Bejelentkezés Regisztráció

Interjúk

Karanténinterjúk III. Konrád György – „Én vagyok a világ legszerencsésebb embere”

2020-04-11 21:36:18 - zéta -

Konrád György    Sok éve tervezem ezt az interjút Konrád Gyuri bácsival, a Tátrai Vonósnégyes egykori brácsásával, aki még ma, 96. esztendejében is aktív. Korábban akármikor futottunk össze, mindig sietett valahová, általában két tokkal a kezében, az egyikben a hangszer, a másikban a teniszütő, mert próba után várta a teniszpálya, vagy fordítva. Kézenfekvő volt az életút megismerésével párhuzamosan azt is megkérdezni, hogyan éli meg ezt a mostani bezártságot.

   - Mikor érezted legelőször, hogy Neked a zene lesz az életed?

   - Nehéz ezt pontosan meghatározni. Anyám szerette az operetteket, az apám az operát. Akarták volna, hogy tanuljak zongorázni, de ahhoz szegények voltunk, hogy hangszert vegyenek, így jött a hegedű. Én szegedi vagyok. A fiatalságom idején nem volt még konzervatórium sem a városban, csak Zenede. Oda jártam én nyolc éven keresztül.

   - Ugye, nem titok, hogy Te 1924-ben születtél, tehát ez a ’30-as években lehetett…

   - Pontosan akkor, hatéves koromban kezdtem hegedülni. Nagyon jó tanárom volt, aki látta, hogy nekem a technikával nem sokat kell foglalkozni. Az volt a fontos neki, hogy tisztán játsszak és muzsikáljak. És volt még egy nálunk élő idősebb bécsi muzsikus, akit a szüleim – mivel nem játszottak semmilyen hangszeren – hetente kétszer megkértek, hogy felügyelje a hegedű gyakorlásaimat. Mindig hozott egy csomó kottát. Klasszikusokat, de szalonzenét is. Ennek köszönhetem, hogy nagyon jól megtanultam blattolni, aminek később nagyon nagy hasznát vettem.

   - Mondhatjuk azt, hogy már gyerekként zenésznek készültél, csak esetleg nem brácsásnak?

   - Azt nem gondoltam volna, hogy valamikor zenéből fogok megélni. Tanultam, meg élveztem is, de fiatalon legjobban futballozni szerettem. Előfordult, hogy a hegedűtanár megkereste a szüleimet, hogy miért nem járok órára és kiderült, hogy ugyan elindultam, de útközben volt egy grund, ahol éppen fociztak, hát, beálltam. Lefociztam a különóra idejét, majd szépen hazamentem. De az egész életemben meglévő jó fizikai állapotomat a labdamániámnak köszönhetem. Fociztam 45 éves koromig, pingpongoztam elég jó szinten a Budapest I. osztályban. Amikor a foci abbamaradt, elkezdtem teniszezni. De előbb egy évet jártam edzőhöz tanulni. Most hagytam abba, alig néhány éve.

   - Menjünk vissza a gyerekkor végéhez, elég veszélyes időszak volt, közeledett a világháború.

   - Már tartott, amikor váratlanul összejött életem legelső zenekari közreműködése, 1943-ban. A szegedi katonazenekar vezetője akkoriban Fricsay Ferenc volt. (Már az apja, Richárd is ezzel foglalkozott.) Fricsay pedig összeszervezett helyi erőkből, a katonazenekarból, a színház zenekarából és a városi műkedvelőkből egy filharmonikus együttest. Nagyon jó csapat volt, a tanárom is játszott benne. Amikor az egyik koncerten hiányzott valaki, szólt Fricsaynak, hogy van neki egy tehetséges növendéke. Így kerültem be.

   - Azért kihívás lehetett Fricsay keze alatt megismerkedni a műfajjal…

   - Igen, Ő később híres karmester lett és sajnos nagyon korán halt meg. És emberként is nagyon kedves volt. A műsorra ma is pontosan emlékszem: Kodály Galántai táncok, Mozart Klarinétversenye és Brahms Második szimfóniája ment. Ráadásul engem az első hegedűszólamba ültetett Fricsay. Nagyon jól éreztem magamat, az egész hihetetlen nagy élmény volt.

   - Meddig muzsikáltál ott?

   - Nem sokáig, mert tényleg ott volt a világháború. Én zsidó származású vagyok. Munkaszolgálatra bevittek, egyszer nagyon közel álltam ahhoz is, hogy kivégezzenek, de valahogy megúsztam. Az egész családom odaveszett, anyám Auschwitzban, apám a munkaszolgálaton. Azt a területet, ahol én voltam, 1944 őszén az oroszok elsők között szabadították fel. Nekem óriási szerencsém volt, de ott álltam család nélkül, egyedül. Apám egyik barátjánál tudtam lakni.

   - Hogyan indult az újrakezdés?

   - Szeged sokkal előbb szabadult fel, mint Budapest. Innen-onnan-amonnan gyorsan összejött egy csapat muzsikus. Csináltunk egy saját színházat, a bevételt speciális rendszer szerint osztottuk el. Előadtuk Pataky Kálmánnal A mosoly országát, szép előadás volt. Még az orosz katonák is szerettek odajárni, a végén teleszórták a színpadot aprópénzzel. Megéltünk a dologból.

   - Akkor indult újra a Nemzeti Színház is Szegeden.

   - Igen, 1945 tavaszán Vaszy Viktor megalapította a társulatot. Megint szerencsém volt, mert pont a próbajáték idején rühösséget kaptam a szerb hadifoglyoktól, begyulladtak a körömágyaim és nem tudtam játszani. De mivel ismertek, próbajáték nélkül fölvettek a második hegedű utolsó pultjába.

   - Milyen volt Vaszyval együttdolgozni?

   - Vaszy nagyon jó színházat csinált. Egy csomó tehetséges fiatal művész volt, nagyszerű előadások. A Carmen Anday Piroskával, a pályakezdő Simándy Jóskával, volt egy nagyon jó bariton is, Érdy Pál. De Simándy énekelt még Lohengrint is. Operettet is sokat játszottunk, nagyon jó társulat volt. Ott nőtt fel Bessenyei Feri vagy Rajz János is. És a színháznak volt egy futballcsapata, az üzemi bajnokságot három évig, amíg ott voltam, mindig megnyertük. (Egyszer a ’80-as évek közepén mentem a rádióba, pont, amikor Az ember tragédiája felvétel volt. Megyek keresztül a Pagodán, egyszer csak megszólal az Úr hangja: „itt jön a jobbszélső”, merthogy én azt játszottam, Bessenyei kapus volt és egyébként nagyon jól védett.)

   - Mi volt négy év után?

   - Életem nagy szerencsesorozatának része volt, hogy 1949-ben megszüntették az operatagozatot. Ha az nincs, akkor ott maradtam volna a második hegedű utolsó pultjában, elzüllött muzsikusként, akinek a foci, a billiárd, a kártya volt a legfontosabb. Ha nem szüntetik meg akkor az operarészleget, én nem jövök el Szegedről.

   - Akkor, ha jól számolom, még mindig csak huszonöt éves voltál. Tehát eljöttél. Budapestre?

   - Megint nagy szerencsém volt, mert nem ismertem szinte senkit Pesten. De volt egy Novotny Gergely nevű klarinétos barátom, aki szintén Szegedről jött el, csak korábban. A Székesfővárosi Zenekarban játszott, jó klarinétos volt. Írtam neki, Ő befogadott, a konyhájába betett egy ágyat. Feljöttem hát. Elmentem a MÁV Zenekarba, ott volt próbajáték, de hál’ Istennek, nem vettek fel.

   - Miért hál’ Istennek?

   - Jobb volt ez így. Akkor alakult a Honvéd Művészegyüttes, a Zenekar és a Férfikar is. Oda viszont felvettek, az első hegedűbe. Nagyon jó társaság, csupa akadémistával. Ők valószínűleg jobban hegedültek nálam, de én tudtam, hogy mi az, hogy zenekar. Ott töltöttem két évet. Nagyon jó hely volt. Összehoztunk egy vonósnégyest, Tátrai Vilmos foglalkozott velünk. Úgy engedtek Tátraihoz járni, ha beültem a konzervatórium kamarazenekarába Sándor Frici bácsihoz.

   - Így indult a brácsás karriered?

   - Tulajdonképpen igen, de a Honvéd Zenekarban egy ideig még hegedültem. A brácsát valójában a későbbi feleségemnek köszönhetem, Zátony Mártának. Ő brácsás volt, de épp akkor diplomázott hegedűn a Zeneakadémián. Megkért, hogy nem ülnék-e helyére pár hétig, amíg gyakorolna a diplomavizsgára. Gyanútlanul átültem, még a brácsakulcsot sem ismertem, hiszen nem tanultam Szegeden kamarazenét. De két-három hét után megszoktam és megszerettem a brácsát. És a Kolléganőt is, mert elvettem feleségül. Az igazsághoz tartozik, annyira nem voltam virtuóz hegedűs és a brácsához kisebb technikai tudás elegendő volt. Volt még az együttesben egy később világhírű karmester, aki akkor hegedűs volt.

   - Kertész István.

   - Ő bizony. Amikor diplomáznia kellett kamarazenéből, összeszervezett egy kvartettet és engem kért az első hegedűre, Ő meg a másodikat játszotta. Elmentünk Weiner Leóhoz órára. Nagyon féltem, de Weiner mindig engem dicsért, pedig nagyon szigorú híre volt. Pista utána segédkarmester lett az együttesnél, és amikor megszerettem a brácsát, kiverekedett egy státuszt nekem. Így lettem végleg brácsás.

   - Miért jobb brácsázni, azon túl, hogy talán technikailag nem olyan nehéz, mint a hegedű?

   - Nekem ez a hangszer nagyon fekszik. És óriási szerencsém volt, hogy egy nagyon jó hangszert tudtam venni magamnak. Az én testalkatomra szabott kis hangszert. 39 és fél centis, manapság 42 centi alatt nem állnak szóba az emberrel. Én kis ember vagyok, kis kezekkel, nekem ez csodálatos volt. Rettenetes állapotban volt, nem volt rajta fogólap, repedések mindenhol, kétezer forintért megvettem.

   - Az akkoriban annyira nem volt kis pénz…

   - Két-háromhavi fizetés lehetett. Volt egy öreg hangszerész ismerősöm, rendbe rakta és azóta is azon játszom. Több, mint hatvan éve.

   - Ott tartottunk, hogy két évet lehúztál a Honvéd Zenekarnál.

   - Igen, két év után egyszer kiírtak egy próbajátékot az ÁHZ-nál. Ez volt 1951-ben és Tátrai bíztatott. Akkoriban még nem adták meg a kötelező anyagot, blattolni kellett. És Iványi József (az akkori szólamvezető, a Tátrai Kvartettben is brácsás volt) elém tett egy jó nehéz állást a Páva-variációkból. De pont azt előtte egy évig tanultuk a Honvéd Együttesben. Szóval, megint szerencsém volt, simán lepörköltem. Átmentem az Állami Hangversenyzenekarhoz (akkor még nem így hívták őket). Nem sokkal később a feleségem is odakerült.

   - Kisegítettél néha vonósnégyesekben, de az igazi időszak akkor jött el, amikor csatlakoztál Tátraiékhoz.

   - Még nem játszottam náluk, de az 1957-ben megalakuló Várkonyi Kvartettben igen. Tátrai sokszor hallott kamarázni, például amikor Bartók VI. vonósnégyesét játszottuk (az egy nagy brácsaszólóval kezdődik). Amikor később probléma lett a brácsásukkal, szólt nekem, hogy nem ülnék-e át hozzájuk. Hihetetlen nagy dolog volt ez akkor (1959-et írtunk). Magyarországon a Tátrai Vonósnégyes volt A vonósnégyes.

   - Ez pontosan így volt. És már a repertoár sem volt teljesen ismeretlen.

   - Itt is szerencsém volt, mert mielőtt beléptem volna, a tüdőszűrésen észrevettek egy foltot, nyomban bekerültem a János Kórházba. Az egy szanatórium volt. Mire kiderült, hogy csak egy régi mellhártyagyulladás nyoma, hat hetet töltöttem bent. Jól felhízlaltak, azóta 60 kiló a „versenysúlyom” és még gyakorolhattam is. Az alagsorban, a hullakamra mellett kaptam egy kis helyiséget. Őket nem zavartam.

   - Rengeteg lemezfelvételetek készült Tátraiékkal és sokat utazhattatok.

   - Rengeteget és anyagilag sem volt rossz helyzet. De az első év katasztrófa lett volna, ha nincs az a blattolási készségem, amit még gyerekként sajátítottam el. Az első szezonban több, mint száz vonósnégyest kellett játszanunk, annak kb. harmadrészét játszottam előtte. Ültem ott, féltem és izgultam, de el tudtam játszani. Onnantól kezdve mindig ott volt az életemben a vonósnégyes.

   - Voltak kedvenc darabjaid, amelyekben komoly brácsaszólók vannak?

   - Nem nagyon, a brácsa egy középszólam, csak nagyon kevés szóló adatik meg neki. Én nagyon szeretem Haydnt, Mozartot, Beethovent, Bartókot.

   - Gyakorlatilag ezen szerzők közül nagyon sokat lemezre vettetek.

   - Beethovent még előttem kezdték el, de nagyon sok minden megvan, Mozart kvintettek, a teljes Haydn összkiadás, gondolj bele, micsoda hatalmas anyag. Remek kritikát kapott, azt írták róla, hogy etalonnak számít a Haydn-kvartettek között.

   - Szóval, 1959-től párhuzamosan futott a zenekari pálya a kamaramuzsikuséval.

   - Igen, az ÁHZ-nál lehúztam 25 évet, egy idő után szólamvezető is voltam. 1976-ban Lukács Pali nyugdíjba ment és Kórodi András áthívott az Operaházhoz szólóbrácsásnak. Csábított a műfaj, ott voltak a szép szegedi emlékek, átmentem. A repertoár egy részét ismertem, igaz, második hegedűsként, de megint segített a jó kottaolvasás. Akkor ment a Ring, gyönyörű sorozatokat játszottunk belőle. Szerettem csinálni. De öt év múlva elhívtak onnan is, a Rádiózenekar. Nem én jelentkeztem, hanem ők. Nagyon élveztem a Rádiózenekart, Lehel Györggyel is jól kijöttem. Majd amikor elkezdték szervezni a Fesztiválzenekart, Fischer Iván megkeresett és egy jó ideig párhuzamosan dolgoztam. De nagyon sokat játszottam Tátrai Magyar Kamarazenekarában és a Liszt Ferenc Kamarazenekarral is. A Bartók Vonósnégyessel felvettük az összes Brahms-kvintettet és szextettet, ami párizsi nagydíjat kapott. Szóval, halmoztam az állásokat.

   - Tanítottál is, ugye?

   - A Zeneakadémián, ami azért nagy teljesítmény, mert nekem nincs diplomám. Amíg adjunktus voltam, rendben ment, de amikor docens lettem, kellett miniszteri engedély. Meg is kaptam. A tanítás furcsa dolog. Egyszer Rados Feri kért egy év fizetés nélküli szabadságot és Banda Ede kitalálta, hogy én tanítsam a kamarazenét. Akkor hatvan-egypár éves lehettem, de végül elvállaltam. Nagyon szerettem. Helyettesítettem brácsatanítást is. Én ismertem a brácsa kamarazenét, a zenekari irodalmat, de a szólóirodalmat, etűdöket, tanulmányi darabokat, na, azt nem. Úgyhogy mindig egy leckével a tanítványok előtt jártam az első évben. Úgy belejöttem, hogy a végén csak brácsát tanítottam. És persze lelkesen fociztam és teniszeztem is. Az kellett az erőnléthez. Akkoriban létezett a Művész Sport Klub, a Margitszigeten a Sportuszoda mögött voltak a pályák. Rengeteg színész is ott sportolt, Bárdy György, Ungvári László, Tahi Tóth László, Sinkó Laci és mások is. Mostanában sokat nézünk régi magyar filmeket, a feleségem dühös is rám, hogy én mindenkivel teniszeztem. Nagyon jó időszak volt.

   - Család?

   - 2016-ban meghalt a feleségem, de két évvel később újranősültem, egy kedves korrepetitor Kolléganőt, Acsay Gabriellát vettem el. Itthon sokat muzsikálunk. Pontosan játszik és szól, ha tévesztek. Sajnos szinte mindig neki van igaza. Van egy fiam, aki szólóbrácsás volt Amszterdamban, a Nemzeti Zenekarban, aminek operai fellépései is vannak. Most ment nyugdíjba, mert betöltötte a 66. életévet és ott muszáj. Úgy ünnepelték meg, hogy negyven évig ott volt, hogy az utolsó főpróbára titokban megtanulták a magyar himnuszt. Jancsinak erről fogalma sem volt. A műsor a Seherezádéval kezdődött, ami egy E-hangon kezdődik, fortissimo. Húzott egy baromi nagy E-t és megszólalt Esz-dúrban a magyar himnusz. Persze, elsírta magát, meg mi is, amikor a felvételt itthon láttuk. Volt még egy fiam, Péter, aki ütőhangszeres volt, sikeres ütőegyüttest vezetett. Sajnos Ő nagyon fiatalon meghalt. Van két fiúunokám, mindkettő brácsás, Benjámin kint Amszterdamban, Barnabás pedig itt él az alattunk lévő lakásban, Ő a Dohnányi Zenekarban muzsikál. Brácsás dinasztia lettünk. És ne feledkezzünk meg a lányokról sem: Luca huszonötéves és jeltolmács Amszterdamban. A húga, Julcsi még csak 11 éves és iskolás.

   - Hogy bírod a mostani bezártságot?

   - Jól, szerencsére jó idő van, lemegyünk a kertbe napozni, sétálni, mozogni. Sokat játszunk itthon, scrable-t, azaz betűkirakóst, azt nagyon szeretjük, jót lehet rajta mérgelődni, ha pont az a betű hiányzik. A futballt és a teniszt már abbahagytam, de mostanában rászoktam a dartsra. Az unokám nem enged elmenni, minden bevásárlást elintéz. És muzsikálunk elég sokat a feleségemmel. Ha nem csináljuk, nézzük és hallgatjuk. A legutóbbi felfedezésem elmesélem, Gardiner vezényelte a Benvenuto Cellinit egy fantasztikus előadásban, koncertszerűen. Berliozt nagyon szerettem mindig, de ezt az operáját nem ismertem. Kétszer is megnéztük, annyira tetszett.

   - Az itthoni közvetítéseket is figyelemmel kíséred?

   - Nagyon haragszom a Bartók Rádióra. Sokat hallgatjuk, de még véletlenül sem fordul elő, hogy akár egy tételt is elővennének a Tátrai Kvartett felvételeiből. Nem adják le. Ha van valami kamarazene, az csupa külföldi együttessel. Technikailag nagyon jók, de zenét nem jól játszanak, gyors és hangos. Lehet, hogy én vagyok ódivatú?

   - Még fellépsz olykor…

   - Mindig azt mondom, én vagyok a világ legszerencsésebb embere. De ott tartok, hogy szégyellem magamat, hogy még mindig hangszer van a kezemben. Három évvel ezelőttig a Concerto Budapestbe rendszeresen beültem. Ma is, néha hívogatnak vonósnégyesek, ha játszanak kvintettet, üljek be közéjük. Most októberben koncertje lesz a Pulzus Vonósnégyesnek. Mondtam nekik, ha megérITEK, elmegyek…






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.