Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

"Ritorna vincitor" - Az Aida a Magyar Állami Operaházban

2003-04-29 08:20:00 - zéta -

Az Aida kikezdhetetlen sikerdarab. Örök közönségkedvenc. Talán Verdi is sejthette, hiszen minden korábbinál aprólékosabban készítette elő a mű bemutatóját. (A cinikusabbak hozzátehetik, hogy minden korábbinál nagyobb tiszteletdíj is várta a Szuezi-csatorna megnyitására rendelt operáért.) S a mű 1871 óta járja világot, sikert sikerre halmozva.

Aki az Aidát műsorra tűzi, ritkán vállal művészi kockázatot. Nemigen vállalhat, hiszen a műnek a bemutató óta kialakult előadási hagyományai nem engednek tág teret a különc rendezőknek. (Ilyenek általában nem is vállalják a darab színrevitelét.) S emiatt a siker szinte betervezhető. A feladat "mindössze" annyi, hogy valaki kiválasztja a feladatra a megfelelő hangokat, felöltözteti őket, majd a darabban leírtak szerint végigviszi a cselekményt.

Aki az Aidát műsorra tűzi, anyagi kockázatot annál inkább vállal, hiszen az Aida tömegjelenetekben bővelkedő remekmű, nagy zenekar, nagy kórus, balettkar, statiszták tömege, s más operákhoz képest nagyszámú szólista szükségeltetik. Akiket persze bonyolultan kell öltöztetni, uralkodók, papok, rabszolgák, harcosok, hadifoglyok, meg mindenféle udvari népek. Szükségesek még látványosan monstre díszletek az ókori Egyiptom felidézésére. Mivel itt is kialakult a kötelező hagyomány, nem engedhető meg a szegényes színpad. (Szemben számos más remekművel, pl. Bohémélet, Trubadúr, Kékszakállú, stb., ahol a darab alkalmazkodni tud az előadó anyagi helyzetéhez.)

A budapesti Aida megfelel a fenti elvárásoknak, hiszen Nagy Viktor rendező meg sem kísérli a mű aktualizálását. Az az ügyetlenség a nyitány alatt, amikor Aida három rabszolgatársával imádkozik (?), majd négy jó húsban lévő pap elzavarja őket – feledhető. Csikós Attila hatalmas és szinte végig változatlan díszlete ezúttal nem telepszik rá a színpadra, megfelelő hátteret ad az óegyiptomi cselekménynek. Vágó Nelly jelmezei kellően korhűek, méltóan mutatják be a fáraók világának pompáját. Persze a Közönség itt is felszisszenhet egy-egy fésületlen elképzelés láttán, ilyenek a feltűnően műanyag pálmaágak a fáraólány hűsítésére, a papok egynémelyikének kivillanó csíkos térdzoknija, de az is lehet, hogy ez már az évtizedes produkció elhanyagolásából következik.

Mert az Aida nem mai előadás. Mondhatni sok viszontagságot megélt. Az Operában éppúgy játszották, mint az Erkel Színházban, a főszereplők többszörösen kicserélődtek, és talán az új beállásokat sem előzte meg oly gondos betanítás, mint azt egy új bemutatónál szokásos. (S itt most ne merüljünk el annak taglalásába, hányszor is cserélt művészeti vezetőt a bemutató óta a Magyar Állami Operaház.) Mindenesetre az Aida hosszú ideje része a műsorrendnek.

Az idei sorozatot mindössze öt előadás jelenti, melynek utolsó előadása jelen írás tárgya. A főszereplők kiválasztása során több ponton sikerült a legadekvátabb énekest megtalálni. Mindenekelőtt a címszereplőt Sümegi Eszter személyében. Jó pár éve hallgatva/látva őt, nem lehet elmenni a ritka és örömteli tény mellett: egy énekes, aki estéről estére hozzá tud tenni az előző előadáshoz. Aidája egyszerre törékeny rabszolganő és királylány, megalázott szolga és büszke vetélytársa a fáraó lányának. Mindemellett elképesztő üzembiztonsággal énekli a szólamot, a III. felvonásbeli áriát ennyire kifejezően csak a legnagyobbak tudják megszólaltatni. Végre nem a nehéz szólam kínjai tűnnek Közönség fülébe elsődlegesen, így azt érezheti, a csúcshangok nem a levegő mennyiségétől függnek, hanem az átélés, a kifejezés mélységétől. Az énektechnika Sümeginél nem eredmény, mindössze eszköz. Aidája olyan színész-énekesi teljesítmény, melyről az öreg operabarátok mesélhetnek majd egykor a fiatalabbaknak, akik persze betudják mindezt az Idő, meg az Emlékek jótékony hatásának mindaddig, míg ők is találkoznak egy hasonló Élménnyel.

A reményvesztetten szerelmes fáraólányt Wiedemann Bernadett énekli. Hangi adottságai alapján méltó párja lehetne Sümeginek, de mégsem az. Amneris figurája az ő előadásában nem egységes. Változásai durvák, az elején negédes, amikor felébred benne a féltékenység Aida iránt, egyszerre agresszívvé válik. Pedig nem ilyen egyszerű lélek Verdi hősnője, sokkal érzékenyebb ennél. Színészi eszközei sem segítenek, pl. amikor hajszoltan tépelődik Radames megmentésén és hasztalan bolyong az oroszlánszobrok között, mindez csak ügyetlen kóriszálásnak tűnik. Talán itt érezzük leginkább a részletes szereptanulás hiányát. Ugyanakkor hatalmas hanganyagán kifogástalanul érvényesül a szólam, de ez itt csak énekesi teljesítmény, a szólam ennél sokkalta több. Wiedemannál a Közönség egy hangfenoménnel találkozik, akinek minden megmozdulása a hangfenomént erősíti. (Mert vajon a II. felvonás végén a nagy együttest mi másért kell leénekelni?)

A két tűz közé került Radamest Kiss B. Atilla alakítja, de itt mindjárt nagyobb kitérőt kell tennünk. 1998 nyarán tűnt fel a rokonszenves énekes a budapesti operajátszás tenorínséges egén. Az eltelt idő óta vagy tíz főszerepet abszolvált, köztük számos énekhangot igénybe vevő modern alkotást is. Tetszik vagy sem, ki kell mondani, hogy mindez nem vált előnyére. A pár éve egyenes vonalú pálya (a jövőben olyan szerepígéretekkel mint az Otello, sőt Wagner és R. Strauss hősei) most megtorpanni látszik. Az elénekelt szerepek túlontúl megterhelték a hangot, hiszen fáradtnak tűnik, az alsó-középső regiszter most testetlen, felül meg túlságosan forszírozott. A folyamat még nem megállíthatatlan, de mindenképpen szükséges lenne az eddiginél jóval nagyobb óvatosság. (Érte veszekszem, nem ellene.) Amit a szerepről tud, az így is kiemelkedő. Érezhetően tart az I. felvonásbeli románctól, utána jóval szabadabban tud a szereppel bánni. (Addig énekes, utána már főhős.) Markánsan mutatja hezitálását a jövője, mint a szeretett hazáját elvesztő hadvezér vagy a szerelmét elhagyó férfi között a Nílus-parti jelenetben, mely az előadás csúcspontja. Hősi hang, aki azért bátran meri a lírai szenvedélyeket is vállalni.

Sajnos Egri Sándor Amonasroja mind színészi, mind énekesi szempontból kisebb formátumú. Hiányzik az etióp király vadsága, keménysége alakításából, pedig a hang meglenne hozzá. Talán az énekesi kontroll nem engedte kitörni a keretek közül? Airizer Csaba Ramfis főpapja a legrégebbi alakítás a budapesti Aidák szereplőinek sorában. A figurán átüt a többévtizedes szereptudás, de a kőszikla-keménység csak részben fedi el, hogy a kitűnő énekes már nincs korábbi hangi kvalitásai birtokában. Valter Ferenc Fáraóként olyannyira jelentéktelen, hogy már-már az is kérdés, mit keres ez a hang a magánénekesek között?

Az Aida kórusopera, két jelentős, nagy kórusfináléval (I. és II. felvonások). Az Operaház énekkara (karigazgató Katona Anikó) ezúttal nem állt a helyzet magaslatán, a férfiszólamok kifejezetten fáradtan, öregesen és csúnyán szóltak.

A végére maradt az öt Aida-előadás motorja, a karmester. Fürst János 1956 óta nem része a hazai zenei életnek, néha egy-egy jelentős vendégszereplés, meg a távoli hírek jelentették az itthoni zenebarátnak művészetének fejlődését. Keze alatt az Operaház zenekara kiteljesedett, ritkán hallható plaszticitással reagált a dirigens mozdulataira, szolgálta a színpadot. Fürst friss tempói érezhetően összerántották a máskor szétzilálódó monumentális együtteseket, de a legszebb jelenetek mégis a líráé voltak. Ilyen a nyitány, az I. felvonás vége, a Nilus-kép eleje, ilyen a teljes utolsó jelenet. Sümegi Eszterrel történt együttmuzsikálásai az utóbbi évek legvarázsosabb operai pillanatai voltak. Ritorna vincitor, Karnagy Úr! Térj vissza győztesen!






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.