vissza a cimoldalra
2020-08-07
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11552)
A csapos közbeszól (95)

Régizene (3615)
Operett, mint színpadi műfaj (4420)
Eiffel Műhelyház – Bánffy terem (148)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62197)
Pantheon (2713)
Radnai György művészete (60)
Gioacchino Rossini (1035)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4692)
A nap képe (2228)
A MET felvételei (917)
Gaetano Donizetti (973)
Gregor József emléke (182)
Barokk zene (491)
Miklósa Erika (1252)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4027)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4884)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

„Élvezem megkeresni a rendet egy-egy műben” – Születésnapi interjú Antal Mátyással
- zéta -, 2020-07-31 [ Interjúk ]
nyomtatóbarát változat

Antal Mátyás 75 esztendős épp a mai napon. Ugyan számos interjút adott már életében, de ezeken elsősorban együtteseiről, az aktuális munkáiról, feladatairól vagy éppen darabokról beszélt, magáról alig, vagy csak nagyon keveset. A születésnapos Antal Mátyással beszélgettünk.

   - Zenész családból származol, édesapád, Antal István neves zongoraművész volt, édesanyád, Antal (Szokolay) Dóra is a komolyzenével töltötte egész életét, hiszen előbb a Magyar Rádió, majd a Hanglemezgyártó Vállalat (Hungaroton) zenei rendezője volt fiatal korától. Kora gyerekkorodtól szinte csöpögött beléd a muzsika.

   - Érdekes dolog ez, a szálak sokfelől futottak össze. Édesapám ugyan Budapesten született, de 1919-ben, 10 évesen családjával Kolozsvárra emigrált, mert nagyapám nem jó lóra tett (Stromfeld Aurél műszaki tisztje volt), így első zenei tanulmányait ott végezte, majd onnan ment tovább tanulni, előbb Bécsbe, majd Berlinbe. Anyám felvidéki lévén Trianon után váratlanul csehszlovák állampolgár lett, így aztán Prágában tanult zongorázni. Szüleim valamikor a ’40-es évek elején Pesten találkoztak, ahol anyám apám magán-tanítványa volt, ebből aztán szerelem lett, majd házasság. A zene odahaza mindennapos volt. Egyfelől a szomszéd szobából állandóan átszűrődő zongoragyakorlás, másfelől pedig, hogy az iskolából minden utam anyám munkahelyéhez a tőlünk egy saroknyira lévő hanglemez stúdióhoz vezetett, ahonnan aztán együtt mentünk haza.

   - A zenetanulás is nyilván hamar elkezdődött…

   - Igen, ennek ellenére a zene eleinte passzív érdeklődés volt, nem is voltam igazán szorgalmas. Inkább csak élveztem, minden különösebb elkötelezettség nélkül. Ehelyett faltam a könyveket, s az olvasmányaim furcsa harmóniába kerültek a mindenkor hallgatott zenével. Vicces módon például Liszt: Mefisztó-keringőjéről máig Verne: Észak Dél ellen című regényének egy jelenete jut eszembe. Az irodalom és a zeneművek különös harmóniába kerültek bennem.

   - Van amolyan „első zenei élményed”?

   - Apámnak sok lemeze volt, néhányat unásig hallgattam. Az egyik egy Supraphon-kiadvány, amin édesapám Liszt Magyar fantáziáját játszotta a Cseh Filharmonikus zenekarral (erre ráadásul igen büszke voltam), a másik egy Eterna-lemez, amin Franz Konwitschny Richard Strauss: Till Eulenspiegel-ét dirigálta. Ekkor olyan tízéves forma lehettem.

   - A Till Eulenspiegel ennél jóval később szokott jönni…

   - Apám nagyon színesen mesélt a darabokról, emlékszem, miként beszélt arról, amikor már Till kivégzésére készülnek, az Esz-klarinét azt a bizonyos motívumot játssza, ahogy meghúzódik a kötél a nyakán. Ezek engem egy életre elvarázsoltak.

   - A lemezgyűjtőtől még elég messze van a profi muzsikuspalánta…

   - Hetedikes lehettem, amikor édesapám az I. István Gimnázium zenekarával (a mai Zuglói Filharmónia elődjével) egy Beethoven-zongoraversenyt játszott. Akkor, ott a Zeneakadémián, a sok diákmuzsikus láttán megcsapott az ÉRZÉS. Maga a szimfonikus zenekari hangzásélmény már korábban is mindig csodálattal töltött el, de akkor ez elsöprő volt. Addig zongorázgattam, ahogy mondtam, nem igazán kitartással. Ekkor merült fel, hogy valami zenekari hangszert kéne választani. Még korábban, 1956-ban a szüleim rábeszéltek a csellóra, de az szeptember elejétől október 23-ig, nem egészen két hónapig tartott. A forradalom elsöpörte, de amúgy is utáltam a nylon-tokba csomagolt, piros színű szegedi ládagyár csellóval közlekedni a VII. kerület utcagyerekeinek gúnyolódása közepette. Szóval, ez akkor abbamaradt, de két évvel később ismét körülnéztünk, hogy milyen hangszert lehet választani.

   - Ekkor jött a fuvola, igaz?

   - Ez is viccesen alakult. 13 évesen a vonóshangszer már nem jött számításba, a kört leszűkítettük, maradt a fuvola vagy klarinét. Anyám úgy gondolta, hogy a fuvola nobilisabb hangszer, de akkoriban már nagyon szerettem a jazzt, így a klarinét jobban vonzott. A döntést rám bízták volna, de beiratkozásra menet az Andrássy úti zeneiskola kapujában összetalálkoztunk Bántai Vilmos fuvolaművésszel. Mire anyám: „Jó napot kívánok Vilikém, a fiam fuvolázni szeretne tanulni.” Megnézte a fogaimat, mint a lóvásáron, megemelte a felső ínyemet és azt mondta: „Kiváló, holnap gyere fuvolaórára…” Ezzel a kérdés eldőlt. A helyzet különös varázsa aztán, hogy Bántai Vilmost végtelenül szerettem, tüneményes ember volt és pár évvel később kollégám is lett a Magyar Állami Hangversenyzenekarnál. Így kezdődött a hangszertanulás.

   - Az hogy gyerekkorodban természetes közeg volt a zenészek közötti mozgás, az nem riasztott?

   - Ez nekem egy természetes helyzet volt, Kurtág Márta édesapám tanítványa volt és gyakorlatilag nálunk szerelmesedtek egymásba Gyurival, ketten együtt még gyerekvigyázóim is voltak, rengeteget üldögéltek nálunk, nagyon szerettem a jelenlétüket. Antal Imre is apámhoz járt, az ő édesapja pedig nekem volt iskolai énektanárom. Velük is rengeteg időt töltöttünk együtt. Bár nagyon sok művész fordult meg nálunk, például Dávid Gyula, Darvas Gábor, Székely Endre, Weiner Leó, Mihály András, hogy csak a zeneszerzőket említsem, ennek ellenére később nagyon zavart, hogy apám által esetleg helyzeti előnyöket élvezhetek.

   - Zenekarba mikor kerültél először?

   - Miután éppen a zenekar miatt kerültem az I. István Gimnáziumba (szintén közel volt hozzánk), tizennégy és fél évesen már elmentem az első zenekari próbára. Ezen az emlékezetes első próbán Mozart 543-as Esz-dúr szimfóniájának harmadik tételét kellett fuvolázni, ami igencsak egyszerű. Össze-vissza úszkáltam, a karmester meg is kérdezte, hogy miket játszom, amikor mondtam, hogy majd hazaviszem és megtanulom, a gyerekek kiröhögtek. Itt máris megéreztem a zenekari közösség különös hangulatát.

   - Akkoriban Záborszky József vezette a zenekart.

   - Igen, amit ő ott létrehozott, az egy máig élő csoda, amit fia Kálmán ma is teljes szívével és tudásával folytat. A saját munkája nagyszerű volt, emellett rendszeresen hívott kiváló karmestereket, Kórodi András, Ferencsik János és mások is rendszeres vendégek voltak. Miután az I. István Gimnázium ún. általános gimnázium volt, ezért a zenei tanulmányaimat a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában folytattam, ott is érettségiztem.

   - A Zeneakadémia nem jött elsőre, ha jól tudom.

Antal Mátyás    - Csináltam egy nem igazán jó felvételit fuvolából, én voltam ugyan az úgynevezett „legjobb kieső”, ez azt jelentette, hogy ha fellebbeztünk volna, akkor felvesznek, de ezt a lehetőséget apám nem engedte. A következő évben a Zeneakadémia nem indított felvételit fuvolából, ezért inkább a karvezetés-középiskolai énektanár szakra jelentkeztem, egy évvel később vettek föl aztán fuvolára is. Nyugodtan fogalmazhatunk úgy, hogy a véletlen vitt engem a karvezetés irányába.

   - A kórus vonzott korábban is?

   - Nem, a konziban is inkább a kamarazene foglalkoztatott, a fúvósok akkoriban nem voltak énekkarra kötelezve. Amikor húszévesen bekerültem karvezetésre, Párkai tanár úr meghallgatott és lecsapott rám. Szép tenorhangom volt, amivel addig soha nem foglalkoztam, de már az év elején a csodálatos Liszt Ferenc Kamarakórus tagja lettem. Akkor kinyílt számomra valami és azóta is elkísér ez a különös kettősség, az énekkari és a zenekari muzsikálás öröme. Nem sokkal később aztán Szekeres Ferenc hívott a Budapesti Madrigálkórusba, s rendszeresen énekeltem a Primavera ének-kvintettben is.

   - A fuvola eszerint nem egyedül töltötte ki az életedet…

   - Együtt jártam a Zeneakadémiára Matúz Pistával, aki szisztematikus tudományossággal már 18-19 évesen felépítette a fuvolázás új lehetőségeit, de én hozzá képest csak egy, a zenét élvező gyerek voltam. Kórusokba jártam, könnyűzenei vokálban is énekeltem, alkalmi színházi zenekarokban játszottam, még egy jazzkvartettben is fuvoláztam, emellett fiatal zeneszerző barátaim szinte minden fuvolára írott darabját eljátszottam. Eközben pedig anyám szenvedett, mert úgy érezte, szétforgácsolom magam.

   - És akkor még nem kísértett meg a vezénylés…

   - De az mindig, csak valahogy apránként érkezett hozzám. Talán a kurázsi hiányzott igazán. Pedig a karmesterség korán megkísértett, még az István Zenekarban játszottam, de a partitúrákat rendre megvásároltam és kitettem a pultra a zenekari szólam mellé. Érdekelt a zenekari hangzás „belseje”. Záborszky tanár úr már akkor adott egy-két könnyebb feladatot, Faust-balettzenét, efféléket vezényeltem, térzenék alkalmával. Eleinte karmesterként is a kortárs művek találtak meg, főleg a művekhez szükséges alkalmi formációk előadójaként. A vezénylés valójában csak negyven fölött lett a hivatásom. Valahol egész életemben pályakezdőnek éreztem magam, de talán ennek köszönhető, hogy hetven fölött is megmaradt az érdeklődésem minden új irányába.

   - Szerintem ez inkább alkat kérdése. Ismertünk olyan igazán remek dirigenseket, akik már hatvan felett is csak ugyanazt a tíz-tizenöt darabot vezényelték.

   - Pontosan! Van olyan karmester, akinek évtizedek óta csodálója vagyok, pedig jó ideje már nagyon szűk repertoárt visz, igaz, azt elképesztően.

   - Menjünk vissza oda, hogy elvégezted a Zeneakadémiát. Ugye, fuvolával nem igazán lehet szólistapályát befutni, de több út kínálkozhatott. Hogy kerültél az ÁHZ-ba?

   - Még javában zeneakadémistaként, 1967-ben, nem sokkal a 22. születésnapom után egyszer kisegíthettem az Állami Hangversenyzenekarban, Ravel Daphnis és Chloé-jában altfuvoláztam, Lukács Ervin vezényelt. Jól sikerülhetett, mert ott fogtak, egyelőre kisegítői szerződéssel, de az, hogy ilyen fiatalon az ÁHZ-ben játszhatok, nagyon meghatározó volt.

   - A karmester már tehát akkor is Benned bujkált…

   - Máig tépelődöm, nem tudom, mi az, ami bujkál. Mondok egy meglepőt: én a személyiségemet tekintve nem tartom magamat karmester-alkatnak. Egész életemet kitöltötte a karmesteri pálya iránti ambivalencia, mindig figyeltem a karmestereket. Egyetlen más pályánál nem éreztem ilyen erősen a személyiség és művészi tehetség közötti harmónia, illetve diszharmónia jelenlétét.

   - Figyelted, hogy mi a titkuk?

   - Minden életkoromban mást tartottam fontosnak. Fiatalon elvarázsolt valaki, aki különleges módon tartotta a pálcát, olyan volt dirigálás közben, mint d’Artagnan, ma meg elszörnyedek attól, hogy ez nekem akkor hogyan is tetszhetett. Ma már érzékeny vagyok egy, a zenének nem adekvát mosolyra is, pláne az önjelölt balettművészekre. Később közelről láttam igazi nagyokat, pl. Lovro von Matačić nem használt pálcát, de hogy micsoda zenei erő sugárzott belőle. Hogy mi a karmesterség lényege? Nem tudom. Igencsak ambivalens voltam olyan nagyságokkal is, mint akár Kocsis Zoltán. A zsenialitása egy varázslat, a tudása egészen magával ragadó, a karmesterségről alkotott véleménye ugyanakkor számomra megkérdőjelezhető, a zenekarral való bánásmódja pedig egészen riasztó. Mindezt annak ellenére mondom, hogy a 19 éven át, szinte a haláláig tartó, vele való közvetlen munkakapcsolatom a Nemzeti Filharmonikusoknál – bár voltak komoly vitáink – egészen ideális volt. Egyszer megkérdezte, hogy nálam miért mosolyog a zenekar? „Mert nem félnek a muzsikusok” – mondtam!

   - Hosszú évtizedekig állt előtted Ferencsik János pedig ő misztikus távolságot tartott.

   - Mondjam azt, hogy neki mindaz természetesen adódott, amit más csak utánozni akart? Ferencsik meghatározó személyiség volt, távolságtartás és tekintélyelvűség jellemezte, igen, neki sikerült, ő ilyen volt. Mindez ráadásul párosult nála egy rendkívül erős zeneiséggel, fantáziával és műveltséggel.

   - A fiatalkorod meghatározó nemzetközi dirigensei?

   - Annak idején borzasztóan elvarázsolt a fiatal Abbado, Zubin Mehta, Eliahu Inbal, nagy élmény volt a Bernsteinnel való találkozás. Ők, mint ahogy Ferencsik sem, nem utánozható jelenségek voltak. A fiatal karmester velejáró ellentmondásossága az utánzás, de ebben mindig az a gond, hogy azt akarják lemásolni, ami nem másolható. A külsődleges eszközöket. Amitől Kobayashi különleges, az nem megtanulható. Elsajátíthatod a partitúrát, a technikából is sok mindent, de azt az aurát, amit a Teremtés nem adott meg neked, azt nem. Láttam neves kollégákat, akik szenvedtek ettől, pedig egyszerűen el kell fogadni, hogy te ennyit kaptál, ennyit tudsz továbbítani. A nagy karmester, a nagy színész valamiféle csoda, a teremtés csodája, ha ezt nem tudod a helyén kezelni, belebetegszel.

   - Hogy jött Nálad a vezénylés azon túl, hogy néhányszor véletlenszerűen kipróbáltad?

   - Mert érdekelt, ahogy mondtam is. A karvezetés után majd tíz évvel Brüsszelben a Királyi Zeneakadémián tanultam ösztöndíjjal posztgraduális karmesteri képzést. Vezényelgettem itt-ott és éreztem, hogy komolyabb alapokra vágyom. 39 éves koromtól vezettem a Budapesti Kórust, megismertem a teljes oratórium-repertoárt. Az ÁHZ-ban 45 éves koromig játszottam, de addigra már rendszeresen dirigáltam is őket. Emlékszem, az első mű Wagner: Siegfried-idyll -je volt.

   - Sokszor elhanyagolják a karmesterképzőkben a kísérés jelentőségét, pedig a dirigens élete legalább felében (az operadirigensek még nagyobb százalékban) alkalmazkodik a szólistához. Saját becslésem szerint Te vezényeltél a Zeneakadémián a legtöbb hangszeres diplomakoncerten. Hogy állsz ehhez a kérdéshez?

   - Imádok kísérni. Valóban, 1977 óta mintegy 100 zeneakadémiai diploma-hangversenyt vezényeltem és még ma is örömmel tölt el, ha a végzős diákok, köztük jelenlegi tanítványaim is, megkérnek, hogy segítsem át őket a koncert nehézségein. Sajnos az idén a járvány miatt öt diplomakoncert vezénylése maradt el. Szegény gyerekek hangfelvételekkel diplomáztak. A kísérés az állandó aktív jelenlét és a teljes alkalmazkodás szimbiózisa, a saját zenei véleményedet ébren tartod úgy, hogy közben alkalmazkodsz a másik zenei véleményéhez, beleéled magadat az ő agogikájába, szabadságába, de soha nem adod fel a saját szuverenitásodat. Nehéz balansz ez, amit meg kell tanulni, de ez a lényege a kamarazenélésnek is. Az együttmuzsikálásban vannak fölé- és alárendelt helyzetek, és ezek adott esetben taktusról taktusra változhatnak, főnök és beosztott vagy egyszerre. Ha nem így éled meg, ha váltig ragaszkodsz a főnökségedhez, pillanatok alatt szanaszét verheted az adott darabot.

   - Kísérted Fischer Annie-t is.

   - Csodálatos feladat volt kiismerni, hogyan értelmezi Beethoven: C-dúr zongoraversenyét. Nehéz volt, ráadásul fiatalabb voltam harminc-egynéhány évvel, de nagyon elégedett volt velem.

Tamási Eszter, Antal Mátyás és Fischer Annie
Tamási Eszter, Antal Mátyás és Fischer Annie

   - Több együttest vezettél, a Budapesti Kórust említetted, utána évtizedekig voltál a Nemzeti Énekkar karigazgatója, most meg a Miskolci Szimfonikus Zenekar művészeti vezetője vagy…

   - Nálam mindig minden alulról jött. Még Ferencsik kérésére tartottam egyszer egy próbát a Budapesti Kórusnál, kis idővel később megkerestek, hogy Margittay Sándor nyugdíjba készül, nem vállalnám-e el a vezetésüket? Nem is értettem, de ők ragaszkodtak hozzám. Hasonlóan alakult a helyzet a Nemzeti (akkor még Állami) Énekkarnál Ugrin Gábor távozása után. Az együttes maga kért engem, több, mint negyedszázad lett belőle. A mostani miskolci felkérés is egy sikeres koncertet követően érkezett. Nem pályáztam egyik állásra sem. Egyetlen próba-dirigáláson vettem részt egész életemben, 1986-ban, amikor másodkarmesteri állást hirdettek az ÁHZ-nál. 84 szavazatból 68-at kaptam, a maradék 16 szavazaton a többi 9 aspiráns osztozott, erre a mai napig szeretettel emlékezem. Összesen hat évig csináltam.

   - És voltál Miskolcon már asszisztens karmester is, ugye?

   - Így van, 1974-ben az akkori művészeti vezető, Mura Péter megkeresett ezzel az ötlettel. Akkor is elsősorban kortárs művekkel kerestek meg és kis lépésekkel vettem birtokba a klasszikus szimfonikus repertoárt.

   - Az idő haladtával egyre több karmestert látok kiégni. Mi lehet az oka, hogy vannak tehetséges ifjú karmesterek, akik turbósebességgel indulnak be a pályán, versenyeket nyernek, egyre jobb helyeken lépnek fel, majd 10-15 év elmúltával egyre gyatrább koncerteket produkálnak, még az is laposan szólal meg a pálcájuk nyomán, ami korábban jól ment?

   - Nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy a mennyiség nem tesz jót. És kell egy állandó megújulásra való képesség is. 1968 júniusában Zubin Mehta keze alatt játszhattam, Akkor ő 32 éves volt, Debussy: Faun, A tenger és Dvořak VII. szimfóniája volt műsoron. Olyan hatással volt ránk, hogy másnap bevallottuk, hogy nem tudtunk aludni a koncert után. Tavaly itt volt megint, 50 év után láttam újra dirigálni, Mahler Harmadik-ját szólaltatta meg a MÜPÁ-ban, életem egyik legnagyobb élménye volt. Azt figyeltem, hogy egy 1 négyzetméteres négyzetben vezényelt, teljes kifejezéssel és jelenléttel, természetesen fejből. Kiégettségnek nyomai sem látszottak rajta.

   - Elég hosszú ideje vagy a pályán, van, amit jelentősen másképp vezényelsz, mint évtizedekkel ezelőtt? Változott Benned a Zene az idő haladtával?

   - Az egész személyiségemet úgy érzem, mint egy nagy tölcsér, aminek fiatal korban, az elején nagyon nagy a nyílása, a vége felé meg koncentrálódik. Tavaly a Műpá-ban eldirigálhattam a Zuglói Filharmóniával és a Nemzeti Énekkarral Mahler Nyolcadikját, az Ezrek Szimfóniáját. A karantén alatt megkaptam a felvételt. Nem szeretem visszanézni a koncertjeimet, ez mindig rettentő feszültség. Szinte már túl eszköztelennek éreztem magamat, de az első tétel mégis olyan kompakt volt, hogy sok elégedettséget éreztem, pedig ez a hivatás egy folyamatos önmagaddal való viaskodás. Élvezem megkeresni a rendet egy darabban, amit feltehetően a zeneszerző elképzelt, a helyes dikciót, a beszédszerűséget megtalálni. A tempóktól mindig félek, mégis igazi öröm, ha sikerül megtalálni a türelmet a zenében, hiszen van idő, annak ellenére, hogy a világ körülöttünk rohan. Szeretek pepecselni ilyesmivel a próbákon is.

   - Van olyan zene, ami még hiányzik a bakancslistádról?

   - Túl sok is. Rengeteg mű sorra került, de még van bőven. Opera kevés volt az életemben.

   - Régóta ismerlek, de nem tudok válaszolni rá: van kedvenc zenéd?

   - Interjúkban többször azt találtam mondani, hogy én zenei mindenevő vagyok, amitől a feleségem mindig gutaütést kapott, hogy miért nem hagyom el ezt az ócska közhelyet. Valójában sok barokk zenét is dirigáltam, sőt az a cappella repertoárom is tartalmaz rengeteg csodálatos élményt, mégis, ami karmesterként igazán lázba hoz, az Beethoventől a XX. század második feléig, mondjuk Stravinsky-ig, de akár a legújabb zenékig is tart. Ez a kétszáz év igazán az enyém.

   - Hogy élted meg ezt a mostani bezártságot, hiszen egész életed mozgalmasan zajlott?

   - Meglepően jól. Nem kellett azzal a nehézséggel élnem, hogy kicsi gyermekeim vannak, akik kirúgják a ház oldalát. Már felnőttek és nem is Magyarországon élnek, de persze naponta beszéltünk velük. Rengeteg házimunkát végeztünk el a feleségemmel, módszeresen kitakarítottunk, lomtalanítottunk. Az első hónapban nem is igen hallgattam zenét, de sok más dologgal foglalkoztam. Minden olyan tényezőt, ami aggodalomra adhat okot, mesterségesen próbáltam kiiktatni az életemből. Mivel a Zeneakadémián kamarazenét tanítok, a távtanítás meglehetősen sok időmet lekötötte, bár rendkívül izgalmas és tanulságos volt.

   - Banális kérdés: ha újrakezdenéd, ugyanúgy végigjárnád ezt a kanyargós pályát, vagy lenne, amit kihagynál?

   - Egy dolgot csinálnék másképp: jobban megtanulnék zongorázni.

   - Szeptemberben születésnapi koncerted zárószáma az a Till Eulenspiegel, ami meghatározó gyerekkori élményed volt.

   - Valóban, a Műpá-ban, szeptember 23-án születésnapi koncertem lesz. A Till, mint zárószám, tudatos választás. Életfilozófiám, ha a nyakadon is a kötél, próbálj derűs maradni.

2019-ben Kassán
2019-ben Kassán

Műsorajánló
Mai ajánlat:
20:00 : Budapest
Margitszigeti Szabadtéri Színpad

ROSSINI: A sevillai borbély
A mai nap
született:
1920 • Radnay György, operaénekes († 1977)