vissza a cimoldalra
2019-06-16
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11348)
A csapos közbeszól (95)

Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61793)
Opernglas, avagy operai távcső... (20229)
Jonas Kaufmann (2389)
Momus-játék (5688)
Új lemezek (99)
Élő közvetítések (7913)
Erkel Színház (10231)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1679)
Franz Schmidt (3349)
Pantheon (2355)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4504)
Kedvenc magyar operaelőadók (1118)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4362)
Beethovenről - mélyebben (694)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3268)
Operett, mint színpadi műfaj (3935)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Az opera vége – Kurtág-bemutató a Scala-ban
Pál Tamás, 2019-01-22 [ Operabemutatók ]
nyomtatóbarát változat

Kurtág-bemutató a Scala-ban 2018. november 15
Teatro alla Scala

Kurtag: Fin de Partie

Hamm - Frode Olsen
Clov - Leigh Melrose
Nell - Hilary Summers
Nagg - Leonardo Cortellazzi

a Teatro alla Scala Zenekara
vez. Markus Stenz

Nincs műfaj, amely annyira összeforrt volna a nyilvánossággal, mint az opera. Ennek ezer oka közül az egyik, talán a legfőbb: eszköztárának rendkívüli gazdagsága. Egy opera, amely már méreteiben is impozáns – olykor öt óránál is hosszabb – alkotás, számtalan oldalról képes megtámadni nézőit-hallgatóságát. Alapanyagát, a zenét a legkülönbözőbb formákba öltözteti, együttesek váltják az áriákat, hatalmas finálék zárják a felvonásokat. De itt vannak a kórusszámok, a balettzenék, s ez utóbbiak nem csak a műveken belül, de önállóan is életképesek, elég a Rabszolga-kórusba belehallgatni, s máris elénk ugrik az egész Nabucco. S akkor még a dráma, a maga fordulataival, izgalmaival, a színpadkép varázsa, s – vissza a zenéhez – az énekhangok szépsége, virtuozitása... Nem folytatom, csak megjegyzem, hogy az alkotók, az alkotás irányából indulva is hosszú lista állítható. Librettista, zeneszerző, tervezők, karmester, énekművészek, zenekar, kórus és a többi. Nem csoda, hogy az opera nagy korszakaiban képes volt közüggyé válni.

Látszólag ma is így van, Kurtág György operájának, a Fin de Partie-nak tavaly novemberi bemutatójáról az egész világsajtó hírt adott, pedig napjainkban nem beszélhetünk az opera aranykoráról. Ennek egyik oka kétségkívül a szerző tekintélye, de talán benne rejlik a műfaj belső értékeinek ma is ható energiája, életereje is. A premierről szóló tudósítások mindegyike azzal kezdi (s a legtöbbje azzal is fejezi be), hogy a művet a premier közönsége nyolc percen át ünnepelte. Jelen voltam az előadáson, de az ünneplésnek nem lehettem tanúja, mert a függöny összecsapódása után szinte menekültem a szabad levegőre. Miért?...

Nyilvánvaló, hogy a Fin de Partie semmilyen szempontból nem tekinthető átlagos alkotásnak, s így elsőre meghökkentőnek tűnik, de araszoljunk végig az attribútumokon, ami egy átlag operát operává tesz. A tartalommal kellene kezdeni, de én – szántszándékkal – azt hagyom utoljára. Kezdjük inkább a külsőségekkel!

Az egyfelvonásos mű meghatározatlan helyen játszódik, a színen egy ház, ablakai, ajtaja üresek, belül sötétség (kívül is elég sötét van), a négy szereplő (ez az összlétszám, kórus, statisztéria nincs) közül három helyhez kötött, ketten szemetes kukában, ahonnan csak fejük látszik ki. Egy szereplő – talán a legfontosabb – kerekesszékben, ő vak, szemén fekete szemüveg. A negyedik személy mozgászavaros, ő az egyetlen, aki saját lábán közlekedik, de útvonala rendkívül behatárolt, ugyanazon az úton megy oda-vissza. A látvány a mű kb. két órányi időtartama alatt lényegében nem változik, a fent leírt színpad a hét kis zeneszünetben alig láthatóan elfordul, s így kicsit más szögből látunk rá, s a világítás is változik, ám alig észrevehetően.

Szerkezetét tekintve a darab nyolc részre oszlik, melyeket rövid szünetek választanak el egymástól. A felosztásnak mélyebb formai oka nincs, azaz a részek karakterüknél fogva alig különböznek (mint például duett az áriától, kvartettől, kórustól...), a mintegy százhúsz perc a zenei struktúrákat tekintve egyhangúan telik, a kerekesszékes többet énekel, a kukások kevesebbet, a mozgássérült alig. Együtt szinte soha, inkább egymásnak válaszolgatva (ne vegyék rossznéven, hogy nem nevezem meg a szereplőket, oka van, később erre is sor kerül). Kis fantáziával finálénak lehet tekinteni az utolsó perceket, ahol az énekszó teljesen elhallgat.

Cselekmény nincs, a kerekesszékes vak néha ide-oda gördül, a kukások hol kidugják a fejüket, hol visszahúzódnak a kuka mélyére, ahol aztán véglegesen eltűnnek, a mozgászavaros... de ezt már említettem. Ha most úgy folytatnám, hogy balett sincs (holott francia operával állunk szemben), írásom gúnyolódásnak tűnne, hiszen az eddigiekből is eléggé nyilvánvaló, hogy a szerző nem kívánt élni a műfaj fent felsorolt „palifogó” eszközeivel. Az énekes deklamáción kívül Kurtág művében a hagyományos operai kliséknek nyomát sem találjuk, a szerzőt az azokban rejlő lehetőségek egyáltalán nem izgatták. Ez egyben azt is jelenti, hogy – s ez még ily felületes elemzés után is kijelenthető – Kurtág műve nem plebejus, operaszerzővé avanzsálása nem változtat azon, hogy zenéje, ahogyan eddig is, az értőkhöz, a kiválasztottakhoz szól.

S vajon miről?

Samuel Beckett drámájáról Adorno, a huszadik század egyik legnagyobb gondolkodója tanulmányt írt, amelynek címe: Kísérlet Beckett „A Játszma Vége” című művének megértésére. Vészjósló cím... Bevallom, tőlem teljesen idegen ez az alkotói attitűd, amely a művet egyfajta enigmaként, rejtvényként tárja közönsége elé, s amely iránynak Beckett szóban forgó darabja talán legismertebb példája. Idézek:

A játszma vége (1957) az abszurd színház, az antidráma egyik kulcsalkotása. Beckett a halál órájában széthulló emberi személyiség pusztulását vitte színpadra egy sakkjátszma utolsó lépéseiként: egy magatehetetlen királlyal, egy céltalanul mozgó futóval és két mozdulatlan paraszttal játszik egy teljesen letarolt sakktábla egyik felén. A sakk a leglogikusabb játék, Beckett játszmavezetése viszont a logika teljes tagadása: ellenfél nincs, a lépések ad hoc történnek, - anarchikus kétségbeeséssel, valami kiszámíthatatlan ellentámadást kivédendő. A létezés misztériumát és terrorját, minden emberi kapcsolat eleve ellentmondásos természetének tragikus abszurdumát, a nyelv, az érintkezés, a megismerés képtelenségét megjelenítő dráma – remekmű.”

A leírás tökéletes, a „remekmű”-vel is egyetértek, végtére egy tökéletesen végrehajtott robbantásos merénylet is lehet remekmű, ellenszenvem ettől azonban csak mélyül. Hamm (kerekesszék), Clov (mozgászavar), Nagg és Nell (kuka) nem személyek, nevük csak címke, mondandójuk egyhangú, a drámaíró élettagadásának rejtélyes mondatfoszlányokban való közvetítése. Nem feladatom Beckett drámájának részletesebb elemzése, elég annyi, hogy az egész dráma, s annak kétórányi, Kurtág által librettóként használt „kivágata” számomra taszító, elfogadhatatlan.

Na és az opera?

Kurtág énekes-szólamai jól énekelhetőek, a prozódia világos, egyszóval a szerző ezen a ponton hű marad a hagyományokhoz, a klasszikus drámai deklamáció maradéktalanul érvényesül alkotásában. A szöveget wagneri elvek szerint kezeli, nincsenek ismétlések, semmilyen együtténeklés nem fedi le a világos követhetőséget. Ráadásul Kurtág zenéje nagyon szép. Nem a konszonánsan sima értelemben, hanem a hangzás abszolút értelmében, szép, mint egy lezuhanó kő hangja, kifejező, mint a villamos sínjének csikorgása. S ehhez még hozzáteszem, hogy Kurtág operaszerzőként is megmaradt a kis formák mesterének, kidolgozott, míves, finoman árnyalt hangzások ömlenek ránk két órán keresztül. S mégis, ahogy teltek a percek, ahogy a nagyszerű énekesek törhetetlen energiával birkóztak meg a szerző hihetetlenül változatos frázisainak megformálásával, úgy nőtt bennem szinte elviselhetetlenné a feszültség, s késztetett végül menekülésre. Hosszú hónapokba telt, míg most felismerni vélem, hogy miért.

Kicsit másképp fogalmazva a fentieket, Kurtág nem fedte le más zenei struktúrákkal a drámaíró szövegét, nem kommentálta hangsúlyos közjátékokkal, zenéje nem másította meg a szöveg lejtését, hangsúlyait, épp ellenkezőleg, jól felismerhető célja éppen annak respektábilis követése volt. Ezt azért tehette, mert Beckett figurái nem halandzsanyelvet beszélnek, mondataik nyelvtani szempontból konstruáltak, jelentenek is valamit, csak mondandójuk eredete és célja vész el a szándékos értelmetlenségben, válik borzalmakat sejtető álbeszéddé, zajbeszéddé.

Nos, ezzel az álbeszéddel tesz úgy a komponista, mintha igazi beszéd lenne, s látja el dallammal, hangsúllyal, kísérettel, tesz hozzá olyan érzelmi, lelki töltetet, amitől az teljesen elveszti eredeti funkcióját, hiszen – a drámaíró szándékaival ellentétesen – igazi emberi beszédnek tűnik. Beckett álbeszédet beszélő árnyékfigurái helyett Kurtág operaszínpadán igazi beszédet beszélő éneklő emberek vannak. Az éneklő ember jelenléte Beckett világában pedig abszurd, abszurdabb, mint maga ez a világ, hiszen az éneklő embertől elválaszthatatlan a humánum. Azért vagyunk képesek érezni a negatív operai hősök iránt, azért tudjuk szánni Scarpiát és szeretni Jágót, mert éneklő emberek képében találkozunk velük az operaszínpadon. Szánalomnak és részvétnek pedig Beckett színpadán nincs helye.

Mi is történt tehát? Az, hogy Beckett visszaütött. Ha már a zeneszerző semlegesíti művének hátborzongató életidegenségét, akkor az ő grammatikailag korrekt, de végső soron értelmetlen mondatai librettóként magát az éneklést, az éneklő embert veszik célba. Mit buzgólkodsz, mit énekelsz, semmi értelme, az én szövegem ellenáll, az én világom nem tűri a zenét, belőlem úgysem tudsz operát csinálni, itt nem lesz dráma, itt nem lesz katarzis, hiába igyekszel!

Nem hiszem, hogy Kurtág ne tudná, Beckett kategorikusan tiltotta a zenét darabjai színrevitelekor, kétlem, hogy ne látta volna világosan, mi fog történni, ha a tiltás ellenére, ő mégis nekilát, s biztos vagyok benne, pontosan tudta, hogy zenéje által Beckett művészi szándékai ellentétükbe fordulnak. Azt gondolom, hogy nagy alkotóhoz méltóan, azért nyúlt Beckett darabjához, mert – azt librettóként használva – annál többet, valami egészen mást, valami sajátot akart mondani.

Adrian Leverkühn, Thomas Mann tragikus zeneszerző hőse „visszavonja” a Kilencedik Szimfóniát. Korunk világában körültekintve, nem tartom lehetetlennek, hogy Kurtág György úgy ítélte meg, eljött az idő az opera visszavonására. Mintha azt mondaná az értőknek, a kiválasztottaknak: az operának vége. Melankolikusan szép, velőkig ható zenéje a melodramma fellegvárában, a Scala di Milano-ban, a sivár, vigasztalan színpadon a négy emberi ronccsal, akik értelmetlen szövegekbe próbálnak életet lehelni a leghumánusabb emberi tevékenységgel, az énekléssel, nekem úgy hangzott, mint tragikus gyászinduló a műfaj temetésén. Jelképszerű, hogy a mű utolsó perceiben a zenekar egyedül marad. Nincs már szükség éneklésre, nincs már szükség operára. S miután én gyarló módon halálomig szeretnék hinni ebben a zajos ripacsériában, amely kulisszahasogató módon hirdeti az életet, gyászszertartását képtelen voltam ünnepelni.

Kurtág-bemutató a Scala-ban

Műsorajánló
Mai ajánlat:
11:00 : Budapest
Erkel Színház

VERDI: Az álarcosbál

16:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Kalocsai Eszter (brácsa)
Várhalmi Vera (zongora)
Németh Gábor (hegedű)
A hallgató barátaiból alakult zenekar
Vezényel: Rajna Martin
Kalocsai Eszter brácsa diplomakoncertje
J.S. BACH: 5. (c-moll) csellószvit, BWV 1011
BARTÓK-SERLY: Brácsaverseny, BB 128
MOZART: Esz-dúr Sinfonia Concertante, K. 364

16:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia, Kamaraterem

Blaskovics Bence cselló diplomakoncertje
J.S. BACH: 3. (C-dúr) csellószvit, BWV 1009 – Prelúdium, Allemande, Sarabande, Gigue
BEETHOVEN: 2. (g-moll) cselló-zongora szonáta, op. 5/2
Közreműködik: Saki Kono (zongora)
SCHUMANN: a-moll csellóverseny, op. 129
Közreműködik: Taraszova Brigitta (zongora)

16:00 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budapesti Wagner-Napok
WAGNER: Az istenek alkonya

17:00 : Budapest
Óbudai Társaskör

Botos Veronika (brácsa)
Dallos Erika, Hegedűs Katalin, Laczkovich Miklós, Vida Mónika Ruth (zongora)
Kiss-Domonkos Judit, Maróth Bálint (gordonka), Csongár Péter, Székely Péter (klarinét), Mihályi Éva (hegedű), Menyhárt Zsuzsanna (fuvola), Szilvásy Júlia, Peták Ágnes (hárfa)
Botos Veronika, az Operaház szólóbrácsása vall életéről muzsikával és adomákkal fűszerezve
BACH: g-moll gambaszonáta, No. 3, BWV 1029
MOZART: Esz-dúr „Kegelstatt” trió, K. 498
BRUCH: Trió klarinétra, brácsára és zongorára, op. 83/1, Dal
HUBAY: Maggiolata, (Májusi dal), op. 15/2
BEETHOVEN: F-dúr románc, op. 50
PROKOFJEV: Rómeó és Júlia szvit - Mercutio
DOHNÁNYI: Serenade, op. 10 – részletek a C-dúr vonóstrióból
DEBUSSY: Szonáta hárfára, fuvolára és brácsára
RÁNKI GYÖRGY: Serenata all’antiqua (viola d’amore és hárfa)
SAINT-SAËNS: Le carnaval des animaux (Az állatok farsangja) – A hattyú (hárfa-mélyhegedű)

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Mevsim Engin (hegedű)
Közreműködik: Saki Kono, Riho Noma (zongora)
A hallgató barátaiból alakult zenekar
Vezényel: Rajna Martin
Mevsim Engin hegedű diplomakoncertje
MOZART: 5. (A-dúr) hegedűverseny, K. 219
J.S. BACH: 3. (E-dúr) hegedűpartita, BWV 1006
DEBUSSY: g-moll hegedű-zongora szonáta
HUBAY: Carmen-fantázia, op. 3/3

19:00 : Budapest
Erkel Színház

VERDI: Az álarcosbál
18:00 : Edelény
Edelényi kastély

Kriston Tamás (hegedű), Nyíri Zsolt (hegedű), Siklósi Tamás (fuvola)
Miskolci Szimfonikus Zenekar
vez.: Gál Tamás
"Kastély-szerenád koncert"
BACH: d-moll versenymű két hegedűre BWV 1043
MOZART: G-dúr fuvolaverseny K.313
MOZART: A-dúr szimfónia K.201
A mai nap
született:
1909 • Willi Boskowsky, karmester († 1991)