vissza a cimoldalra
2019-10-16
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11440)
A csapos közbeszól (95)

Házy Erzsébet művészete és pályája (4586)
Momus-játék (5751)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3453)
Plácido Domingo (911)
Élő közvetítések (8194)
Erkel Színház (10330)
Erkel Ferenc (1065)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1779)
Franz Schmidt (3435)
Simándy József - az örök tenor (631)
Lisztről emelkedetten (961)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4392)
Beethovenről - mélyebben (695)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (7224)
Kedvenc előadók (2841)
Egyházi zene (220)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Szerepgondolatok – V. László: Horváth István a reveláció jegyében
- zéta -, 2019-09-11 [ Operabemutatók ]
nyomtatóbarát változat

V. László: Horváth IstvánEgészen idáig hálátlan feladatnak gondoltam Erkel Hunyadi Lászlójából V. László szerepét. Ugyan szinte a teljes előadás alatt színpadon van, s a főszereplők közül dramaturgiai szempontból tán a legfontosabb figura, mégis úgy éreztem, s ezzel nem voltam egyedül: a zeneszerző oly fukarul bánt vele. Pedig van legalább két önálló jelenete, ezek szinte sosem vitték előre a cselekményt, zeneileg elnagyoltnak tűntek. V. László közreműködik kettősökben és több nagy együttesben is, mégis, az uralkodói jelenség háttérbe szorult a többiek mögött. Így gondolkodtam erről egészen idáig.

Ebben elsősorban a személyes tapasztalataim vezettek, hiszen az elmúlt négy évtizedben számos V. Lászlóval volt dolgom nézőként. Már a korai előadásokban is meglepve tapasztaltam, hogy tenoristáink zömén kifog a szólam, csak elenyésző részük tudta magát az énekesi feladatot legalább elfogadhatóan teljesíteni. Feltűnő volt, hogy akiknek ez sikerült, azok leginkább a karakterizáló képességük segítségével jutottak túl a nehezén. Ez a hagyomány: V. László karaktertenor szerep, s comprimario énekesek hada igyekezett a feladattal megbirkózni. Így volt ez régebben, így egészen mostanáig.

A minap az Operaház idei tatai vendégjátékára Erkel legelső sikeres dalművét, a Hunyadi Lászlót vitte. Az előadás a rossz idő miatt a komolyzenére nem igazán alkalmas helyi sportcsarnokban zajlott, koncertszerűen, térmikrofonok és klímaberendezések zajos társaságában. A színpadot a főszereplők jelmezei helyettesítették, így, ha csak a gesztusok mentén is, lehetőség volt egy-egy pillanatra megidézni a nagyszínpadot. (Az Énekkar koncertöltözékben közreműködött a zenekar mögött.)

Mivel az eredeti előadásról korábban már többször is írtunk, konkrétan a tatai produkcióról csak címszavakban szólnék. Abszolút újonc volt a címszerepben Pataky Dániel, aki a bemutatón még V. Lászlót énekelte. Hunyadiként óvatos, kissé merev éneklés jellemezte, várom, pályája hova fut ki, egyelőre nem egyértelmű, mi rejlik benne. Szilágyi Erzsébetként Kolonits Klára az általa etalonként megteremtett anyafigurát most is elsöprő evidenciával tolmácsolta. Gara nádor szerepében Kelemen Zoltán egysíkúan, de biztosan hozta az intrikus figurát. Regisztrálhattuk még Miklósa Erika sajnálatos további hanyatlását, s hogy Mátyás szólamát korrekten szólaltatta meg Kun Ágnes Anna. Az előadást biztos kézzel fogva össze a veterán Medveczky Ádám, a fő csúcspontokra koncentrálva, némileg nagyvonalúan szemet hunyva az este szeplői felett.

V. László szerepét ugyan már két évvel ezelőtt megkapta Horváth István, de nekem pont ezen az estén sikerült először összefutni vele. Ahogy a bevezetőben leírtam, az általam korábban látott előadásokból számomra egybehangzóan az a tradíció maradt meg, hogy V. László karakterszerep. Számos jeles és még több jelentéktelen V. László korábban azon versenyzett egymással, hogy ki tudja minél karakteresebben előadni a király szólamát. Zsákutca volt, de erre én is csak Horváth István alakítása közben jöttem rá.

Pedig már anno az ős-Bánk bán megismerése idején észbe kaphattam volna, csak a rút megszokás olykor csúfosan megtréfálja az emberi elmét. Mert ott is egyértelművé vált, hogy Ottó sem karaktertenor. Akkor kellett volna kapcsolni, hogy V. László mintájára „készülhetett” a későbbi negatív tenorszerep. De az igazi minta a komponista számára nem saját maga lehetett, hanem az általa oly kedvelt (és sokszor bemutatott) korai olasz bel canto. Az a zenei gondolkodás, ahol bizony nem ritka, hogy a második tenor virtuozitásban, technikai nehézségben fölébe kerekedik az első tenor nemesebb szólamának. Hirtelenjében Rossini Otellója jut eszembe, amelyben az amoroso Rodrigo rendesen felcikázik a háromvonalas tartományba. (És mit ad Isten, pont két évvel a Hunyadi előtt mutatták be a Pesti Nemzeti Színházban, bár arról nem találtam adatot, de nem lennék különösebben meglepve, ha történetesen Erkel vezényelte volna a honi premiert.)

Villámcsapásként hatott a felismerés: hát ezért volt oly sok kínos kudarc a karaktertenorok vidékén. Egy klasszikus comprimario-tenor szólam legmagasabb állása alig-alig közelíti meg, de biztosan nem lépi túl a kétvonalas A-t, míg V. László (és Ottó) eredeti szólamában nagyon is sűrűn. Egy sor nemzedék tévúton járhatott e témában. (S az oly gyakori átiratok az egyszerűsítés jegyében jelentősen félreértelmezték e szólamokat.)

Mindez Horváth István éneklése közben futott át rajtam. Horváth a szólamot legsajátabb területén, virtuóz Rossini-tenor módján közelítette meg, s kiderült, a szituáció-és emberábrázolás magasiskoláját tudja így bemutatni, vagyis mindazt, amit Erkel gondolhatott erről a figuráról.

Horváth nem a fizikai vagy lelki satnyaságát hangsúlyozza az uralkodónak, hanem a belső bizonytalanságát. Azt pedig nem okozza más, mint a féltékenység. V. László szerelmes Máriába, a belső tusakodás lényege, hogy tiszta eszközökkel nem tudja meghódítani a lányt. Horváth gyönyörű, sosem hallott szenvedéllyel veti bele magát abba a szerelmes dallamívbe, amit kollégái csak óvatoskodva, széttördelve fogalmaztak meg. Most éreztem meg először, hogy ez a (számára földöntúli) szerelem viszi bele a becstelenségbe, egyedül ezért enged Gara unszolásának. Ettől a figura nem lesz feltétlenül szimpatikusabb, csak értjük a mozgatórugóit.

A tenorista nagy pillanatai a harmadik felvonásban jönnek el. A jelenet a magányosan őrlődő uralkodó tépelődésével indul, ami átvált Mária iránti szerelem megfogalmazására. Az érzést Erkel nagyon is tisztán kibontotta, de eddig (számomra legalábbis) rejtve maradt. Hajlékony, puha frázisok követik egymást, ami nagyszerűen fekszik Horváthnak.

Nem vagyok feltétlenül magasságfetisiszta, de ezúttal nem tudom megkerülni: a tenorista, Garával való kettősében a harmadik felvonás elején előbb egy pompás háromvonalas Desz’-t énekel, míg rábízza a nádorra Hunyadi elfogását. Ezt követően – a szerep szerint – diadalittasan elrohan Máriához mohó apja áldásával kísérve, amely frázist egy impozáns és csengő tartott H’-val zárt – hangfelvétel tanúsága szerint majd 12 másodpercig. (12 másodpercig a tatai városi sportcsarnokban! Milyen gazdagok is vagyunk mi!) Akárhogy matatok a memóriámban, az elmúlt évtizedekben ebben a dalműben nem volt ehhez fogható hazai tenorélményem. S szeretném hangsúlyozni, hogy mindkét hang tökéletesen szolgálta a kifejezést, tehát nem öncélú magamutogatásról volt szó. Az előadás több korábbi pontján is megtehette volna ezt tenoristánk, de akkor üres hivalkodás lett volna e ritka zenei eszköz.

Várom a pillanatot, hogy kiderüljön más számára is, hogy micsoda művészi kincs van Horváth István torkában. A biztos magasságok régóta köztudottak, az énekes szűk évtizede a hazai énekeskultúra jelentős alakja. Olyan feladatokat old meg sorozatosan virtuóz üzembiztossággal, mint az Ory grófja, a Pasquale Ernestója, a „nehezített” Ottó a legutóbbi Bánk-premieren, vagy a Cantata profana hírhedt tenorszólója.

Nagyszámú fellépései ellenére Horváth István igazi, testhez álló feladatot méltatlanul keveset kap. A zenés szakma afféle Jolly Jokernek használja, aki Bachtól a kortársakig bármit képes magas színvonalon tolmácsolni. A hazai operarajongók közül is csak kevesen vannak igazán tisztában Horváth művészi kvalitásaival. Ugyanők majd mélyen pénztárcába nyúlva ünneplik nemsokára korunk egyik tenorsztárját, akivel (legalább) azonos színvonalon tevékenykedik a magyar tenorista.

V. László: Horváth István
fotó:© Rákossy Péter

Műsorajánló
Mai ajánlat:
11:00 : Budapest
Erkel Színház

ERKEL: Hunyadi László – OperaKaland
ismétlés: 16:00

17:00 : Budapest
Müpa, Üvegterem

Szabady Ildikó (fuvola)
Bellus Csilla (zongora)
"Hangulatkoncert"
MOZART: C-dúr Andante, K. 315
SCHUBERT: a-moll („Arpeggione”) szonáta, D. 821
DEBUSSY: Suite bergamasque - 1. Prélude, 3. Clair de lune, 4. Passepied
MENDELSSOHN: Rondo capriccioso, op. 14

19:00 : Budapest
Óbudai Társaskör

Meláth Andrea tanszékvezető növendékei:
Topolánszky Laura, Fenyvesi Gabriella, Erdős Róbert, Gulyás Bence, Katoh Hiroko, Finszter Eszter, Tuznik Natália
Zongorán közreműködnek: Alter Katalin, Harazdy Miklós, Szabó Ferenc János
"A dal mint műfaj különböző korokban"
Zenés, prózai este zeneakadémistákkal


19:00 : Budapest
Festetics Palota Tükörterme

Miksch Adrienn (ének), Fülep Márk (altfuvola), Varga Gábor (klarinét), Ambrózy Attila (fagott), Benedekfi István, Dragony Tímea, Kéry János (zongora), Bábel Klára (hárfa)
Kruppa Vonósnégyes
"Mini-Fesztivál • 4.2"
DOBOS DÁNIEL: Drumul Dracului (Az ördög útja)
OLSVAY ENDRE: Kabala - ősbemutató
SUGÁR MIKLÓS: Kettősjáték
NYITRAI LÁSZLÓ: Leggiero
MADARÁSZ IVÁN: In memoriam...
HUSZÁR LAJOS: Sanctus, op. 46
BARTA GERGELY: Felix namque
DRAGONY TÍMEA: Lángrózsa - ősbemutató

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Ránki Dezső (zongora)
Horti Lilla, Horváth István, Hámori Szabolcs (ének)
Magyar Rádió Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán)
Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Vásáry Tamás
BEETHOVEN: 4. (G-dúr) zongoraverseny, op. 58
BEETHOVEN: Krisztus az Olajfák hegyén, op. 85
A mai nap
történt:
1926 • A Háry János bemutatója az Operaházban
született:
1952 • Szigeti István, zeneszerző
1962 • Dmitrij Alekszandrovics Hvorosztovszkij, énekes († 2017)
elhunyt:
1621 • Jan Pieterszoon Sweelinck, zeneszerző (sz. 1562)
1982 • Mario Del Monaco, énekes (sz. 1915)
1983 • Jakov Gotovac, zeneszerző (sz. 1895)
1986 • Arthur Grumiaux, hegedűs, zongorista (sz. 1921)