetnek fel a plakáton.  Sok a kisegítő, sok a vendég, kevés - legalábbis viszonylag kevés a próba. Megoldani mindent megoldanak, csak időnként "határeset" pontosságú az intonáció, néha kevésbé ihlettett az együttes és a piano nélkülözi a "rácsodálkozást".
A szóló énekesek (köztük a nemrég nálunk is koncertező és Strausst éneklő Felicity Lott) nagyon szépen működnek együtt a lényeget értő és érző francia karmesterrel Michel Plasson-nal.

Összegezve: azt hiszem ez a felvétel nem férne bele egy TV-Shop szerű - "A klasszikus zene remekei 15 - esetleg 32 CD-n" című válogatásba, nem számít úgynevezett törzsanyagnak. De az, aki érdeklődik a kórusirodalom iránt, és amúgy is szereti a nagyszabású oratorikus hangzást, az boldog lesz ezzel a CD-vel, a Richard Strauss életművet bemutató válogatásokból pedig végképp nem volna szabad kihagyni.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.