vissza a cimoldalra
2020-01-29
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11463)
A csapos közbeszól (95)

Bartók Rádió (758)
Kimernya? (3431)
Élő közvetítések (8358)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4668)
Palcsó Sándor (280)
Operett, mint színpadi műfaj (4211)
Opera, operett, dalciklus, librettók, szövegkönyvek, versek (606)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1856)
Társművészetek (1577)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1385)
Erkel Színház (10442)
Miklósa Erika (1241)
Franz Schmidt (3513)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3649)
Jonas Kaufmann (2476)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (7244)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

… és kora – Karczag Márton könyve Tóth Aladárról
- zéta -, 2019-12-09 [ Könyvek ]
nyomtatóbarát változat

Karczag Márton: Aranykalickában Karczag Márton: Aranykalickában
ISBN 978-615-81066-2-7
OPERA
400 oldal

Az Operaház főemléktárosa, Karczag Márton pazar kiállítású és lenyűgözően aprólékos könyvet írt az intézmény kiadásában a néhai igazgatóról, Tóth Aladárról. Az alcímben még ott van a direktor neve után az „és kora” kitétel is, ami jelentősen kitágította Szerző lehetőségeit. Persze, ahogy lenni szokott, amit nyertünk a réven, elvesztettük a vámon…

Tóth Aladár 1946 nyarán lett az Operaház teljhatalmú vezetője, s 1956 őszéig bő tíz esztendő adatott meg neki ezen a poszton. Erről a tíz esztendőről Magyarország egészét tekintve a történészek között sincs egyetértés, sejthető, hogy az egyértelmű közvélekedés kialakulásáig valószínűleg még néhány évszázadnak kell eltelnie. Ennek megfelelően a történelemnek az Operaház működésére gyakorolt hatása most, 63-73 évvel később még mindig csak teoretikus szinten elemezhető.

Ezzel szemben Tóth Aladár operaigazgatással eltelt tíz esztendejéről ma már viszonylag egyöntetű a szakma és a publikum meglátása, ritka egyetértésben általános vélemény, hogy az volt az utolsó aranykor az Operaház életében.

Talán egyszerűbb lett volna a Szerző dolga is, ha csak és kizárólag Tóth Aladár életpályáját veszi górcső alá, ami egyébként a magyar zenetörténet bántóan fehér foltja. Persze kicsit értem, hogy főemléktárosként nem merült el mélyebben a néhai direktor Operaház-előtti és –utáni tevékenységében. Az esztéta-zenekritikus Tóth Aladár két világháború közötti tevékenységéről még találunk érdekességeket, elsősorban az operai kritikák nyomán. De a lemondás utáni, a haláláig tartó 12 esztendőről fájóan kevés szerepel a kötetben és a köztudatban, pedig Tóth nagy idők nagy tanúja volt. Mindent egybevéve akkor is sajnálom az elszalasztott lehetőséget egy zenetörténészi életmű igazán alapos feltérképezésére, ha Karczag Márton nem ezt tekintette elsődleges feladatának. (Ezzel egyébként a hazai zenetudomány Tóthon kívül másokkal szemben is adós, Bartha Dénestől, Molnár Antaltól, Szabolcsi Bencétől kezdve Pernye Andráson át egészen Kroó Györgyig.)

A Szerzőt annyira izgatják az 50-es évek történései, hogy gyakorlatilag átugrik az első direktori éveken, szinte egyből az 1949 közepére, amikor a Magyar Dolgozók Pártja végleg átvette az ország irányítását. A könyv fejezetei sorában A(z 1940-46 közötti svédországi emigrációból való) hazatérés után közvetlenül következik A politika hálójában. Persze később visszatér egy kicsit a kezdetekhez, hogy miként vette át a színház vezetését, de pont ezen időszakból így is igen kevésnek érzem az információt.

Felmerül a kérdés, hogy kutatásai során Karczag az első éveket tekintve csak alig jutott volna biztos információk nyomára a verbális legendáriumon túl? Ebből a szempontból is hasznos lett volna egy szerzői elő(vagy utó)szó, mint ahogy fájlalom, hogy az adott források csak a végén összegyűjtve, nem pedig lábjegyzetben szerepelnek. S egy ilyen sűrű időszakot feldolgozó kötetben nagy segítség lenne a végére egy névmutató, s a nem túl nagy számban előforduló ellentmondások, tévedések kiszűrésére praktikus lett volna egy szakmai lektor alkalmazása is.

Mindezek ellenére a kötet már a közölt információk mennyiségét illetően is óriási előre lépés. Az adatokon túl örömmel lubickolunk a nagyszámú, zömében eddig publikálatlan fotó között, még akkor is, ha bizonyos egyoldalúságot, bizonyos művészek túlreprezentáltságát vélhetünk a válogatásban felfedezni.

A személyes véleményem szerint Tóth Aladár legfőbb operaigazgatói érdeme, hogy helyreállította az intézmény szakmai tekintélyét, s a II. világháború előtti korszakot mintegy egybefűzte a világégés utáni időszakkal. A Radnai-Márkus éra mára szinte összefüggőnek tűnik Tóth Aladár munkásságával. Ez pedig csak azért következhetett be, mert Tóth mindent megtett eme folyamatosság megteremtéséért.

Karczag nem elfogulatlan szemlélő, s nem maradt közömbös az egyébként is szerethető főhős iránt. Ez nem feltétlenül baj, csak tudnunk, kell, hogyan közelítsünk soraihoz. Vannak a kötetben a direktor emberi vagy vezetői gyengeségeire utaló bekezdések, melyeket kivétel nélkül mindig valamely művész, pályatárs szájába adva oszt meg velünk, nem pedig kutatásai eredményeként. Néha az az érzés alakul ki az olvasóban, hogy Karczag túlontúl sokat támaszkodik az operaházi pletykákra, de az is lehet, hogy egyértelmű tények helyett csak ezeket sikerült feltárnia.

Tóth Aladár 1956-os megbuktatásával kapcsolatosan Karczag feltűnően homályban hagyja azokat az erővonalakat és személyeket, akiknek az intézményen belül érdekükben állt a direktor eltávolítása. Mintha fedezné azokat, akik az utána követő évek-évtizedek nyertesei voltak, az újabb vezetés(ek) idején fontos pozíciókat tölthettek be, vagy akik idővel követhették Tóthot az igazgatói székben. Ilyenkor nem lehet másra gondolni, hogy egy következő kiadványhoz tartalékolja ezeket az információkat a Szerző.

Annak igazolására, hogy a legmagasabb politikai szinten dőlt el az Operaház jövője, hadd idézzek a könyvből az MDP központi vezetőség titkárságának1950 januári ülésének jegyzőkönyvéből két megállapítást. (Figyeljék a neveket!)

Jelen van: Rákosi Mátyás, Szakasits Árpád, Kádár János, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Marosán György, Kovács István, Donáth Ferenc, az előadó Révai József, az Operaházat Garai Imréné főtitkár képviselte.

„…műveiben Wagner általában a germán faji felsőbbrendűség hirdetője, művészetének talán legjellegzetesebb eszköze a misztika. Ezek a körülmények nem teszik alkalmassá Wagnert arra, hogy a magyar nép operaszínpadán túlzott helye legyen. Mégis a tavalyi évadban a Wagner-művek előadásai száma az előző évihez képest nem csökkent, hanem emelkedett (20-ról 26-ra). Ez az arisztokratizmus teremtette meg az Operaház színpadán a túlzott Mozart-kultuszt is….”

Kétségtelen, hogy Tóth Aladár ért el működése alatt eredményeket is. Az előadások zenei nívóját felemelte, igazgatása alatt a kórus és zenekar igen nagyot fejlődött. De Tóth zavaros és művészpolitikánkkal ellentétes álláspontja akadályozza, hogy az Operaház a szocialista kulturális front részévé váljék.”

Ugyan Tóth Aladár felajánlott lemondását nem fogadták el, s két évvel később Kossuth díjjal tüntették ki, de a műsorpolitikában gyökeres változtatások következtek be.

A könyv rendkívüli hiánypótló értéke mellett számomra azt is felmutatta, hogy még mindig nem sikerült kellően felkutatni, pontosan milyen folyamat zajlott a politika és a színház között. Hogy milyen konkrét direktívák jelentek meg az elméleti érvek mellett és milyen ráutalásos sugalmazás, illetve milyen vélt megfelelési kényszer hatására alakult úgy az intézmény élete, ahogy alakult.

De ez a helyzet nem maradt abba 1956-ban, nem állt le Tóth Aladár lemondásával, hiszen a nagypolitika és az aktuális direkció viszonya a XX. századtól leginkább csak valamiféle macska-egér harc nyomán érhető tetten – egyelőre csak nyomokban – már Tóth Aladárt követő Palló Imrétől, Nádasdy Kálmántól, Lukács Miklóstól kezdve egészen Ókovács Szilveszterig és gyanítom, látni fogjuk, hogy majd Őt követően is…

Mert az a bizonyos címben szereplő aranykalicka sejthetően nem csak Tóth Aladár privilégiuma volt, hiszen az Őt követő direktorok is a gúzsban táncolás művészetével próbálják irányban tartani az ország első színházának kormánylapátját.

Szóval, van még mit kotorásznunk a levéltárak, archívumok és winchesterek legmélyén…

Műsorajánló
Mai ajánlat:
17:00 : Budapest
Müpa, Üvegterem

Koros-Fekete Fanni (hegedű), Bálint Péter (zongora)
"Hangulatkoncert"
JANÁČEK: Szonáta hegedűre és zongorára
MOZART: G-dúr szonáta zongorára és hegedűre, K. 301
MONDELSSOHN: Variations Sérieuses, op. 54
BACH: d-moll partita, BWV 1004 - Chaconne

19:00 : Budapest
Fészek Művészklub

Tóth Ágnes (fuvola), Szűcs Péter (klarinét),
TRIO Y:
Varga Oszkár (hegedű), Matuska Flóra (gordonka) Dani Imre (zongora)
Magyar Kortárszene a Fészekben IV. - Huszonévesek kamarazenéje
GELLÉRI ANDRÁS: Transformotion II.
ZÁMBÓ JONATÁN: T(Rio)
PERSÁNYI ZSÓFI: Jeux – á B.H.
KECSKÉS D. BALÁZS: Chantsd’amour
SZÉCSI LŐRINC: Triószonáta
SZŐCS MÁRTON: ArcsIncertaines

19:00 : Budapest
Erkel Színház

ADAM: Giselle

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Matias Tosi (ének)
Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán)
Vezényel: José Cura
JOSÉ CURA: Montezuma és a rőthajú pap – vígopera (de azért nem annyira) [ősbemutató]

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Mihail Pletnyov (zongora)
MOZART: Esz-dúr szonáta, K. 282
BEETHOVEN: Asz-dúr szonáta, op. 110
MOZART: C-dúr szonáta, K. 330
BEETHOVEN: c-moll szonáta, op. 111
A mai nap
született:
1782 • Daniel Auber, zeneszerző († 1871)
1862 • Frederick Delius, zeneszerző († 1934)
1924 • Luigi Nono, zeneszerző († 1990)
elhunyt:
1962 • Fritz Kreisler, hegedűs (sz. 1875)