Ez mi? – A Gioconda repertoár-előadáson
2020. február 13.
Erkel Színház
PONCHIELLI: Gioconda
Gioconda - Bakonyi Anikó
A vak asszony - Kissjudit Anna e.h.
Barnaba - Alexandru Agache
Enzo Grimaldo - Boncsér Gergely
Laura Adorno - Fürjes Anna e.h.
Alvise Badoero, Laura férje - Cser Krisztián
Zuàne - Kőrösi András
Isèpo, írnok - Kristofori Ferenc
Pap / Egy énekes / Egy távoli hang - Irlanda Gergely
Másik távoli hang - Matyó Márió
Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Kesselyák Gergely
A február 13-i Gioconda a sorozat második szereposztásának premierje volt, ha ilyen esetben ezt egyáltalán tekinthetjük második szereposztásnak, majdnem egy évvel a bemutató után. Ugyanis a bariton főszereplő, Alexandu Agache énekelte a széria minden előadásán Barnaba szerepét, és Cser Krisztián is megmaradt Alvisének az elsőből. Az új Alvise, Bretz Gábor énekelt ellenben az első szereposztás négy előadásán — egyszóval elég nagy volt a kavarodás ahhoz, hogy két külön castról lehessen beszélni.
A két már látott énekes közül Agache hozta szokásos formáját, hangilag az est legjobb produkcióját nyújtva. Annak ellenére, hogy idén történt pár változás a rendezésben, a mű legnépszerűbb zárt számainak egyikét, a Barcarolát nem állították vissza, ezzel megfosztva, hogy learassa az előadás valószínűleg legnagyobb sikerét.
Cser Krisztián jól kezdett: az első felvonás kevés nagy lehetőséget adó részeiben semmi baj nem volt, azonban az áriában azonnal hallható volt, hogy indiszponált. A matéria szokásos értékei nem mutatkoztak, erősen szorítva énekelt, tornagyakorlatokra emlékeztető különös mozgásokkal, a szokásos volumen töredékével. Biztosra lehetett venni, hogy az áriát záró magas F így nem fog sikerülni. Jobb lett volna, ha kihagyja, de nem tette: énekelte, ám gikszer lett belőle. Remélem, csak egyszeri hangi probléma volt, a Don Carlos Főinkvizítorára készülve a most tapasztalt magasságprobléma eléggé aggasztó lehet.
Megmaradt mind a hat előadásban a tavalyi Enzo, Boncsér Gergely is. A rendező, okulva a tavalyi volumen problémákból, a II. felvonást indító románcot a leeresztett előfüggöny elé rendezte át. Amit elvileg jól is tett, de nem hozott megoldást az alapproblémára. A nagy akusztikai megsegítés ellenére sem szólt ez a hang, mikor pedig a románc után visszakerült a korábbi színpadi pontra, egészen hátra, teljesen el is veszett. Boncsér Enzója továbbra is az előadás legnagyobb tehertétele, ilyen tenoristával a Gioconda színpadra vitele teljes képtelenség.
A három új női főszereplő közül Kissjudit Anna tavaly már egy előadáson énekelte a Vak asszonyt. Akkor, a premier után úgy beszéltek róla, mintha egy új Tiszay Magda tűnt volna fel a magyar operajátszás égboltján. Erről azonban szó sincs: a fiatal altnak szép színű, de egyelőre igen kis volumenű hangja van, és bár ez a szerep egyáltalán nem teszi próbára a magas regisztert, azokból a középmagas hangokból, amelyeket hallottam, nem tűnik valószínűnek, hogy a főszerepekhez szükséges magasságok birtokában lenne. Természetesen lehet, hogy tévedek, én örülnék neki a legjobban, de a sztárolásnak annak a formájára, amely vele kapcsolatban elindult, még nem látom elérkezettnek az idejét.
Ahogy abszolúte nem látom idejét annak, hogy Fürjes Anna, Laura megszemélyesítője már főiskolásként több szerepben is sorozatokat énekeljen. Erre egyetlen ésszerű magyarázat lehet: a Gioconda művészeti gondnoka, Marton Éva növendéke a főiskolán. A probléma ott kezdődik, hogy hangszíne nem mezzo, és ott folytatódik, hogy még a mezzo fachhoz szükséges magas regisztere sincs meg. A Laurához szükséges diadalmas csúcshangokat levágja, teljesen elszürkítve a szólamot, érthetetlenül gonosz tekintete pedig ellenszenvessé teszi a figurát. Gyakran disztonál, túl erős a vibrátója is, játéka, mimikája kifejezéstelen és merev — egyszóval semmi nem indokolja felléptetését főszerepekben. Tanulnia kéne még inkább.
Bakonyi Anikó énekelte Giocondát, akit én régóta méltatlanul mellőzött, kitűnő énekesnőnek tartok. Nagyon szép hang, nagyszerű énekkultúra, meglepően biztos és fényes magas regiszterrel. Csak éppen nem drámai, hanem lírai szoprán, aki pompás Mimi, Pillangó, Liú, Lauretta, Susanna, Gara Mária vagy akár Oszkár lehetne. Helyette Aidát énekelt pár éve (jól!), és most Giocondát. A közép- és mély regiszterben sajnos nem szól a hangja úgy, ahogy kellene, viszont magas hangjaival olyan hatást tud elérni, amely majdnem feledteti hiányosságait. Az finálé koloratúrás részében olyat produkált, amilyet egy vérbeli drámai szoprántól soha nem lehetne hallani. Hiába: valamit valamiért. Minden problematikája ellenére engem sokkal jobban meggyőzött, mint az első szereposztás címszereplője.
A kórus kitűnő volt, mint mindig, és egyre jobb a zenekar, ami Kesselyák Gergely érdeme is mindenképp. Azonban érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a zenekar volumene nagyon sokszor befedte az énekesek hangját, ami a jelenkor általános volumen problémáit csak tovább fokozza. Szeretem, ha az árokból nem csak „szerény tánczene cincog”, de az énekeseket sem árt jól hallani. Persze lehet, hogy a színpadon álló egyik-másik énekes esetében nem lehetne a zenekart úgy lehalkítani, hogy rendesen hallatszanak.
A rendezés ugyanolyan, mint tavaly. Ugyanolyan. Negyedszer láttam az előadást, és a finálé után még mindig ökölbe szorult a kezem. Ezzel a befejezéssel ennek az operának értelme sincs. Ötletnek gyenge és ostoba, megvalósításában suta és bosszantó. Ha már történt változás a rendezés más, kevésbé lényeges pontján, érdemes lenne ezt a kulcsfontosságút is újragondolni. Vagy inkább kivágni az egészet, és csinálni egy teljesen újat. Néha az amputálás az egyetlen életmentő módszer. Ebben az esetben egészen biztosan.
fotó:© Ligeti Edina.