vissza a cimoldalra
2019-05-23
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11348)
A csapos közbeszól (95)

Kimernya? (3055)
Kedvenc magyar operaelőadók (1113)
Operett, mint színpadi műfaj (3906)
Kiss B. Atilla (198)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1664)
Franz Schmidt (3335)
Erkel Színház (10096)
Wagner-felvételek (260)
Élő közvetítések (7870)
A díjakról általában (1065)
Opernglas, avagy operai távcső... (20218)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4491)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3249)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (6715)
Plácido Domingo (708)
Balett-, és Táncművészet (5808)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Fritz Wunderlich utolsó Dichterliebéje
- zéta -, 2018-12-23 [ Vokális művek ]
nyomtatóbarát változat

Fritz WunderlichA kezdetektől fogva, amióta egyáltalán opera- és koncertlátogatói mivoltomat tudom, megszállottan kutatom/keresem a pillanat varázsának titkait. Néha úgy éreztem, sikerül tetten érnem, de a következő percben éppúgy elillant, mint máskor. Mert szinte megfoghatatlan, mitől válik a kotta élővé. Persze vannak objektív mércék, mégis oly sokszor érezzük, hiába teljesítette az előadó ezek kritériumait, a lényeg nem, vagy csak töredékesen jut el hozzánk. Máskor meg esetleg a mérhető hibák ellenére (vagy néhol tán pont azért?) olyan mélységekre jutunk, mint a többieknél sohasem.

A dalok műfajában kezdetektől fogva közel áll hozzám Robert Schumann fantasztikus látomása Heinrich Heine verseire, A költő szerelme. Az első évtizedekben inkább a mélyebb férfihangokkal hallgattam előszeretettel, főleg Theo Adam, Dietrich Fischer-Dieskau és Hermann Prey tolmácsolásában hatott rám. Egészen odáig a baritonhangok bűvöletében éltem, amíg egyszer kezembe nem akadt Fritz Wunderlich lemeze. Stúdiófelvétel volt és nagyon megfogott, de pár évvel később egy élő előadást is elém sodort a Sors: a fiatalon elhunyt tenorista utolsó koncertjét, az Edinburgh-i Fesztiválon 1966. szeptember 4-én adott dalestjét.

Annyira megragadott, hogy mániákusan kezdtem kutatni a különleges énekes fennmaradt előadásait, különös gonddal a Dichterliebére. Szerencsére, több élő felvétel is rendelkezésünkre áll, akár hangonként pontosan modellezhetnénk is a folyamatot, ahogy hősünk apránként egészen mélyére jutott ennek a különleges remekműnek. Mire Edinburghba meghívták, számos alkalommal énekelte.

Robert Schumann alkotása nem elsősorban a teljesíthetetlen technikai akadályokról híresült el, bár némelyik dal a nagy hangterjedelem miatt azért okozhat (és olykor okoz is) nehézségeket jeles előadóknak is. Ennek ellenére mégis viszonylag kevesen vállalkoznak élő előadására, ami okának inkább a feladat különleges összetettségét gyanítom. A közel félórás dalciklus szinte egyetlen gondolatmenetre van felfűzve, melyben a komponista minden egyes zenei gesztusát az adott költemény indukálja. A darab különlegesen igényli, hogy énekes és kísérője kiemelten koncentrált együttműködés során minden pillanatra kidolgozott folyamatként adja elő, mert a schumann-i hatásmechanizmus csak így érvényesül igazán.

Wunderlich 1966-ban a pályája csúcsán volt, technikailag mindent tudott, s bár rengeteg fellépést teljesített, ügyesen megóvta magát az idő előtti elhasználódástól. Csak életkorának és hangi állapotának megfelelő feladatokat vállalt el. (pl. Wieland Wagner ekkor már évek óta hiába kínálgatta neki a Lohengrin címszerepét Bayreuthban, melyet – nagyon okosan – minden alkalommal elhárított.) Elég sok dalesten közreműködött, s elsajátította a lied műfajának minden fogását. Gyakorlatilag nem létezett olyan énekesi effektus, melyet ne tudott volna maradéktalanul megjeleníteni.

De mielőtt a konkrét előadásra rátérnék, külön bekezdést kell még szentelnünk a pianista Hubert Giesennek is. Giesen Adolph Busch tanítványaként, később zongorakísérőjeként került a pályára az első világháború utáni években. Kezdetekben még főleg hangszeresek kamarapartnereként lépett fel (mások mellett Rudolf Serkin és Yehudi Menuhin), de hamarosan rátalált a legsajátosabb területére: az énekhangra. A két világháború közötti generációból olyan nevekkel lépett fel sorozatban, mint Peter Anders, Erna Berger, Kim Borg, Ernst Haefliger, Hans Hotter, Julius Patzak vagy Leo Slezak. A későbbiekben számos fiatal énekes útját egyengette, köztük Anneliese Rothenbergét, Claire Watsonét, Dietrich Fischer-Dieskauét, vagy a pályakezdő Hermann Preyét.

Prey volt a kapcsolódási pont Wunderlich-hez, aki a ’60-as évek elején hívta fel a világhír küszöbén toporgó tenorista figyelmét a jó generációnyival idősebb zongorakísérőre, mondván, dalügyben tudna tőle mit tanulni. Wunderlich történetesen azért kérte barátja tanácsát, mert egy jeles és számára mértékadó kritikus (Walter Panofsky) minden dicsérete mellett úgy értékelte egyik müncheni koncertjét, hogy láthatóan nem igazán érti a daléneklés lényegét. Az ifjú tenor a tipp után szinte azonnal elrohant, megkereste és találkozót beszélt meg a zongoristával.

Giesen úgy emlékezett, hogy Wunderlich túlfűtött és türelmetlen volt, de mindent alárendelt az együttműködésnek. Az első próbájukon egyből a Dichterliebe került terítékre. Amikor a zongorista az első dal után leállt, s a következő tanulságos párbeszéd hangzott el: „Mit gondol?” „Őszinte lehetek?” „Ezért vagyok itt.” „Hát, azt hiszem, nagyon rossz.” Giesen visszaemlékezései szerint Wunderlich úgy megkönnyebbült erre, mintha gratulált volna neki. És elkezdtek dolgozni, melyben az énekes (Giesen által) sosem látott intenzitással vett részt. Mintha csak sejtette volna, milyen kevés idő áll rendelkezésére.

Fritz Wunderlich feleségével a repülőtéren Giesen hatvanöt esztendős volt ekkor, Wunderlich harminchárom. Az énekes, aki ötéves korától apa nélkül nőtt fel, megtalálta a mentorát az idősödő zongoristában, onnantól kezdve, amikor csak tehette, vele lépett fel dalestjein. Szinte apjaként ragaszkodott hozzá.

Wunderlich és Giesen közös élő és stúdiófelvéteiken egyaránt mérhető, hogy tényleg egy lélegzetre építették fel Schumann dalciklusát, de ezen a legutolsó dalesten még ennek feszességén is tudtak tovább húzni. A dalok szinte attacca (megállás nélkül) követik egymást, mindössze három dal után következik rövidebb pauza. Viszont ezek a néhány másodperces szünetek az előadás szerves részei. Vegyük sorra őket!

Az egyik legdrámaibb dal, a hetedikként felhangzó Ich grolle nicht (nyersfordításban*: Nem haragszom, vagy ismertebb formában Nem sújt a vád) után egyszerűen hatásszünet, amit a következő, jelentősen más hangvételű dal indokol is.

Más a helyzet a tizenkettedikként felhangzó Am leuchtenden Sommermorgen Fénylő nyári reggelen kezdetű dalnál. A dalt utolsó, igen szomorú sorait levezető hosszú, s fájdalmasan lírai kíséret utáni döbbent csend nagyon is megkomponált, annál is inkább, mert ezzel fokozzák a következő dal (Ich hab’ im Traum geweinetÁlmomban sírtam) meghökkentő kezdését, hogy az énekszólam majd három ütemen keresztül kíséret nélkül szól. Wunderlich a tizenkettedik dal említett zárósorait a létező leghalkabban intonálta, ezzel is fokozva a magány és a fájdalom kifejezését. Érezhető is a zongorista által említett hosszú műhelymunka az ilyen szélsőséges hanghatások aprólékos kidolgozásában. Azt gondolom egyébként, hogy ezen a koncerten ez a szünet volt a csúcspont, bármily abszurdan hangzik is. (Egy jól kidolgozott Dichterliebe-nél, de más dalciklusok esetében is kulcskérdés, hogyan építik fel az előadók a darab ívét.)

A harmadik szünet a tizenötödik dal (Aus alten Märchen… - Egy régi meséből…) után hangzik fel. Az erősen misztikus szöveg a megvalósult boldogságot, pontosabban annak illúzióját festi le igen álomszerűen. (Igazi schumann-i szöveg, pontosan illik a komponistára jellemző finom, látomásszerű dallamszövéshez.) Itt is logikus a szünet, mert az utolsó dal (Die alten, bősen LiederA régi, gonosz dalokat) ehhez képest nagyon kemény, az álomból durván lerángat a pőre valóságba. A szöveg szerint is visszautal a megelőző idillre:

A régi, gonosz dalokat,
a gonosz, rossz álmokat
hadd temessük el most;
Hozzatok egy nagy koporsót.[…]”

A szünet így – a „temetést” megelőzően – nagyon is érthető. De ezek a pauzák, illetve a dalok szoros egymásutánisága csak apró nüánszok az rendkívül aprólékos műhelymunka nyomán kialakult koncepcióban. Ha az igazi titkokat keressük, még tovább kell ásnunk.

Az előadás egyik különleges jellemzője az elképesztően széles dinamikai árnyalás. Akár egy dalon belül is fantasztikus szélsőségeket jelenítenek meg (pl. az imént említett, legutolsó dalban), ahol néha szinte csak sejtjük a hangot (ppppp), de a forte fortissimóig (fff) terjedő teljes eszközkészletet is felvonultatják. Nyugodt lélekkel tekinthetjük ebből a szempontból a legösszetettebb feldolgozásnak. (S külön erény, hogy mindez élő előadáson szólalt így meg.)

Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a két művész hosszasan összecsiszolt műhelymunkája olyan különleges effekteket eredményezett, ami másoknál nem merülhetett fel. pl. amikor az Ich grolle nicht végig zakatoló nyolcadjai markánsan felerősödnek 2 vagy 3 nyolcadnyi idő alatt, amikor éppen nem énekel a szólista és annak belépésével párhuzamosan azonnal ismét visszahalkulnak. Ettől ez a zakatolás sokkal intenzívebbnek hangzik, s a zaklatott dal – persze az ügyesen alakított tempóváltással – még izgatottabbnak hat, akkor is, ha az énekest halljuk, akkor is, ha a kísérő hangszert.

Apropó, tempó! A dalciklus edinburgh-i előadására jellemző másik fontos ismérv a rendkívül szabad tempókezelés. A darab során többször előfordul, hogy egyetlen pillanat alatt az extrém száguldás visszavált lassú merengéssé vagy fordítva, de ez minden esetben a zene és a szöveg szolgálatában áll. Ez olyan jellemző motívum, ami az előadó páros korábbi felvételeit összehasonlítva, folyamatosan vált „védjegyükké”, másképpen szólva fokozatosan tették ilyen szempontból magukévá a darabot. Egyetlen más előadónál nem figyelhetünk meg ennyire erős tempóingadozást.

Vegyünk górcső alá néhány jellemző momentumot!

A negyedik dal (Wenn ich in deine Augen seh’ – Ha szemedbe nézek) egy lágy, végtelenül lírai szerelmi vallomás, viszonylag egyszerű szavakkal megfogalmazva. Az utolsó két sor így hangzik: „…doch wenn du sprichst: ’Ich liebe dich!’ so muss ich weinen bitterlich.” – „de ha szólsz: ’szeretlek!’ úgy keservesen sírnom kell.” Schumann az „Ich liebe dich!” kifejezés fölé odaírta, hogy ritardando, azaz késleltetni, de ezt senki nem tudta olyan hatásfokkal megoldani, mint Wunderlich. Különös ebben, hogy ez a frázis tenor számára egyáltalán nem könnyű fekvésben (kifejezetten mélyen) van, de az énekes által teljes póztalansággal, s leheletnyi finomsággal előadott pár szó után bátran tudott élni az előírt lassítás lehetőségével. Ehhez kapcsolódott Giesen, aki a dal levezető hat ütemét ugyanebben a tónusban, szinte végtelen lassítással oldotta meg. Utána viszont (még taktusnyi szünetet sem hagyva) egy kifejezetten lendületes dal következik (Ich will meine Seele tauchen – Lelkemet bele akarom meríteni…), melyben az énekes ismét a szárnyaló boldogságot jeleníti meg szenvedélyes hangon. A két vers közti átmenet, a szünettelenség hangsúlyossá teszi az előbbi végtelenségét, a „megállt az idő”-állapotot, az utóbbi féktelen boldog szárnyalást.

A már említett Ich grolle nicht-ben a szélsőséges dinamikai árnyalatok váltakozásával hat az előadó páros. A következő dalban (Und wüßten’s die Blumen, die kleinen – Ha tudnák azt a kis virágok) megint a két legutolsó sor hozza meg a hangulati változást, egészen drámai módon: a „…sie hat ja selbst zerrissen, zerrissen mir das Herz.” – „…hiszen ő maga szakította szét, szakította szét a szívem…” zárófrázist egészen keményen intonálta Wunderlich, a zongora is úgy szólalt meg, mint valami korbácsütés.

A tizenegyedik dal (Ein Jüngling liebt ein Mädchen – Egy ifjú szeret egy lányt) váratlanul egyes szám harmadik személybe kerül, de persze kiderül a végén, hogy az előadó, a költő a gunyoros hangütéssel saját, mélyen titkolt fájdalmát eleveníti fel. Ugyan a szólam itt a legmélyebb az egész dalciklus folyamán (az egyvonalas C alá megy), de ez hallhatóan semmi gondot okoz a tenoristának. Élesen túlhangsúlyozott gesztusokkal ábrázolja a helyzetet. Tán pont ez a túlontúl markáns hangütés kell ahhoz, hogy a következő dal (Am leuchtenden Sommermorgen – Fénylő nyári reggelen) lemondó sóhajtását igazán hatásosan el lehessen kezdeni. Ebben a dalban is van egy szélsőséges idézet: „Sei unsrer Schwester nicht böse, du trauriger, blasser Mann!“ – „Ne haragudj nővérünkre, te szomorú, sápadt férfi!”. Megáll a levegő, ahogy Wunderlich tolmácsolja, a zongoraszólam is sápadtan, elhalóan kíséri. Az ezt követő döbbent csöndről pedig már beszéltünk.

Ezek a példák és az egész előadás fényesen bizonyítja, hogy az énekes és kísérője teljesen alárendelte magát a szöveg adta kifejezésnek, s ez teljes mértékben egyezett a zeneszerző akaratával. (A Dichterliebe minden egyes hangja a szöveget szolgálja, ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni.)

Az edinburgh-i publikum hallhatóan óriási ovációval fogadta a produkciót, de a koncertlátogatók – értelemszerűen – nem tudhatták, milyen egyedi és (sajnos) megismételhetetlen pillanatot sikerült kifogniuk. (Profánul hangzik, de ez a megismételhetetlen pillanatok nagy sajátossága.)

Wunderlich a tomboló sikerre válaszul adott néhány ráadást: Schumanntól Die Lotosblume-t, majd Schubert dalát, az Ungeduld-ot, utána Richard Strausstól a Zueignung-ot. A ráadásokat Schubert An die Musik c. dalával zárta, ami az események tükrében szimbolikus választásnak tűnik, persze, nyilván nem tudatosan. Másnap még az Edinburgh-i Fesztiválon elénekelte az utolsó, a százhuszonegyedik Varázsfuvoláját. (Mondjuk, ez is döbbenetes szám, hiszen csak 35 éves múlt.) Mivel még mindig elégedetlen volt Taminójával, ezért megbeszélte a dirigens Ferdinand Leitnerrel, hogy két hét múlva Stuttgartban találkoznak, és újra átveszik a szerepet. Ezután hazarepült feleségével.

De két hét múlva Wunderlich már halott volt, Leitner hiába kereste. Ahogy Rudolf Bing is hiába várta egy hónappal később a Metropolitanben, az ottani premieren Don Ottavio szólamát már Nicolai Gedda énekelte – beugrással.

Lehet, hogy történelmietlen a felvetés, de a dalciklus többtucatnyi újrahallgatása alkalmával minden alkalommal felmerül bennem: hogy lehet, hogy csak ennyi volt megírva ennek a végtelenül tehetséges énekesnek? S hogy éppen ezért hajszolta a tökéletességet, mert – nyilván tudat alatt – ezt érezte? Nem is lehet ebben a gondolattársításból kihagyni A költő szerelme kilences dalának utolsó sorait Babits Mihály fordításában:

Hangját doboknak, sípnak
Kísérik vad dalok;
Belézokognak, sírnak
Ott fönn az angyalok.”

*a dalciklus felhasznált nyersfordításai Bodnár Gábor munkája

Fritz Wunderlich és Hubert Giesen

Műsorajánló
Mai ajánlat:
18:00 : Budapest
Zeneakadémia, XXIII. terem

"Házimuzsika a Zeneakadémián"
Csalog Gábor tanítványai
BEETHOVEN: 2. (g-moll) cselló-zongora szonáta, op. 5/2
Petruska Emma (cselló), Juhász Eszter (zongora)
BEETHOVEN: 4. (a-moll) hegedű-zongora szonáta, op. 23
Tóth Kristóf (hegedű), Eleni Mitrousia (zongora)
DVOŘÁK: 4. (e-moll) zongoratrió, op. 90 („Dumky”)
Eveline Meier (hegedű), Madaras János Alexander (cselló), Nguyễn Anh Tùng (zongora)
OLÁH PATRIK GERGŐ: Meine Qual
MUCZYNSKI: Fantázia trió, op. 26
Egyed Hunor (klarinét), Friderikusz Péter (cselló), Túri-Nagy János (zongora)
BEETHOVEN: 7. (c-moll) hegedű-zongora szonáta, op. 30/2
Beregszászi-Gaál Eszter (hegedű), Szalai Molli (zongora)
BEETHOVEN: B-dúr („Gassenhauer”) klarinéttrió, op. 11
Tóth Csamangó Blanka (klarinét), Kovács Anna (cselló), Persányi Zsófi (zongora)

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

"Kovács Eszter fuvola diplomakoncertje"
VIVALDI: c-moll fuvolaverseny, RV 441
Közreműködik: A diplomázó barátaiból alakult kamarazenekar
Dallos Erika (csembaló)
MERCADANTE: 2. (e-moll) fuvolaverseny, op. 57
Közreműködik: Winni Wan-Chun Tsou (zongora)
ROUSSEL: Két Ronsard-költemény fuvolára és énekhangra, op. 26
Közreműködik: Subedi Anna (szoprán)
LOWELL LIEBERMANN: Fuvola-zongora szonáta, op. 23
Közreműködik: Winni Wan-Chun Tsou (zongora)
Kovács Eszter (fuvola)

19:00 : Budapest
Óbudai Társaskör

Busa Gabriella (ének)
Arany Zsuzsanna (zongora)
Bevezetőt mond: Kóbor Tamás
"Női lélek"
ROBERT SCHUMANN: Frauenlibe und -Leben (Asszonyszerelem, asszonysors), op. 42 dalciklus
CLARA SCHUMANN: Caprice á la Boléro, op. 5/2
CLARA SCHUMANN: Liebst du um Schönheit (Szereted a szépséget?), op. 12/4
KODÁLY: Nausikaá
KODÁLY: Háry János – Hogyan tudtál rózsám...; Hej, két tikom...
ORBÁN GYÖRGY: Hajnal, Bolero, Cselédtánc
POULENC: Les chemins de l'amour (A szerelem útja)

19:00 : Budapest
Erkel Színház

PUCCINI: Pillangókisasszony

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Ránki Fülöp (zongora)
Concerto Budapest
Vezényel: Nikolaj Szeps-Znaider
WAGNER: Trisztán és Izolda – Előjáték és Izolda szerelmi halála
MENDELSSOHN: 1. (g-moll) zongoraverseny, op. 25
BEETHOVEN: 3. (Esz-dúr) szimfónia, op. 55 („Eroica”)

19:30 : Budapest
Festetics Palota, Tükörterem

A Nemzeti Filharmonikusok tagjaiból alakult Kamarazenekar
Vezényel: Hamar Zsolt
HAYDN: A lakatlan sziget (L’isola disabitata) – nyitány Hob.XXVIII:9
D-dúr kürtverseny, no.2 Hob.VII:d4
D-dúr szimfónia („Hornsignal”), Hob. I:31

22:00 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Concerto Budapest
Vezényel: Rácz Zoltán
"Concerto Budapest - Premier III."
JENEY ZOLTÁN: Alef – Hommage à Schönberg (átdolgozás, ősbemutató)
JENEY ZOLTÁN: Kínai templom (ősbemutató)
19:00 : Szombathely
Bartók Terem

Fejérvári Zoltán (zongora)
Savaria Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Madaras Gergely
BEETHOVEN: II. (B-dúr) zongoraverseny, op. 19
MAHLER: I. szimfónia, D-dúr “Titán”
A mai nap
született:
1923 • Alicia de Larrocha, zongorista († 2009)
1926 • Bende Zsolt, operaénekes († 1998)
elhunyt:
1926 • Koessler János, zeneszerző, zenepedagógus (sz. 1853)
1991 • Wilhelm Kempff, zongorista (sz. 1895)