Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

A törpe / Várakozás - Két egyfelvonásos az Operaházban

2003-04-11 18:15:00 - csont -

Zemlinsky: A törpe
Schönberg: Várakozás
Magyar Állami Operaház,
2003. április 4.

Az életlift

Tudjuk, hogy Alexander von Zemlinsky Arnold Schönberg tanára volt és sógora, továbbá, hogy az ő vezényletével mutatták be 1924-ben Prágában az 1909-ben írt Erwartung (Várakozás) című monodrámát. A kapcsolat tehát sokszorosan adott, így aztán értelmes döntés a két szerző darabjait egy estén játszani.
Ám a rendező Zsótér Sándor tovább ment, ő egyetlen díszletben is adatja a két művet, és ez már művészi-értelmezési döntés, a nagy kérdés, miféle eredményekkel jár?

Az eredeti librettók szerint Zemlinsky A törpe című \"tragikus mese, zenével\" alcímű kisoperája (Oscar Wilde szövege alapján a librettót Georg Klaren írta) valamilyen általános 16. századi spanyol udvarban játszódik, míg Schönberg drámájának egy időtlen erdőszél (más értelemben: a lélek színpada) a színhelye. Zsótér a budapesti Párisi udvarba (mely nagyjából a két opera keletkezése idején épült) helyezte mindkét opera cselekményét, és ezzel - akarva-akaratlanul - hungarizálta a darabokat. De vajon egy jottányival magyarabb, maibb, aktuálisabb, idevágóbb lett-e ezáltal a két mű? Nem hiszem, ráadásul mindkét darab olyannyira a kor zenei és irodalmi köznyelvét beszéli (Zemlinsky poszt-poszt-posztromantikus-szecessziós, Schönberg vadul expressszionista), hogy aktualizálásukra nem sok a remény.

\"Oly szép vagy, mint egy hárfa az éjszakában\" - mondja a törpe; a Várakozás erdejében bolyongó hölgy pedig minden második mondatában a dilettáns expresszionizmus szótárát használja, mely írásjelként pusztán a három pontot ismeri, mely ugyebár az elbeszélés szakadozottságát, vagyis a lélek tépettségét hivatott jellemezni. Marie Pappenheim (1882-1966), a szövegíró a különféle új elméletekkel, stiláris szenzációkkal megbolondított értelmiségi bécsi hisztérika prototípusa. És most mindez németül került elő a \"szőnyeg\", \"takarékpénztár\" feliratokkal ellátott díszletben, melyben fel s alá jár a modern lift, igaz, megőrizve egykori szép kovácsoltvas keretét. Aztán a Várakozásban a lift alól előkerül egy hulla - talán még a Freud-korszakban beszorult szerelő? De persze nem, a bűntudattól roppantul kromatikus nő szerelme fekszik kiterítve ott. Az élet liftje, folytathatnám a gonoszkodást, és akkor a mondanivaló így fest: egyszer fent, egyszer lent. De az egész úgy is értelmezhető, hogy a Várakozás mintegy a Törpe folytatása. Ám Zsótérnak ezt az eszmét sem sikerült végiggondolni. Ha ugyan gondolt erre egyáltalán. A recenzens szükségképpen óvatos és tapogatózó, Zsótér rendezése oly mértékben önkényes és ötlettelen, hogy a darab kritikájának nem marad más a tanácstalanságnál.

Fölötte problematikus az idő rendezői kezelése is. A Várakozás színpadképébe (Ambrus Mária) belekerül egy hatalmas óra, melyen a másodpercmutató helyén a nagymutató biceg, így mintegy 12-13 óra telik el a rendezés fikciója szerint. Ám mindig életveszélyes konkrét időt párosítani zenéhez, mely maga is időben lejátszódó művészet, és csak nő a veszély az opera műfajában, melyben - megtanultuk többek közt Carl Dahlhaustól - az elbeszélés ideje a legkevésbé sem esik egybe az elbeszélt idővel: az Erwartung előadási ideje kb. fél óra, de nyilvánvaló, hogy ennél sokkal több időt fog át. Ráadásul a Schönberg hagyatékából előkerült egyik jegyzetéből kiderül, hogy ő voltaképpen egyetlen pillanat lassított felvételének képzelte el a monodrámát, a szorongás lelkiállapotának mikroszkopikus rajzaként. A darab egyik elemzője, Theodor W. Adorno pedig úgy vélte, a Várakozás egyetlen másodperc örökkévalósága 400 ütembe sűrítve. Amikor Zsótér kiteszi az órát, szájbarágóssá teszi az eredeti láthatatlan elgondolást. És amikor a darab vége felé egy hatalmas zöld tücsök is előballag a jobb oldali kirakatból, már végképp lehangolódunk, noha kétségtelen, hogy a mai ízlésünknek már a komikumig eszelős szövegben szóba kerülnek bizonyos tücskök.

Mindez arra utalhatna, hogy a rendezés kudarc. Ám egészében mégsem az, van ugyanis egy jelenet A törpében, amely oly költőien megtervezett, hogy megmenti az előadást. A kertben vagyunk, az ajándékba kapott törpéjét szerelemre ingerlő infánsnő ugyanabban a ruhába öltözött be, mint a nyomorult torzszülött. A nő (Wierdl Eszter) mindenáron rá akarja ébreszteni a törpét önnön csúfságára, ám a férfi menekül, ő még sosem nézett tükörbe, így fogalma sincs arról, ki is voltaképpen. Most az ő groteszk ruháját viselő infánsnő testének tükrében pillantja meg torz önmagát. E tükörkép egyben felfedi, hogy mennyire összetartozik voltaképpen e két fiatal, és hogy mi rejlik egy szerelem mélyén. Nagy jelenet, példás ízléssel megoldva.

Az előadás zeneileg igen szép eredményeket hozott; nagyon tetszett Herczenik Anna Ghita szerepében. Viszont nagyon nem tetszett Csák József, akinek a törpét kellett adnia. Beszorított, nem szép hang, ráadásul Zsótér többnyire még beljebb szorította, amennyiben szerep egy részét a színpad hátterében felállított liftszekrényben kénytelen végigdalolni. Miközben nem hittük el neki, hogy dalával-hangjával meghódítja az infánsnőt és az udvart, színészi teljesítménye figyelemre méltó volt. Kovács János, a karmester különösen a Schönberg-partitúra megszólaltatásával remekelt: minden színárnyalat előtűnt, minden hang plasztikusan szólt, az Operaház zenekara önfeledten adta át magát a roppant nehéz partitúra örömének. És a magánszólamot Anja Silja énekelte. E világhírű énekesnő bemutatta, mit jelent a nálunk kissé feledésbe ment nagy operajátszás, mit jelent a színpadi jelenlét, mit jelent az éneklés kultúrája, akkor, ha már túljutott az ember pályája csúcsán - gondoljuk meg, 1935-ben született. Őt a borzalmas lift sem gátolta abban, hogy kidalolja, mitől szenved Schönberg hősnője. Elegáns, már-már fenséges jelenség; fehér, jó szabónál csináltatott középpolgári ruhájában úgy szorongott a liftben, akár egy Cassavettes- vagy Bergman-hősnő: suttogások sikolyok egy hatás alatt álló nő torkából.

Az Erwartung felejthetetlen félóra volt zeneileg, megállná a helyét bárhol Európában.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.