A Kékszakállú fantomja (Az NFZ a Kiscelliben)
Bartók: A Kékszakállú herceg vára
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Németh Judit
Palerdi András
Szersén Gyula
Vezényel: Kocsis Zoltán
Kiscelli Múzeum
2003. június 10.
A komolyzene nehéz dolog. Aki utazott már a tizenhetes villamoson Óbuda felé és mászta már meg a Kiscelli utca \"lankáját\", az tudja, mire gondolok. Bár, az is lehet, hogy a szervezők nem nekünk, \"bakancsos\" turistáknak találták ki a helyszínt. Mindenesetre tény, hogy így is több mint telt ház fogadta a Nemzeti Filharmonikusokat a Kiscelli romtemplomban.
A balsejtelem első hulláma akkor csapott meg, amikor Szersén Gyula elkezdte a prológot. Az az érzésem támadt, hogy maga sem döntötte el, milyenre is vegye a figurát, így aztán egyszerre volt naiv mesemondó, vásári kikiáltó és távolságtartó elbeszélő.A következő (kellemetlen) meglepetés akkor ért, amikor megszólalt a két szólista. Hamar kiderült, hogy vagy saját jogon, vagy a lehetetlen akusztika végett, de gyakorlatilag hallhatatlanok voltak mindketten. Ha a zenekari szövet pianissimo fölé ért, hangjuk eltűnt a sűrű masszában.
Németh Juditot hallottam már jobb konstellációban is és biztos vagyok benne, hogy más körülmények között elfogadhatóan abszolválja a feladatot. Palerdi András hangi képességeiben azonban már kevésbé bízom. Amúgy sem jelentős orgánuma hangról hangra fáradt, s itt már nem csupán a voce volumene, hanem minősége is megkérdőjeleződött.
Kocsis Zoltán hamar letett arról, hogy a hangszerelés finomságaival bíbelődjék, s csupán a zenei kulcspontokra összpontosított. A zenekar játéka ennek megfelelően igen hamar érdektelenné vált. A szép fafúvós állások mellett hihetetlenül csúnya kürt hangokat hallhattunk, bár hajlandó vagyok a zengés nélküli natúr hangokat az akusztika rovására írni.
A Kékszakállú megszólaltatása a Kiscelli romtemplomban olyan volt, mint a vicc poénja a Hét mesterlövészben; jó ötletnek látszott.
Sajnos megmaradt az ötlet szintjén.