Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Eötvös Péter 75 - "Hangverseny a 75. születésnapját ünneplő Eötvös Péter tiszteletére"

2019-03-24 09:39:44 - dni -

Eötvös Péter 75 - "Hangverseny a 75. születésnapját ünneplő Eötvös Péter tiszteletére"

Hangverseny a 75. születésnapját ünneplő Eötvös Péter tiszteletére 2019. március 8.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

EÖTVÖS PÉTER: The Gliding of the Eagle in the Skies
EÖTVÖS PÉTER: Alle vittime senza nome
EÖTVÖS PÉTER: Halleluja - Oratorium balbulum

Iris Vermillion (mezzo), Eric Stoklossa (tenor)
Mácsai Pál – narrátor
Magyar Rádió Énekkara (karig.: Pad Zoltán)
Pannon Filharmonikusok
Vezényel: Eötvös Péter

Úgy emlékszem, a mester korábbi születésnapjai kevesebb hírverést kaptak - legalábbis itthon. A kerek hetvenedik tiszteletére kitűzött plakátot a Kölni Filharmónia előtt láttam , amikor 2014-ben arra jártunk és körbesétáltuk a dómot. Mindannyiunk nagy szerencséjére, az utóbbi években elég sok időt tölt nálunk, itthon (is) él, komponál, tanít.

Zeneszerzőként talán többen ismerik - jelen ünnepi koncerten is az ő műveit halljuk, de tanítói tevékenységének hatása, jelentősége is óriási - mondhatni felbecsülhetetlen.

Elsősorban talán azért , mert ő az egyik utolsó, akinek még közvetlen kapcsolata volt ahhoz a darmstadti iskolához, amelyik egyértelműen meghatározta a huszadik század második felének zenéjét. Stockhausen és Boulez, Berio, Nono, Ligeti és sokan mások jelentették ezt műhelyt, de Eötvös később is mindig a legelső vonalban "játszott". (Mintegy tíz évig volt például a párizsi IRCAM művészeti igazgatója.)

De a tanításra nem csak saját tanulmányai, tapasztalatai, a múltja hatalmazza fel, valahogy a habitusa is olyan. Intellektuális, alapvetően tudatos tanár.

És persze zeneszerzőnek is olyan.

A „Senza sangue” hazai bemutatója kapcsán már leírtam, hogy Eötvös zenéje – szerintem – alapvetően epikus, szövegközpontú. A jelen koncert viszont azt is megmutatta, hogy az erény néha hátrány. Természetesen lehet, hogy ez csak az én személyes „hallásmódomból” fakad, de a szünet előtt hallható kompozíciók – egyfajta szimfonikus költemények – valamiért hatástalannak, erőtlennek tűntek. Nehezen megfogalmazható a hiányérzet, nekem is csak az volt gyanús, hogy például az „ Alle vittime senza nome” mindhárom tétele furcsán homogén. Egy klasszikus szimfónia vagy versenymű tételei gyakran csak absztrakt fogalmakat, táncokat, vagy még elvontabb formatípusokat jelenítenek meg, de mindenképpen különböző karaktereket. Persze manapság már semmilyen kötelezettséggel nem kell számolni, miért kellene egyáltalán tételekre bontani a mondandót, de itt magamra maradtam, semmilyen fogódzóm nem volt. A feleségem rendszerint sokkal egyszerűbben fogalmazza meg a benyomásait (ezért is szeretek vele hangversenyre menni): „Ez olyan filmzene, amihez nincs film...”

Semmiképp nem zárnám ki azt a lehetőséget, hogy kizárólag az én befogadó, dekódoló, megértő és átérző képességem korlátozott. Mindenesetre a koncert második felében előadott Oratorium balbulum másodszor is sziporkázott és lenyűgözött. (A 2016-os magyarországi bemutatón is ott voltam.)

Már megint azt az Eötvös darabot találtam ellenállhatatlannak, amelyik egy igen erős irodalmi szöveget használ.

Szóval most Esterházy Péter szövege lenne az imént hiányolt „film”?

Ez azért nem ilyen egyszerű.

A felkérésre írt szöveget a hangverseny előtt a Müpa előadótermében - egy kisebb létszámú szerencsés közönség számára – előadta Mácsai Pál.

Majdnem azt írtam, hogy felolvasta, pedig ez nagyon-nagyon más, sokkal több volt annál. Mácsai zseniális előadást tartott, talán pusztán ezért is érdemes lett volna odamenni. A monodráma után elhangzott egy érdekes információ, miszerint Eötvös a teljes szöveg nagy részét fel sem használta.

Nos, én igazán figyeltem, de nem sikerült rájönnöm, mi az, ami bekerült a műbe, és mi az, ami nem. Az biztos, hogy hiányérzetem nem volt. Az oratórium tökéletesen működő egész, egészen biztosan lesznek további előadásai, sőt, ez az a mű, amelyik mindannyiunkat túlél majd.

Megérdemel még egy-két szót maga az előadás is, elsősorban a kicsit becsípett angyalt alakító, ragyogó Iris Vermillion. Nagyszerű énekesnek tűnik, de a legfeltűnőbb tulajdonsága talán az, hogy „van stílusa”. Tüneményes jelenség. Bejön, minden szem rászegeződik, ő pedig színpad és díszlet nélküli koncerten is „játszik”, és uralkodik az egészen. Mácsai Pál is jelenség, és még énekelnie sem kell ahhoz, hogy hangsúlyaival, artikulációjával, beszédének ritmusával zenei tényezővé váljék. Erik Stoklossa, a tenor, a dadogó szerzetest alakítja, és szerepének megfelelően némileg háttérbe szorult a két erős karakter mellett.

Tetszett a Rádióénekkar – ők azok (a szerző-karmesteren és Iris Vermillion-on kívül) akik a mű 2016-os magyarországi bemutatóján is közreműködtek. A zenekar viszont akkor a Bécsiek voltak. Mégis, valahogy a hiányuk most nem fájt. A Pannon Filharmonikusok a „kielégítőnél” jobban, meggyőzően zenéltek. Nem mernék vállalkozni arra, hogy részletesen definiáljam az eltérést a Bécsi Filharmonikusok és a Pécsi Filharmonikusok között. Van különbség közöttük – egy betű biztosan...

Hangverseny a 75. születésnapját ünneplő Eötvös Péter tiszteletére






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.